vízizene

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

Friss topikok

  • tömjénzsolti: Nagyszerű! Már régen hiányoltam az újabb útibeszámolókat és a csodálatosnál csodálatosabb fotókat.... (2018.07.29. 12:57) 2018.02.13. Fort-de-France, Martinique
  • tömjénzsolti: Érdekesek és informatívak a képek,jó a tájékoztató összekötő írás is, várom a folytatást. (2018.04.15. 10:32) Szentpétervár (3. rész)
  • Zsomatograf: Hello! Eltűnt a Szentpétervár 1. része. :-O Mondjuk a Feedly becachelte, így ott meg tudtam nézni... (2018.02.20. 08:42) Szentpétervár ízelítő
  • Kis ember: @luxusMátéslusszkulcs: Az útnak vége, de nemsokára jön a következő. És ígérem, hogy befejezem az ... (2018.01.24. 11:33) 2017.07.27. Visby, Gotland
  • Csöre: wow!Hűha!Hajjajjaj!Meg se tudok szólalni! És a ti hajótok "csak" olyan böhöm nagy volt??? Azért az... (2017.11.18. 15:18) 2012. december 17. Panama-csatorna

Linkblog

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

AZ ÚTVONAL

Hogy merre járok, az https://www.icruise.com/ships/silversea-cruises-silver-wind-cruise-itineraries.html oldalon lehet megnézni

január 16

2009.01.20. 21:14 :: Kis ember

 

Január 16. Port Szaid-Kairó

 

Azon ritka alkalmak egyike, mikor „valódi” turista voltam. Befizettem a crew tourra, mert Kairóba nem lehetett volna máshogy eljutni, kihagyni meg nem akartam.

Reggel háromnegyed hatkor keltem, kemény volt. Igaz ugyan, hogy a busz csak fél nyolckor indult, de mivel csak aznap reggel hattól lehetett felvenni az útlevelet, meg egy szükséges kilépőpapírt (hülye egyiptomi bürokraták), ezért gondoltam, jobb, ha minél előbb odamegyek a személyzeti irodába. Petrina, az irodista végtelenül kedves és művelt indiai lány – az  Orianán volt könyvtáros – sajnálkozott, hogy még nem jöttek meg az útlevelek, most pecsételik bele az egyiptomi határátlépést. Mondtam, majd felhívom fél óra múlva és visszamentem a kabinba, hogy ledőlök még egy kicsit. Tíz perc múlva csöngött a telefon. Petrina hívott, hogy megjöttek az útlevelek. Hát nem aranyos, így odafigyel rám? Jól tettem, hogy korán keltem, mert azzal folytatódott a nap, hogy a kulcs megint nem nyitotta a kabinajtót. Le kellett mennem a hetedikről a földszintre (ööö, tengerszintre), hogy az irodában írjanak egy új kulcsot. Persze nem volt ott senki, fel kellett hívnom az ügyeletest, idegességemben rosszul tárcsáztam és felkeltettem valakit. Amikor kinyitották az ajtót, csak arra volt időm, hogy felkapjam a fényképezőt meg a pénztárcát és már mentem is kifelé. Jól tettem, mert a kijáratnál óriási sor volt, ezek az idióta egyiptomiak kifele is kaput állítottak fel és megröntgenezték az utasok táskáit, valamint fémdetektoron kellett átmenni. Aztán persze nem érdekelt őket, hogy sípol a dekektor, tovább engedtek. Kb. 14 busszal mentünk, ebből kettő a hajózószemélyzeté volt. Minden buszon ült egy biztonsági őr, jóképű arab legény hatalmas mordállyal az oldalán. A mienk ő volt:

Biztonsági őr, fegyverrel

 

Egyébként lezárták az összes utcát, amerre a konvoj áthaladt, úgy éreztem magam, mint egy miniszter. Én ennyi fegyverest eddig még egy országban sem láttam, elég diktatúra szagú volt az egész, szerencsére most értünk voltak ott, mi voltunk a gazdag nyugati turisták. Minden kereszteződésben állt egy gépfegyveres (!) őr, és nem engedte el a forgalmat addig, míg mi el nem haladtunk. A buszkonvoj elején pedig szirénázó biztonsági autó ment, a sztrádán mindenkit a külső sávba kényszerítve.

