Tegnap, hatodikán Velencében ügyeletes voltam, nem mehettem ki a partra. Nem is bántam, mert ahogy a hajó végigsiklott a Canala Grande-n, mintegy panorámából láttam a várost, többek között azt is, hogy a turisták, mint a hangyák lepnek el mindent.
turisták, mint a hangyák
tömött vaporettó
Hát én ezek közé ki nem megyek. Különben is 20 (!) éve már jártam itt, nem hiszem, hogy sokat változott volna. Legalább össze tudtam szedni magam, helyrehoztam a kezem meg a hátam, mert a behajózásnál mindig megviselődik.
Nagy volt az izgalom, mert “M” Splitben nyaral és azt terveztük, hogy összehozunk ott egy randevút. Dubrovnikban elromlott valami a hajón, több, mint háromórás késéssel indultunk, ami azt jelentette, hogy Velencébe reggel nyolc helyett csak délben érkeztünk meg. Ott pedig muszáj sok időt eltölteni, az ennek a körnek a csúcspontja, úgyhogy előzetes számítások szerint csak éjfélkor indultunk volna tovább Splitbe, ahova így délre érkeztünk volna meg. Hab a tortán, hogy Splitben nem tud kikötni a hajó, akkora, ilyenkor horgonyon állunk és tenderezünk, azaz a mentőcsónakokkal szállítják ki … az utasokat először, aztán, ha van egy kis idő, akkor a személyzetet is. Nos, nem volt idő. Annak ellenére, hogy nem éjfélig, hanem tízig maradtunk Velencében és nem délben, hanem már délelőtt tízkor lehorgonyoztunk Splitben, nagy betűkkel hirdették: No crew shore leave today! Ami azt jelenti, hogy coki a személyzetnek, maradj a fenekeden.
Szerencsére én ezt nem láttam, mert már napokkal előtte megbeszéltem Johnnal, az igazgatómmal, hogy én most beugrottam ide másfél nap alatt, de a szabadságomat szakítottam félbe (ez félig igaz is), úgyhogy legyenek szívesek most az egyszer az életben kivételt tenni és minél korábban kiengedni. Akkor még nem sejtettem, hogy nem lehet a személyzetnek kimenni, csak hamar a parton akartam lenni. Így az első tenderrel, amelyik még utasokat sem szállít, csak a biztonsági személyzetet, akik kiépítenek egy zónát a parton, szóval ezzel az első tenderrel ki tudtam menni, speciális engedéllyel. Az őrök meg is voltak zavarodva, először is, nem tudják még, hogy utas vagyok-e vagy személyzet, ha személyzet, akkor tiszt-e vagy csak sima legénység; ott álltam mosolyogva, szalmakalapban és csak annyit hajtogattam, hogy a SECO, azaz a biztonsági tiszt engedélyével én most beszállok abba a mentőcsónakba. Aztán jött a SECO, egy markáns nő és intett, hogy mehetek. “M”, aki reggel fél ötkor kelt, hogy gy közeli kis szigetről Splitbe kompozzon-buszozzon, a parton várt és így összejött a nagyjelenet. Ahogy kell, amint kiléptem a tenderből egymás nyakába borultunk, aztán... (A biztonságiak azóta ha meglátnak a hajón vigyorognak rám.)
Egész nap Split kis ucácskáin mászkáltunk, ettünk, ittunk, jól mulattunk. A hajóról vittem pezsgőt jól behűtve, úgyhogy egy kis szülinapi ünneplés is belefért. Dobtunk pénzt az utcazenésznek, aki szemmel láthatóan csak a harmonika közepét használja (ott van lekopva a billentyűkről a festék),
kolléga
megcsodáltuk, milyen is egy belváros autók nélkül, remek, kis elektromos teherhordó kocsikkal szállítanak mindent. Üldögéltünk a tengerparton, megmosolyogtuk a turistákat, akik Karib-tenger kalózait játszanak ál-fahajókon,
nem a Karib-tenger
láttunk sok-sok biciklit
biciklik egy hajón
és mosolygó embereket. A helyieket rögtön meg lehet ismerni, mert, ahogy Zorán énekelte, az örök szél ráncosra gyűri a tengert s az arcokat.
A búcsú az mindig nehéz, de szerencsére ez a szerződés elég rövid ahhoz, hogy ne legyen nagyon fájdalmas. John annyira rendes volt, hogy eltörölte az első koktélszettemet, csak nyolctól kellett dolgoznom, de így is majdnem meghaltam a fáradtságtól, annyit ütöttem mellé, hogy még magam is csodálkoztam. Szerencsére a rutin ilyenkor már kiránt a bajból, a dallam (szinte) sohasem téved, a bsszust meg a harmóniát úgyis csak a vájtfülűek hallják. Ráadásul deck party volt a tizenkettediken, karibi- és kalóz est, mindenki beöltözve, én a barna nagylevélmintás ingemmel és a vasalt fehér nadrágommal konzervatív vagyok, az animátorok komplett kalózruhában, műanyag karddal vagy krisszel mászkálnak, a kis angol Sandokanok. Mindenki ott volt, én összesen három beájult öregnek zongoráztam, én voltam a negyedik.