Perth
Az ausztrál emberek eddig a legjobb fejek, akikkel találkoztam, még a vámőr is laza meg kedves. A hajón úgyis kiszúrtak velünk, már nyolckor kikötöttünk, de kilenc előtt nem engedték a személyzetet partra, a leszálló utasok miatt. Pedig nem mentünk volna ki sokan korán, a nagy többségnek gyakorlat (full crew drill) volt, azaz megint el kellett próbálniuk, mit kell csinálni veszélyhelyzet esetén. Mivel az én „S” kártyámon az áll, hogy „vészjelzés esetén az utasokkal”, ezért nekem nem kell részt vennem az ilyeneken, szerencsés vagyok. De kevesen vagyunk szerencsések, azokat nyugodtan ki lehetett volna engedni. De nem, a szabály, az szabály.
Viszont amint kiértünk és az ausztrál vámőr meglátta, hogy személyzet vagyunk, a többi utast kikerülve – nekik ugyanis minden csomagjukat átvizsgálják, lévén Ausztráliában karantén van állatokra (szegény Deni), élelmiszerre és szigorúak a vámszabályok is – külön kivezetett minket egy oldalfolyosón, hogy ne kelljen várakozni. A rendőrök is jó fejek, ebben a melegben rövidnadrágban mászkálnak vagy bicikliznek
rövidgatyás rendőrök
biciklis rendőrök
D.-vel és L.-vel mentem, de csak a városig. A vonatra még együtt szálltunk fel. Az állomásról felhívtam A.-t, Sidney-beli barátomat, hogy vigyázzon, közeledek, tök jó volt hallani a hangját (barátja rég nem ír/valahol Sidney mellett él – na honnan idéztem?).
A vonat csodálatos, 15 percenként jár, kb. 20 perc alatt benn van Perth belvárosában. Beléptetőkapu, légkondicionálás (kell is) és ... padlószőnyeg. Eddig ilyet csak Svájcban láttam. Tiszta, pontos, megbízható. A legjobb: a freemantle-i vasútállomáson – lehet, hogy a többin is, de ott nem szálltam ki – fedett, bezárt biciklitároló. Ezt úgy kell érteni, hogy reggel kilenckor bezárják és csak délután fél négykor nyitják meg újra. Kb. 30 méterre állnak a biztonsági őrök, kedvesek, udvariasak, feltéve, ha van jegye az embernek (nekem volt), úgyhogy elég biztonságosnak tűnik. Használják is elég sokan. Ha valaki mégis ki szeretné venni a biciklijét, 10 AUD (kb 1500 Ft) ellenében kinyitják neki. De le lehet lakatolni a biciklit az állomáson belül máshol, vagy fel lehet vinni a vonatra is.
zárt biciklitároló
Kb. 20 perc alatt értünk be Perth-be. D. mellett, velem szemben egy értelmiségi fazon ült, és a „mi a baj a modern művészettel” c. könyvet olvasta. Szemüveg az orrán, napszemüveg a homlokán, feliratos trikó, no izom és kondicipő, kiköpött Woodie Allen. :)
Meg kell mondjam, Perth egy kissé csalódás volt. Szép, meg minden, de semmi különös. Nagy műemléket nem várok olyan várostól, amelyiknek kevesebb, mint 200 éves múltja van (1829-ben alapították). Itt is gőzerővel folyik a felhőkarcolók építése
felhőt karcol
egy-két kolonialista stílusú épületet hagynak csak meg. Mint például a postát.
Mindenhol sirályok. Igaz ugyan, hogy Perth folyója a Swan, amelyik az itt honos fekete hattyúkról kapta nevét, olyat azonban nem láttam, pedig lejártam a lábamat, direkt elmentem a folyópartra és onnan a dög melegben egy kis tóhoz is. Ott volt valami kis csoffadt hosszúnyakú fekete madár, de nekem nem tűnt hattyúnak. Viszont ezek a sirályok mindenhol ott vannak, közel merészkednek az emberekhez, koldulnak, de aranyosak. Mint például ez itt, amelyik egy pár szerelmét vigyázza:
Parkok, parkok mindenütt, szökőkutakkal, szépen nyírt pázsittal, fákkal, amelyeknek fel van tüntetve a nevük, sőt a King’s parkban még az is, ki ültette. Van aki itt piknikezik, kiszaladva a munkából, öltönyben, nyakkendőben és közben nézi a várost.
(kép: piknik a King’s Parkban)
Ez a King’s Park nekem úgy tűnt, hogy ez a perthi Rózsadomb, elegáns villák, citromfa illat, itt is gyönyörűen nyírt pázsit. Elméletileg botanikus kert, tényleg gyönyörű, illatozó fákkal, de ahogy elnéztem, az utóbbi években elég sok ház épült...