 

 

Vigyáznak ránk

 

Majdnem három óra volt az út Kairóba. A busznak sokszor meg kellett állnia fizetőkapuknál, ez a félig-autópálya fizetős volt, bár nem kifejezetten Eu-szabványos. Arról nem is szólva, hogy a sofőrök nem tudnak vezetni (kivéve a hivatásosokat, a mi buszsofőrünk is nagyon profi volt), mindenki ott megy, ahol tud, sávfelfestés nem érdekes, volt, hogy a három sávos pályán négyen mentünk egymás mellet, ebből az egyik a busz. Ez a hosszú út a keleti sivatagon át vezet, egy darabig párhuzamosan fut a csatornával, majd elfordul nyugatnak és úgy meg a Nílushoz. Érdekes volt, hogy egyik ház sincs befejezve, nincsenek bevakolva és a tetejükön kilógnak a betonvasak, arra utalva, hogy még egy emelet lesz ott. De a „gazdag” házak is úgy néznek ki, hogy a mocsok és a homok közepén van egy szép, bevakolt, kifestett ház, minimum három műholdvevő antenna, viszont a felső szintje omladozik,  félkész állapotban van. Kiderült, azért, mert a házadót akkor kell megfizetni, ha kész van a ház, így eleve be sem akarják fejezni, évtizedekig úgy hagyják, ahogy van. Ettől még a legszebb porták is iszonyú lepukkantnak tűnnek, arról nem is szólva, hogy minegyik körül borzasztó mennyiségű szemét van. Pedig van bevétele az országnak,  van a földben olaj, rengeteg pénzt hoz a csatorna és az idegenforgalom is. Csakhogy mindez kb 2-300 gazdag ember kezében összpontosul, akik lenyúlják az egész pénzt, a nép meg olyan szegény, hogy még a megélhetésük is gondot okoz.

 

 

Bejezetlen házak

 

 

Látszik, hogy küzdenek a sivatag ellen, próbálnak bizonyos területeket művelni, de az is látszik, hogy hiába minden, a sivatag erősebb. Most, januárban, ami itt a leghidegebb hónap, 20-24 fok volt, képzelheted július-augusztusban. Nem csodálom, hogy senkinek nincs kedve dolgozni.

Amikor közeledtünk Kairóhoz, az első amit megláttunk... a szmog volt. Húszmilliós nagyváros, zsúfolva autókkal, amik szerintem nemhogy a zöldkártyát, de még a műszaki vizsgát sem ismerik. Az egész várost szürke paplan borítja, lélegezni is alig lehet benne, borzalmasan büdös van. Gyárakat is láttam, amik öntik a levegőbe a fekete füstöt, szóval igen nagy mértékű a környezetszennyezés. Az utcákban  a látótávolság kicsi, szabályosan szürke köd borít mindent. A fénykép sem életlen, hanem szmogos:

 

A közlekedés egyébként vicces, mindenki azt csinál, amit akar, én se közlekedési táblát, se villanyrendőrt nem láttam. Igazit sem, mert nem tudtam őket megkülönbözetni a katonáktól. Mindegyik autó be van horpadva itt-ott, nem csináltatják meg, minek.  A tömegközlekedést lerohadt kisbuszokkal végzik, volt olyan, amelyiknek a hátulján is lógtak, mint nálunk a villamoson a hatvanas években

 

 

 

 

 

 

 

 

A háttérben látható házak nem épülnek, kész vannak.

Mindennel közlekednek, autóval, motorral, busszal, lóval, szamárral, biciklivel, gyalog, keresztbe-kasul.

 

 

 

Egyfolytában dudálnak, de nem agresszíven, inkább „beszélgetnek” egymással, villognak, lámpát sötétben sem nagyon használnak. Komolyan, nemcsak a kerékpáros kivilágítatlan, de a motoros és az autó is. A mi buszsofőrünk sem kapcsolta fel a fényszórót az országúton hazafelé, nem is értem, mit látott. Minden pillanatban majdnem ütköznek, majdnem elütnek valakit, de én nem láttam balesetet. Európában legalább hat halálos áldozata lett volna azoknak, amiket láttam.

