vízizene

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

Friss topikok

  • tömjénzsolti: Nagyszerű! Már régen hiányoltam az újabb útibeszámolókat és a csodálatosnál csodálatosabb fotókat.... (2018.07.29. 12:57) 2018.02.13. Fort-de-France, Martinique
  • tömjénzsolti: Érdekesek és informatívak a képek,jó a tájékoztató összekötő írás is, várom a folytatást. (2018.04.15. 10:32) Szentpétervár (3. rész)
  • Zsomatograf: Hello! Eltűnt a Szentpétervár 1. része. :-O Mondjuk a Feedly becachelte, így ott meg tudtam nézni... (2018.02.20. 08:42) Szentpétervár ízelítő
  • Kis ember: @luxusMátéslusszkulcs: Az útnak vége, de nemsokára jön a következő. És ígérem, hogy befejezem az ... (2018.01.24. 11:33) 2017.07.27. Visby, Gotland
  • Csöre: wow!Hűha!Hajjajjaj!Meg se tudok szólalni! És a ti hajótok "csak" olyan böhöm nagy volt??? Azért az... (2017.11.18. 15:18) 2012. december 17. Panama-csatorna

Linkblog

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

AZ ÚTVONAL

Hogy merre járok, az https://www.icruise.com/ships/silversea-cruises-silver-wind-cruise-itineraries.html oldalon lehet megnézni

január 17

2009.01.23. 16:55 :: Kis ember

Már nagyon jó idő van, annyira kellemes, hogy most, éjjel negyed kettőkor kijöttem a nyitott hátsó fedélzetre, a kilencedikre levelet írni. Senki nincs itt, a hajó finoman remeg, a tenger nyugodt, 17-18 fok lehet, langyos szellő fújdogál. Nem rossz, január 17-én, mi? Tegnap a Szuezi-csatornán keltünk át, én átaludtam a felét, mert hjnalban mentünk. Reggelre elértünk a közepéig, ahol egy nagy tó van, ott be kellett várni az ellenkező irányból (délről) jövő karavánt. Ezért aztán csak kora délután indultunk tovább. Nem túl bő a csatorna, igaz, nem is annyira szűk, mint a panamai. Kb olyan széles lehet, mint a Kis-Duna Makádnál. Persze nem az egész hajózóútvonal, az csak bólyákkal kijelölt rész.

 

 

 

 

 

 

A partja két oldalt más, a keleti part teljesen sivatagos, a nyugatit mintha művelnék. Viszont mind a két oldalon sűrűn vannak őrök, sőt az egyik helyen komplett katonai bázis volt.

 

 

 

 

 

Úgyhogy nem kell aggódni, nagyon vigyáznak itt mindenre. Naná, ez nagy pénzt hoz az országnak, a csatorna, de mellette van it olaj is, azt csővezetéken küldik idáig. A part mellett meg lehet tankolni az olajat, ilyen vezeték kúszik a vízen:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Maga a csatorna ezen kívül számomra nem sok érdekeset mutatott, ami legfeljebb még említésre méltó, az a déli BBQ (woah) party volt, mert végre teljesen kinyitották az uszoda üvegtetejét.

 

 

 

 

 

 

 

Este elbúcsúztam egy nagyon szimpatikus házaspártól, azoktól, akikről már írtam, a fiuk mérnök itt a hajón. Sharm el Seikhben kiszállnak, a srác marad. Búcsúszámnak a Hull az elsárgult levelet játszottam, mert azt kérték, hogy azt játsszam, ami az én kedvencem.

 

 

Sharm el Seikh

 

 Amikor kikötöttünk, először nagy csalódás volt, mert a kikötőből nem látszik más, csak két homokfal, meg a távolban elszórva házak. Tulajdonképpen ez egy üdülőtelep, teli oroszokkal. Megint Naomival mentem ki, mert tök egyedül van, és említette, hogy nem szeret nő létére arab országban egyedül mászkálni. Megértem.Először végigsétáltunk a stradok mellett, szép, meg minden, de semmi különös. Aztán kiértünk a telepről, s hosszú túrába kezdtünk, mert valaki azt mondta, hogy nem messze van internet kávézó. Nos, nemhogy kávézó nem volt, de egy árva település sem, vagy másfél órát gyalogoltunk a dög melegben. Nem bántam meg, mert egyrészt nagyon érdekes – a téma komolysága és a hiányos angol nyelvtudásom miatt kissé akadozó – beszélgetést folytattunk a zenéről és az interpretációról, másrészt pedig utunk egy részét egy kertészeten keresztül tettük meg. Gyönyörű virágok, finom illat, sehol egy ember.

