Cabo San Lucas fürdőhely, mindenféle karakter nélkül. Újonnan kialakított központ, kellemes partmenti éttermek, csodálatos fövenyes part. Alapvetően kedvenc témám, utcai életképek nem voltak, magát a várost le se fényképeztem. Ami különleges benne, az maga az öböl.
Mivel kikötője nincs, a Disney Wonder horgonyon állt,
a Disney Wonder Cabo San Lucasban
legtöbbször egyedül, de volt, hogy több hajó társaságában. Itt van például a Zaandam, mellyel legutóbb Alaszkában találkoztunk.
régi ismerős, a Zaandam
Hogy hogyan szállunk partra, ha nincs pier? Az olcsóbb hajóstársaságok ilyenkor bevetik a mentőcsónakjaikat. Azért van ráírva a lifeboatokra két kapacitás szám általában: egy, mikor „tender”-nek, kompolásra, és egy, mikor vész esetén mentőcsónaknak használják. Ez utóbbit még elméletben sem kívánom senkinek: ilyenkor ugyanis még az ülések támláján is ülnek. Ha azt hozzáteszem, hogy a tapasztalatok szerint szinte mindenkire rájön vész esetén a mentőcsónakban a tengeribetegség, akkor el lehet képzelni, hogy mi folyik le az alsóbb részen ülők hátán és milyen szag lehet…
A Disney megengedheti magának, hogy helyi kompokat fogjon. Azok a pirinyó hajócskák a Wonder oldalában a 70-80 férőhelyes – tehát nagyjából dunai átkelőhajó méretű – kompok. Egyik alkalommal, mikor enyhe bríz fújt a tenger felől, annyira mozogtak a kompok, hogy nem tudták őket a Wonder platformjához kikötni, mert megzúzódtak volna a nagy hajó oldalán. Inogtunk rendesen, kapaszkodni kellett. Próbálkoztunk li (szélmentes) és luv (szél felőli) oldalon is, 20-25 percet hiába. Mindeközben a több, mint 80.000 tonnás Wonder elegánsan állt, mintha odabetonozták volna a tengerfenékhez. Ilyenkor gondolok bele, milyen lehet odakünn, mikor a nagy hajó is bukdácsol, mondjuk az Északi-tenger jeges hullámain…
Mint írtam, Cabo kifejezetten turistaközpont, amely a strandjaiból él. Van itt minden, szörfdeszkán evezés, kajakozás, bulihajók, sárga tengeralattjáró,
sárga tengeralattjáró
jet ski, siklóernyőzés. Ez nagyon kellemes program, az ember csak üldögél a semmi tetején egy deszkán, körötte susog a szél, lába alatt az apró házak és emberek.
ketten függnek az égen
A Marinán nagy a zsúfoltság, egymást érik a szolgáltatók: egy (a szokásos mindent-adunk-recept-nélkül) gyógyszertárat vált egy ékszerboltos, aztán horgászstand, majd egy kistigris-simogató. Utána egy étterem akciókkal, szalmafonat-árus, masszázsszalon, épülő betonhotel-apartmanba balek-befeketőt kereső vigéc. Nahát, ezzel a masszázsszalonnal jól megjártam! Ahol csak tehetem, megyek masszíroztatni, a sok ülést és az idegen ágyat kompenzálandó. Előző bejegyzésemben írtam, hogy Puerto Vallartában micsoda nagyszerű masszázshelyet találtunk, kedvesek voltak, megbízhatóak és remek technikával dolgoztak. Itt is találtam egyet, akciósan csak 20 dollárért hirdette magát. Gondoltam most nyitottak, azért ilyen olcsó, megnézem. A hely bizalomgerjesztő volt, normális spa kinézettel, a szokásos jin-jang zenével, kedves zöldköpenyes fiatal masszőzökkel. Természetesen itt is „todo”, azaz mindent le kell venni masszázshoz. A lánynak nem volt jó keze, de betudtam a tapasztalatlanságának, ahogy azt is, hogy mikor megfordított, nem tett a fejem alá párnát, így az lógott, kényelmetlen volt. Aztán kezdett gyanús lenni, hogy mikor a hátamon fekszem (betakarva egy vékony lepedővel), egyre többször ér hozzá a kezem véletlenül a melléhez. S valóban, rövid idő után a fülemhez hajolva suttogva megkérdezte, kívánok-e „extra szerviz”-t. Hm? Megkérdeztem mennyi, csak hogy hű blogolvasóimnak majd beszámolhassak erről is. Azt mondja kézzel-szájjal 120 dollár. Úgy ültem fel, mint akit darázs csípett meg. Mennyi?! 120 pesot (kb. 10 dollár)akartál mondani, nem, aranyom? Hát 120 dollárért Thaiföldön négy nőt is kapni fejenként másfél órára (szintén a kedves blogolvasók kedvéért megtudakolt információ)! Mondtam köszönöm kedvesem, de kint ül a feleségem az előtérben. Hát ennyi, egy élménnyel és egy rossz masszázzsal gazdagabban tértünk vissza a hajóra.