 

 

Első utunk a Kairó múzeumba vezetett. Maguk az idegenvezetők nagyon profik voltak, jól beszéltek angolul, érthetően, volt humoruk, s volt bennük tűz. Magában a múzeumban nem lehetett fényképezni, be sem lehetett vinni (szokásos fémdetektor-röntgen kombó + az elmaradhatatlan géppisztolyos őrök), még a telefont is gyanúsan méregették. Magát az épületet száz évvel ezelőtt a franciák építették, a harmincas években berendezték és... azóta szerintem hozzá se nyúlt senki. A tárolók is abból a korból vannak, fa keret, üveg mögött a tárgy, írógéppel írt felirat arabul, angolul és franciául. Ezen nevettünk, hogy az értékes leleteket egy ügyeskezű tolvaj egy üvegvágóval simán megszerezhetné, semmi komoly biztonságtechnika, nem volt sok őr sem. Érdekesek voltak a kiálíított dolgok, nem is volt olyan hihetetlen tömeg, jól meg lehetett nézni mindent. Hál’ Imhotepnek a híres Tutankhamon aranyozott maszkja is ki volt állítva, azt is meg lehetett nézni, meg a szarkofágokat is. Nagyon finom a kidolgozásuk, teli vannak igényes díszítéssel, az ember csak ámul, hogy négyezer évvel ezelőtt milyen fejlettek voltak. Minden felirat egyedi, mégis egységes az egész. Az aulában van a nagy szobor kiállítva, az, amelyiken a fáraó és a felesége egymás mellett ülnek, a feleség belekarol a férjébe, a fáraó keze pedig a térdén nyugszik. Elhoztak egy komplett sírkamrát is, nem tudom, hogyan, egy ablakon lehetett benézni és ott voltak a falon a hieroglifák, színesen, szépen. Egyébként az egész olyan volt, mint egy Indiana Jones filmben, a napsugár ferdén betűzött az ablakon, a mindenütt jelenlévő poron (és szmogon) ferdén átsütve megvilágította a múzeum kőpadlóját, a tárolókat meg a falon kévő hieroglifákkal teli kőtáblákat.

Külön helyiségben voltak maguk a múmiák, le kellett fizetni húsz dollárt, hogy láthassa őket az ember. Sóher lelkem először tiltakozott, de aztán azt kérdeztem magamtól,  mikor jutok legközelebb ide, befizettem. Eredetileg csak egyiptomi fontért lehetett volna bemenni, de amikor a két ajtonálló őr (ezeknél csak pisztoly volt) nem figyelt oda, Tamás tanácsára odamentem a fülkében ülő nőhöz, rákacsintottam és „only dollar” suttogása közepette bedugtam neki a kisablakon a huszast. Ő körbenézett, bólintott, majd adott egy jegyet. Valószínűleg beteszi majd a kasszába az egyiptomi fontot a saját zsebéből, a dollárt majd jobb árfolyamon bevátja. Éljen a korrupció! Szegény angolok, nekik ilyen eszükbe sem jutott, ott nyúzták az idegenvezetőt, hogy váltson nekik pénzt. Hiába, ők csak nagyban tudták ezt csinálni: országokat vettek meg, uralkodókat és katonai vezetőket fizettek le, az átlag birka nem tudja megcsinálni.