Sajnos az itt lévő fák sem voltak elég nagyok ahhoz, hogy árnyékot adjanak, úgyhogy eléggé lepirultam. Ami nagyobb baj, hogy kezdtem érezni, amint szépen lassan begyullad a körmöm a bal nagylábujjamon. Úgyhogy inkább kisétáltunk az útra és leintettünk egy arra járó minibuszt, mint az itteniek. Jó buli volt bent szorongani a helyiek között, volt egy arab üzletember-szerű, anyuka gyerekkel, két munkás. Elvitettük magunkat vagy egy kilométert, mikor feltűnt egy gyönyörű mecset. Ott kiszálltunk. Akartam adni két dollárt a sofőrnek, de Naomi megelőzött és adott neki egy ötdollárost. A soför tíz helyi bimbilit adott neki vissza, nem tudtuk eldönteni, sok-e vagy kevés, abszolút nem ismertük a dollár-egyiptomi font árfolyamát. Mindegy, azt hittem, a mecset közelében lesz élet, hát nem. Csak egy pár nyomorúságos ház, meg valami építkezés, de egyébként semmi. Ráadásul be se lehetett menni, éppen imádkoztak. Úgyhogy vissza az útra és lestoppoltunk egy másik buszt, pontosabban stoppolni se kellett, mert amikor látták, hogy arra tartunk, megálltak maguktól. Visszahoztak egészen az üdülőtelepig, s amikor már fordultak volna rá a kikötőhöz vezető útra (persze közben minden 200 méteren megállt, hogy valaki ki- vagy beszálljon, a többi távon meg dudát nyomkodva száguldott), megláttam egy feliratot „old market”. Ez kell nekem! Megállíttattam a buszt, kiszálltunk. Naomi még vissza is kapott 5 bimbilit a tízből, tehát az előző sofőr drágán szállított minket, de sebaj, így is ketten oda-vissza 5 dollárt fizettünk, kevesebbet, mint otthon négy buszjegy.

A piac, az csodálatos volt. Volt egy kifejezetten turista része, először oda téved be az ember, de ha van egy kis szimata, akkor meglátja, hogy tovább lehet menni a kevésbé látványos, de jóval egzotikusabb rész felé. Én nem akartam venni semmit, Naomi kinézett magának egy dobot, amit először 48 dollárért kínáltak. Én rögtön tízet ajánlottam, amin csak kacagtak. Aztán hosszas alkudozás után, amiben rám többször csúnyán néztek, mert látták, hogy én vagyok a keményebb, kilyukadtunk 20 dollárnál. Pontosabban ők ebből nem engedtek, én meg tizenötből nem. Úgyhogy mondtam Naominak, iszunk egy teát és visszajövünk. Ő azon hezitált, hogyan fogja feltenni a repülőre, mert elég szép darab. Nem akartak minket elengedni, s amikor elszabadultunk, már úgy kiabálták utánunk, hogy oké, oké, 15 dollár. De akkor még nem tudtam, hogy sok-e ez, vagy kevés, úgyhogy inkább máshol is körülnéztünk. Nos, nagyon jó ár volt a 15, mindenhol csak drágábban akarták adni, és ha kidordultunk a boltból nem jöttek utánunk, ami annak a biztos jele, hogy nem akarja odaadni annyiért. Olyan gyönyörű egy ilyen arab piac! Azok a színek, azok az illatok!