A szállodákkal beépített strandszakaszon a kívülállónak le kell szurkolni kb. 20 dollárt, hogy élvezhesse egy napernyő (sombrero) árnyékát. Mi úgy oldottuk meg, hogy megígértük a pincérnek, sok koktélt iszunk. Igyekeztünk ezt betartani, pár mojito után rendeltük a bloody maryt, de azért nem vittük túlzásba, nem jó az imbolygó kompon túl ittasnak lenni. Mint minden esetben, a néhány spanyol szó csodákat művelt, rögtön szolgálatkészebbek lettek az alkalmazottak. Főleg mikor meglátták a kezemben Isaac Asimov „Yo, Robot” című nagysikerű spanyol nyelvű könyvét. Igaz, azt már nem vették észre, hogy 2 oldal/óra sebességgel haladok, hiszen el kell tűnődnöm még minden szókapcsolaton.
Az igazi nagy látványosság az úgynevezett „Playa del Amor”, azaz a szerelmesek strandja.
Playa del Amor
A földnyelv öböl felé eső partszakaszát azért nevezik így, mert nehezen megközelíthető és éppen ezért intim... lehetne. A szárazföldröl csak nagy sziklamászások után, félig a vízben gázolva érhető el, viszont 5 dollárért a vízitaxi odavisz, éppen ezért ma már inkább a „hülye, romantikát kereső turisták strandja” névvel kellene illetni. A vízitaxi is érdekes jelenség itt.
vízitaxik
Mindegyik magánkézben van, az árak ugyanakkorák. Ha valamelyik egy dollárral olcsóbban visz, annál kiderül, hogy a kikötő kijáratánál pont egy dollárnyi illetéket kell fizetni a kilépőnek. Micsoda meglepetés! És bár elsőre bizalmatlan voltam, hogy biztos értünk jön-e sofőrünk, szinte pontosan négykor be is futott, ráadásul megismert minket, hogy mi vagyunk az utasai; pedig ekkor legalább hat-hét vízitaxi próbált kievickélni a partra, s ugyanennyi türelmetlen turista várta, hogy elvigyék. Egyik alkalommal úgy jártam, hogy a hullámverés miatt nem sikerült elsőre kifutnia a partra a kis csónaknak. Én belekapaszkodtam az orrába, mikor a visszacsapó hullámtól az egy-másfél méterre felhőkölt, csak lógtam rajta, majd attól tartva, hogy mikor leesik maga alá ránt, a csúcson elengedtem és nagy csobbanással visszahullottam a vízbe. Bentről nem tűnt olyan félelmetesnek, de M. később elmesélte, hogy akkor ott már kezdte magát özvegynek érezni; olyan látványt nyújtottam, mintha egy James Bond filmben én lennék a harmadosztályú gonosz, akit a 007-es csónakjának egy ügyes mozdulatával leráz magáról. Mindegy, túléltük, csak egy kis horzsolás lett az alkaromon.
Vannak olyan partrészek is, melyek ennek ellenére üresek. Hogy miért, nem tudom, nem jutottunk el oda sosem.
csábítóan üres partszakaszok
szikla a tengerben
Ugyanígy nincsenek sokan a szerelmesek strandja földnyelvének másik felén sem. Ott már az óceán az úr, fürödni szigorúan tilos, a hatalmas hullámok után a tenger borzalmas erővel szívja vissza a vizet, elég egy rossz mozdulat és már a habokban találjuk magunkat, ahonnan nincs visszaút.
embermagas hullámok
Úgy is hívják ezt a helyet, hogy az „elváltak strandja”
divorce beach
Üldögélni viszont jól esik a szikláknál, távol az emberektől (megmondom őszintén, számunkra inkább ez volt a szerelmesek strandja).
lábnyomok a homokban
Estére elcsitul a strand,
a Playa del Amor naplementekor
élénkül a forgalom a kikötő irányába. A fókák is izgatottá válnak, a vízitaxikat, kompokat és bulihajókat messze elkerülik, annál inkább nyomakodnak a befutó horgászhajók irányába! Hogy hogyan tudják megkülönböztetni a hajókat rejtély. A lehetséges élelemforráshoz érve sipítoznak, bohóckodnak, fel-felmásznak a hajók végébe, nem is tudom, hogy kerülik el a hajócsavart. A turisták persze örülnek, dobnak nekik egy pár falatot. Ma is ellátták őket hű szolgáik, az emberek vacsorával.
Aztán lemegy a nap, s mi ott ülünk kinn a kapitányi fogadáson a hetediken, felettünk már kéklenek a híd éjszakai lámpái, előttünk Cabo,a szakács grillezi a húst, M portóit kortyolgat és kólát iszom (szolgálatban leszek még este), s Csabával a fotósok főnökével ugratjuk egymást. A szállodasor fényei méltóságteljesen úsznak ki a képből, s a langyos estében visszaverődik róluk a Disney Wonder kürtje: When You Wish Upon A Star…
megy le a nap az öböl felett