 

A múmiák voltak a legérdekesebbek, a testük be volt bugyolálva, de a fejük, a lábuk meg a kezük nem. A leghíresebb, II. Ramszesz középen feküdt, ha jól emlékszem a szövegre, 64 évet uralkodott, nem semmi, Valóban öreg ember volt, a haja eredetileg ősz, de a tartósítószerek hatására, amiket az ókoriak használtak, megsárgult. Bár így utólag már nehéz megítélni, milyen arca volt, hiszen eléggé össze volt száradva szegény, elég erőszakos álla volt. Ezt azért merem így mondani, mert volt ott egy tök szimpatikus múmia is, nyugodt arca volt és sokkal domborúbb homloka. A körmeik meg voltak nőve, a szemük nem látszódott. Egy másik király-múmiának be volt törve a feje elég csúnyán, a felirat szerint csatában fejbeverték. Kár, hogy nem lehetett fotózni, de megértem, a termben félhomály volt, a múmiákat egyenletes 15 fokon tartják, a sok automata fényképezőgép a vakujával hamar tönkretenné őket. Ha már kibírtak 4000 évet, most már tartsák is meg őket.

 

Múzeum után araszolás a dugóban egy szállodáig, amely, mint kiderült, nem messze állt a piramisoktól. Ott ebédeltünk, egyik teremben a vendégek, másikban a személyzet. Nekünk is ugyanaz a kaja volt, svédasztal európai  ételekkel, pedig szívesen ettem volna valami eredeti egyiptomit. Mindenesetre az édességből az arabot választottam, nagyon finom volt. Egy gyors (rossz) kávé, és irány a piramisok. Nagyon profi volt a szervezés, három különböző helyen álltunk meg, először a dombtetőn, ahol tevegelni lehetett meg fényképezni, utána közvetlenül a piramisok lábánál és a végén pont a szfinxsznél. Mi fiatalok simán le tudtuk volna gyalogolni a távot, főleg ilyen szép időben, de azért az idősebbeknek lenne egy kis távolság, főleg melegben. Mindent elborít a homok, árnyék sehol. (Honnan van it ennyi homok? Adták az országgal.) Ami nem tetszett, hogy mindenhol olyan kevés idő volt. Értem én, zsúfolt volt a program, de azért több időt is el tudtam volna tölteni ott, üldögélni egy kicsit a köveken, beszélgetni, pihengetni. Azért így is jutott idő tevegelésre. Naomival együtt tevegeltünk, ő aklasszikus zongorista a hajón, egymás mellett ültünk a buszon, finom, törékeny néger kislány, szerintem zavarban volt, mert ahogy a teve feltápászkodott meg utána ingott – tényleg a sivatag hajója – hozzápréselődtem és én ültem hátul...

Maguk az arabok itt borzalmasak, egyfolytában át akarnak verni. Látta az egyik, hogy a tevét fényképezem, azt mondta álljak oda, lefényképez, no money, no money, kiáltozta, aztán persze pénzt akart kérni. Höhöhö, tőlem. Nagyon határozottan kell velük viselkedni, de még így is óvatosnak kell lenni, mondjuk engem nem kell félteni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán persze az obligát fotó, ezt nem lehetett kihagyni. Óvatos voltam, előbb beállítottam a gépet, aztán mondtam Naominak, mit fényképezzen.

 

 

Nehéz volt úgy megcsinálni a képet, hogy egyetlen ronda kövér angol se legyen benne, de azért sikerült.

A piramisoknál könnyebb volt a helyzet, hatalmasak, és jópáran bementek megnézni a sírkamrát. Én nem, állítólag nincs benne semmi, olyan, mint egy pincehelyiség az egész, nem volt kedvem egy rakás zajos turistával együtt oda bemenni. Inkább fényképeztem kívülről.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hatalmas ez a három piramis. A távolban látszódtak még kisebbek, sőt, a három mellett is volt egy kisebb ház nagyságú, de eltörpült ezek mellett. Nem értem, nem értem, hogyan tudták ezeket megépíteni. Be is voltak vakolva, csak persze az idők folyamán ez már lepergett róluk, az egyiknek a tetején még megmaradt ennek a nyoma. Nem hinném, hogy úgy csinálták, ahogy az iskolában tanultuk, képtelenség. Hiszen egy kő akkora, mint én vagyok, és hány kő kellett hozzá, micsoda mérnöki teljesítmény csak a külseje, hát még a belseje. És rögtön három van belőle!

Aztán átgurultunk a Szfinxhez, ittmár többen voltak, szerencsére volt egy rész, ahova csak a bátrabbak mertek felmászni. Megint összetalálkoztam Tamással, gyorsan készítettünk egymásról képeket.