A legjobban a parfümárust szerettem. Rendszerint egy kis építményben állt, előtte pult,

     mögötte pedig egy részekre osztott magas polc, amelyben színes üvegek sorakoztak. Körülbelül

     egy liter folyadékot tartalmaztak az egyforma üvegek. Ebben az időben Marokkóban még nem

     ismerték a mesterséges parfümöket, és azt árulták, amit a civilizáció kezdete óta árultak a

     világon: illatszereket, melyek kizárólag virágokból készültek. Míg a virágokból készült

     parfümök használójukban az egyén múltjának emlékét – szerelmét, bánatát, kalandjait – idézik,

     addig a mesterséges parfümök nem hoztak magukkal semmit. Nincs bennük élet. A virágillatszerek

     az emberi történelemből jöttek, és beszéltek az embereknek múltjuk élményeiről.” – írja Faludy, és most megértettem, mire gondolt. Kis ibrikekben mindenfajta- féle füvek, virágok, porok, rózsafejek, ki tudja még mi minden.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csodálatos volt beléjük szagolni, közben az árus elmagyarázta, mi micsoda, mire jó. Mindennek olyan finom, természetes illata volt, az emberből egy pillanat alatt előjött az ősi ösztön, elfeledkezett róla, hol van és csak a szagokra koncentrált. Vettem egy kis tearózsát, forró vízbe kell beletenni.

Közben összetalálkoztunk Dettivel, így már hátom zongorista sétált a piac utcáin. Egy zenekari- (Detti), egy klasszikus- (Naomi) és egy bárzongorista (én). Detti dolgozott Pakisztánban, beszél is egy pár szót arabul. Ráadásul minden árus azonnal szerelmes lett belé, mindegyiknek azt mondta, én vagyok a férje, de még így is rászálltak, örültek neki. Tudniillik ő nem sovány és fehér bőre van, tehát az arabok ideálja. Ő aztán tudott alkudni! Megláttunk egy széket, ilyen alacson fajtát, tevebőrből van a párnája, fából a lába, összecsukható. Nagyon tetszett neki, lealkudta a harmadára. Az, aki nem alkuszik, nem is ember az arabok szemében, csak egy hülye turista. Ezt hajtogatta állandóan D. is, nem vagyok, turista, nem vagyok turista. Benyomott még pár arab szót és el voltak ájulva. Kicsit segítettem neki én is, úgy csináltam, mintha elegem lett volna az egészből, gyerünk gyerünk, mondtam, de közben persze magyarul gyorsan megtárgyaltuk, hogy áll az ügy. Amikor már elfogadható kezdett lenni az ára, akkor bedobtam, hogy adja olcsóbban, veszünk kettőt. Nekem is nagyon megtetszett. Addig alkudoztunk, míg végül megvettük.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A párnája finom bőr:

 

Csak még azt nem tudom, hogyan viszem haza. :-)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még vettünk Naominak egy dobot, 14 dollárért, keményen alkudoztunk, annyira jó volt!

 

Aztán visszajöttünk a hajóra. D. ragaszkodott hozzá, hogy balra kell menni, nehezen tudtam csak meggyőzni, hogy jobbra van a hajó. Végülis engedett, s milyen jól tette, mert nekem volt igazam. Mondtam is neki, hogy én mindent elfelejtek, neveket, telefonszámokat, de azt, hogy hol jártam, azt soha. Átvágtunk egy strandon, azt hittük, így gyorsabb lesz, de ráfaragtunk, mert le volt zárva a vége. A bejáratnál őr állt, de minket, fehér embereket szó nélkül beengedett. Gondolom a nyaralókat védik a koldusoktól és a tolvajoktól. Egész máshogy nézett ki a strand, mint a város, teljesen civilizálták az egészen, nem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy sem. Azért egy képet gyorsan készítettem.

Visszaérve a hajóra már igen erősen sántítottam, úgy begyulladt a körmöm, hogy aludni se bírtam, csak feküdtem az ágyon, de minden mozdulatra belenyilallt a fájdalom. Nem baj, most öt tengeri nap van, majd csak helyrejövök egy kicsit.

 

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vizizene.blog.hu/api/trackback/id/tr44898050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nagykócsag 2009.01.23. 22:18:34

Én is imádok alkudni, kár hogy itthon teljesen kiveszett ez a szokás, sőt megsértődnek ha alkudni próbálsz. :(

És hogy úsztátok meg a kalózokat?