És ide is sok-sok lépcsőn lehet feljutni. A 221 fokból álló lépcső tetején, melyet eredetileg yarrahfából csináltak, és „Jákob lajtorjájának” neveznek, de már azóta átépítették, előzékenyen egy ivókutat helyeztek el.
Itt, a tűző napsütésben, az előreugró kilátószerű részen két őrült fiatalember hasizomgyakorlatokat végzett. Épp szünetet tartottak, úgyhogy gyorsan lefényképeztettem magam, háttérben a várossal, de mikor visszafelé jöttem, már megint ott nyomták, a víz ömlött róluk.
Leérve a lépcsőn nem kellett sokat várni, jött a „kék macska”. A tágabban vett belvárosban ugyanis három ingyenes buszjárat működik. A Central Area Transit, rövidítve CAT kék, sárga és piros vonalakon viszi az utasokat a leginkább frenkventál pontok között. Ingyen, tiszta, légkondicionált buszokkal. A kékkel és a pirossal is mentem egy kört, mert nagyon meleg volt, a buszban pedig kellemesen hűvös. És meg akartam figyelni, milyenek az utasok. Nos, csak egy kis részük turista, nagyobb részük ingázásra használta a buszt, legalábbis amikor én utaztam vele. Nem mondom, voltunk azért látogatók is, mint például az a négy fiatal német lány, akik elfogulatlanul hangosan beszélgettek, nem is sejtve, hogy minden szavukat értem. Aztán mikor megszólítottam őket németül, megszeppentek. Egy ideig velük tartottam, aztán mikor letelepedtek a parkban egy nagy fa alá, elváltam tőlük, erre nekem nincs időm. Mit csinál négy húszéves német lány aus Düsseldorf itt? Természetesen bébiszitterkednek
és takarítanak és közben jól érzik magukat. De a többség láthatóan azért veszi igénybe a buszt, mert el akar jutni A-ból B-be. A járatokra fel vannak fűzve az iskolák és a fontosabb közintézmények, így nem kell autót használni. Gyakorlatilag a belvárosi közlekedés ingyenes. Hétköznap volt, s a másfél milliós Perthben – nem volt dugó. Az alternatív közlekedési módokat, tehát a közösségi közlekedést és a kerékpárt sokan választják, ki is van rendesen építve mindkettő. Értelmes ötlet:
Bár a vonatnál a jegyvásárlás kisebb sorállásba került és eltartott egy darabig, míg megbirkóztam az automatával, mert nem tudtam, milyen jegyet kell vennem. Hiába, Szingapúr elkényeztetett, ott az érintőképernyőn lévő térképen csak ráböktem a helyre és már ki is írta. Itt viszont két csúnyácska egyenruhás leány készségesen segített. Egyenruhában voltak, mint minden iskolás, nekik a „Laudate Dominum” volt a ruhájukra hímezve. Katolikus gimnáziumba jártak, vihogtak és nagyon segítőkészek voltak. Egyébként mindenki kivétel nélkül barátságos és segítőkész, az árustól a buszvezetőig, a rendőrtől a rakodómunkásig. Tipikus turista kinézetem ellenére (fehér lógó ing, keresztbe vetett turista-hátizsák, izzadt vörös arc, fényképezőgép) úgy bántak velem, mintha régi ismerősük lennék. Magyaráztak, megkérdezték hogy vagyok, stb. Képet is szívesen készítettek rólam, a Hattyúharangoknál (Swan Bells), ez az egyik legmagasabb hangszer a világon,a legmagasabb hangszer:
akit megkértem, félig le is feküdt a földre, hogy jó kép sikerüljön.
Még elvitettem magam a „macskával” az éttermekhez, hátha találok valami finomat, de nem volt semmi különös. A mini-kínai negyedben akkora rák úszkált akváriumban, hogy nem fért volna el a két tenyeremben – igaz, nem is vágytam rá, hogy megfogjam, nagyon csúf volt szegény. Vettem egy helyi üdítőt, valami alma-ribizke szerűt, hideg volt és édes.
Vettem egy baseball sapkát pár dollárért, mert a szipi-szupi fehér sapkámat teljesen átizzadtam. Szemeztem egy igazi bőr kalappal, teljesen Krokodil Dundee-s volt, de elég drágának találtam. A hajóra visszaérve megkért az egyik utas, mutassam meg neki, hol lehet kimenni az orrába. Nos, az utasoknak csak a kilencediken, úgyhogy, mivel ráértem kimentem vele. Abban a pillanatban a szél, huss, lekapta a fejemről a sapkát és én csak néztem, ahogy kilenc emeletet szállingózik lefelé, aztán elhajózik a kikötőben. Csak röhögtem, elképzeltem milyen mérges lettem volna, ha megveszem a bőrkalapot.
Holnap Albany, nem szállhatok ki, ügyeletet adok. Nem baj, majd utána.