 

 

 

 

 

 

 

Már nagyon elfáradtam, úgyis indultunk haza. Vettem még képeslapokat, nem túl jók, de van köztük egy pár használható is. Visszafelé megálltunk egy boltnál, mindenféle szuvenírt kínáltak, de én már a piramisnál vettem egy apróságot (de jól esett alkudozni!), úgyhogy inkább elmentem szociózni egy kicsit. Messzire nem nagyon távolodtam, inkább csak annyira, hogy egy gyors iramodással visszaérjek, bár nem hiszem, hogy bántódásom esett volna. Rögtön a főút mellett – ami egyébként öt percre volt Egyiptom legnagyobb látványosságától és máris minden úszott a koszban – nyílt egy sikátor, persze földúttal, mint mindegyik. Ott volt egy érdekes autószerelő műhely: a használhatatlan autók (és ez itt nagy szám, mert amelyiknek megvan mind a négy kereke, az használható) egyszerűen neki voltak támasztva a lakóház falának.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bár a képen nem látszik, azért a sikátorban zajlott az élet. Itt a szemét, a használhatatlan dolgok ugyanúgy része az utcaképnek, mint otthon egy pad vagy egy hirdetőoszlop. Még nyomtam egy-két életképet, aztán siettünk vissza a hajóra. Végülis egész gyorsan megtettük a kb. 250 kilométeres utat. Menet közben egy félórácskát pihentem, aztán Naomival végig beszélgettünk mindenféléről, zenéről, politikáról. Elmondta, hogy édesanyja kanadai, édesapja meg etióp, ő is Addisz-Abebában nőtt föl, de aztán Londonban járt középiskolába. Nagyon aranyos lány, finom teremtés, többször is meg kellett kérnem, hogy beszéljen hangosabban, mert alig érteni a szavát. Bombayben kiszáll, összesen nyolc koncertet adott, az is elég sok. Mikor megtudta, hogy nekem naponta átlag négy-öt szettem van, csak hümmögött. A kikötőbe visszaérve persze az utasokat akarták először engedni beszállni, de G.-ral, aki meggyőzte már az arab buszvezetőt is, hogy a konvojban előretörjön (mondanom sem kell, hogy jobbról előzte végig az egyébként folyamatosan a bal sávban haladó többi buszt, néha harmadik-negyedik sávot csinálva magának az úton), addig győzködtük az angol tisztet, hogy mindjárt kezdenünk kell dolgozni, hogy mi ötünket, a zenekart meg engem engedett leszállni a buszról. Előrerohantunk, feltéptünk a hajóra, nekem még el kellett mennem új kulcsokat is csináltatni, aztán gyors zuhany, átöltözés és már szaladtam is dolgozni. Mivel nem voltam ott egyik koktélnál sem, három egymás utáni szettre írtak ki, negyed óra szünetekkel. Szerencsére éjfél előtt már nem volt egy darab utas sem, így hamarabb abbahagyhattam a zenélést, már csukott szemmel zongoráztam az utolsó számokat.

Éjfélkor még készítettem egy képet a kikötőről, a forgalom még nem csökkent, a dudálások sem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon elfáradtam, de nem bírtam elaludni, olyan sok élmény volt tegnap, még megnéztem a Charlie Wilson háborúja c. filmet, nagyon tetszett.

Ma öt szettem van, de legalább az idő gyönyörű, húsz fok. Most hagyjuk el a Szuezi-csatornát, holnap kikötünk Sharm el Seikhben.

 

 

 

 

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vizizene.blog.hu/api/trackback/id/tr39891994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nagykócsag 2009.01.22. 14:26:28

Nem látszanak a képek, és az indás albumok között sem találom :(

Kis ember 2009.01.22. 15:00:52

@Nagylilik: Tudom, sajnos. A megoldás folyamatban van. :(

Nagykócsag 2009.01.23. 22:17:19

@Kis ember: Most már jó, köszönöm szépen!
Az athéni képek viszont még mindig nem látszanak.