Ma végre kikötöttünk Lisszabonban. Sok idő nem jutott rá, mert részt kellett venni egy előadáson, ahol a kapitány arról beszélt, hogy ne drogozz, mértékkel igyál, ne verekedj és egyáltalán, legyél jó kisfiú. Utána a főorvos asszony megmutatta, hogyan kell kezet mosni. Tisztára, mint a dedóban. Aztán a környezetfelelős (vagy hogyan fordítsam magyarra az „enviroment officer”-t?) elmondta, hogy tessék spórolni a vízzel, mert sok az az ötszázhúsz tonna víz, amit egy nap elhasználunk. Így első hallásra tényleg soknak tűnik , de ha leosztom 3000-rel, kb. ennyien vagyunk a hajón utasok + személyzet, akkor az csak 173 liter/nap, és ebben benne van a fürdéstől kezdve a főzésen át a mosogatásig és az állandó pucoláig minden. Arról nem is szólva, hogy van alattunk elég.
Lisszabon
Még mindig nagyon tetszik a város. Bár most csak a szűken vett belvárosban sétáltam, nem úgy, mint a múltkor, lepukkantsága ellenére tetszik. Az se utolsó szempont, hogy karácsony előtt egy nappal pullóverben melegem volt. A közlekedés első pillanatra hektikusnak tűnik, mindenki megy, amerre lát, autós, gyalogos, motoros (biciklist csak egyet láttam egész idő alatt), senki nem törődik a piros lámpával, mindenki dudál, a villamos (de milyen villamos!) csilingel. Viszont ha közeledik egy autó, hiába mész át a piroson, nem felgyorsít, mint otthon, hanem dudál és lelassít, hogy nyugodtan átmehess. A rendőr meg ott bambul az egésztől 15 méternyire. Nem lehetett igazán jó képeket készíteni, mert iszonyatos a forgatag, december 23, mindenki vásárol, mint az őrült. Nekem egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, a srácok hívtak holnap estére ünnepelni, lehet, hogy el se megyek. Kitaláltam, hogya fényképezőgépet nem a tokjában viszem, hanem az övtáskában. Így nehezebben lehet leszedni
rólam és nem is ütődik oda semminek. Az első dolgom az volt, hogy rohantam a katedrálishoz bögrét venni. Nagy csalódásomra nem az öreg eladó volt ott, aki olyan jó fej volt úgy hét hónappal ezelőtt, hanem a fia, egy kicsit savanyú fickó. Vettem két bögrét, ugyanolyan kép van rajta, mint az otthoniakon, csak éppen nem színes, hanem kék-fehér. Így teljes a készlet. :-) Utána kerestem egy Internet-kávézót, hogy átküldhessem neked a meglepetést, az is eltartott vagy egy óráig, míg a három fájl átment. Alig maradt egy kis időm nézelődésre, nem baj, holnap Gibraltárban bepótolom.
Láttam egy árnyképművészt, ilyenről eddig csak olvastam, azt hittem száz éve kihalt ez a szakma. Beszélgettünk, rólam azt hitte, hogy angol vagyok, aztán meg hogy holland. Merthogy olyan fehér a bőröm. Mondtam, hogy magyar, rávágta: gulyás. Még itt is! Erre kiderült, hogy macedón. A főutca egyébként tele van román koldussal, ülnek a földön és tangóharmonikáznak, meg lehet ismerni őket a harmonikájukról. Mindegyik előtt egy helyes kiskutya van, a szájában tartja a koldusszütyőt. Akartam adni pénzt egy tolószékes, kutyás koldusnak, de mire kibogarásztam az aprót, elhajtott. Türelmetlen koldus.
A kabinomban valami miatt eszméletlen kajaszag van, valahogy visszacsapódhatott a levegő a konyha szellőzőjéből a légkondiba. Most azzal kísérletezem, hogy mi történik, ha legalacsonyabbra veszem a hőfokszabályzót. Most már olyan hideg van, mint egy jégveremben, viszont a büdös mérséklődött. De lehet, hogy azért, mert elindultunk és más a levegőáramlás odakint. Most azzal próbálkozom, hogy kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, hátha az ott lévő szellőző kihúzza ezt a pirított hagymaszagot.

A zongorán egyre többet ütök mellé, a bal kezemet gyakorlatilag egyáltalán nem hallani. Annyira hamis a zongora, hogy teljesen elviszi a fülemet. Akartam karácsonykor komolyzenét játszani, hát így nem fogok.
A kaja meglepően jó, változatos. Ma kértem az egyik indiai szakácsot, kint a pultnál állt egy főzőlap előtt, hogy süssön nekem omlettet. Kérdezte, milyet, mondtam rábízom, alkosson. Felragyogott a szeme és olyan omlettet rittyentett, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Látszik, hogy szegény nem szokott az ilyen vendégekhez.