vízizene

10063 méter magasan repültünk, átlagosan 800 km/h sebességgel. A külső hőmérséklet -63 (!) fok volt, és volt a vége felé egy 125 km-es ellenszelünk is. Egy párszor jól berázott e gép, volt vihar is, de nem nagy.  Láttam Bonnt, de a többi város felhő alatt volt.  A leszállás előtt vagy húsz percet köröztünk,  Londont legalább háromszor láttam a magasból, szépek voltak a fények. Az ég nem volt teljesen felhős, úgyhogy mindig lehetett látni részleteket a városból, mindig másikat. Felettünk és mellettünk annyi repülő volt, hogy bármerre néztem, mindenhol láttam egy-két villogó fénypontot. Aztán mikor leszálláshoz készülődtünk, az ég teljesen befelhősödött, olyan volt, mintha egy vattacukor-réteg felett lebegne az ember. De goromba egy vattacukor  volt, mert mikor belemerültünk – és ezt úgy lehetett a legjobban látni, hogy nekem, aki a szárny mögött ültem, a szemembe vágott az előrefelé villogó helyzetfény, tehát a vízcseppek tükörként visszaverték – egyből dobálni kezdte a gépet
.  A fehér ködből hirtelen bukkant elő a lenti forgalom, már nem csak a házak látszottak, hanem az autók is, sőt egy négyszögletes pályán emberek sportoltak. Mindig azt hiszem, hogy a házakra fogunk leszállni, mert a kifutópálya még nem is látszódik, mikor mi már alacsonyan járunk. Zökkenőmentesen tette le a pilóta a gépet.
A reptéri WC-ben lepattant a gomb a nadrágomról, pont bele a kagylóba. Ez is jól kezdődik. Mindegy jobban jártam, mint egy ismerősöm, akinek a mobilja esett bele, nekem legalább nem kellett kutakodnom utána, összefogtam egy övvel a gatyámat. Heathrow-ról egy kisbusszal jöttünk Southamptonba, a húszperces csúszás miatt lekéstük a vacsorát, szerencsére a zenekar tagjainál volt szendvics (lenni rutin), megkínáltak vele. Holnap reggel 6.30-kor kelés, mert 7.30-kor személyzeti busszal megyünk az Arcadiara. Este meg már kezdődik a munka.