vízizene

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

Friss topikok

  • tömjénzsolti: Nagyszerű! Már régen hiányoltam az újabb útibeszámolókat és a csodálatosnál csodálatosabb fotókat.... (2018.07.29. 12:57) 2018.02.13. Fort-de-France, Martinique
  • tömjénzsolti: Érdekesek és informatívak a képek,jó a tájékoztató összekötő írás is, várom a folytatást. (2018.04.15. 10:32) Szentpétervár (3. rész)
  • Zsomatograf: Hello! Eltűnt a Szentpétervár 1. része. :-O Mondjuk a Feedly becachelte, így ott meg tudtam nézni... (2018.02.20. 08:42) Szentpétervár ízelítő
  • Kis ember: @luxusMátéslusszkulcs: Az útnak vége, de nemsokára jön a következő. És ígérem, hogy befejezem az ... (2018.01.24. 11:33) 2017.07.27. Visby, Gotland
  • Csöre: wow!Hűha!Hajjajjaj!Meg se tudok szólalni! És a ti hajótok "csak" olyan böhöm nagy volt??? Azért az... (2017.11.18. 15:18) 2012. december 17. Panama-csatorna

Linkblog

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

AZ ÚTVONAL

Hogy merre járok, az https://www.icruise.com/ships/silversea-cruises-silver-wind-cruise-itineraries.html oldalon lehet megnézni

A tengeren

2010.06.18. 07:15 :: Kis ember

 

Tegnap este, mikor szünetem volt, kimentem a sétafedélzetre levegőzni. Az ég felhős volt, de az éppen lemenő nap egy helyen rést talált magának és rőt fényekkel terítette be a nagy, nyugodt hullámokat.  Az addig szürkés, betonkupola-szerű ég megváltozott, kinyílt, a tér kitágult, megtelt kontrasztokkal, lett mélység és távolság. A nap olyan közel volt, hogy azt lehetett hinni, egy csáklya végére lehetne akasztani és megállítani.

 

Gondolkodtam.

 

 

Nekem itt a hajón nagyon jó dolgom van. Egyedül vagyok egy tiszti kabinban, minden nap jön Glenn, a kabinszolga, kitakarítja, kiviszi a szemétkosárból a szemetet, megágyaz, letörli az asztalt, tükröt, kipucolja a fürdőszobát. A személyzet többi tagjával ellentétben nem kell részt vennem semmilyen gyakorlaton, szabadon garázdálkodhatom az időmmel. Oda megyek, ahova akarok, azt csinálok, amit akarok. Tengeri napon, délelőttönként az utas konditerembe járok, mert ott a futógépről látni a tengert. Utána a jakuzziban áztatom a vállam, hogy este bírjam a gyakorlást és a munkát. Ha akarok, az utasokkal együtt eszem, ha akarok, lemegyek a tiszti étkezdébe, éjjel, ha megéhezek, a legénységi kantinban mindig van friss kenyér. A portás és a személyzet egy része két hónap után is “sir”-nek szólít.

 

Nem szólnak bele a dolgomba, milyen hangosan és mit játszom, rám bízzák; az elején egy párszor láttam a főnökömet, gondolom leellenőrizte, mit csinálok, mikor látta, hogy azt, amit kell, nem foglalkozott velem többet. Szerintem időnként most is rám néznek, de diszkréten teszik.

 

Mikor megjöttem, egy szavamba került és adtak pedált a kabinban lévő digitális zongorához, hogy rendesen tudjak gyakorolni. Még az előző hajón csak egyszer kellett szólni, hogy hamis a zongora (húrt cseréltek rajta Southamptonban, aztán persze leeresztett), a következő kikötőben már szereztek hangolót. Itt, mikor két hétig hiába próbáltam jó magyar módon magam megoldani, hogy csukják be a fő folyosóra nyíló ajtót, mert utálok az utcán lakni, felmentem és panaszt tettem az irodában. Kérdezték, mit javaslok? Mondtam, szereljenek fel egy ajtózáró szerkezetet. Estére megcsinálta az asztalos.

 

Folyamatosan ezt lehet érezni, hogy megbecsülik a munkámat és általa engem is. Ezt egyébként nem csak itt éreztem, hanem bárhol a világban, hogy ha megtudják, hogy képzett zenész vagyok (tehát nem amatőr, aki csak magának játszik), akkor azt respektálják.

 

Otthon a zenész a vendéglátóipar cigánya. Itt most, mielőtt valaki félreértelmezi, nem fajelméleti kérdésről van szó. Otthon lenézik a muzsikust. Azt látják: idejön, klimpírozik egy-két órát és semmi más dolga. Meg az milyen könnyű munka. El akarják dugni a zongoristát egy sarokba. Ott kevésbé van útban. Itt – és külföldön a nagy szállodákban mindenhol, ahol csak jártam – jól látható helyen, általában dobogón van a zongora, hiszen rájöttek, az emberek nem csak hallgatni, de nézni is szeretik a “művész urat”. Otthon, ha csak tehetik, beleszólnak a munkájába. Mit játsszon, hogyan, szóval szokás szerint a dilettánsok akarják megmondani, mit csináljon. Itt hagyják, hogy csinálja a dolgát, legfeljebb akkor szólnak, ha valami  rossz.

 

Az igazán jó bárzongorista tanult ember kell legyen. Nem csak a zenében, általában is. Egy-egy szett után sokszor leülök a bárban az utasokkal, meghívnak egy-egy koktélra, sok minden szóba kerül. ?s igénylik a beszélgetést, igénylik a figyelmet. A munkának csak egy része a zenei tudás, rá kell érezni, melyik ember mit szeret és ennek megfelő dalokat választani. Figyelni őket, látni, ha fáradtak, nem akarnak tapsolni, ilyenkor összekötni a számokat és békén hagyni őket, ha jó kedvük van, rátenni még egy lapáttal. Ha nyitottak az újra, akkor (nekik) ismeretlen zenével is lehet kísérletezni, ha ragaszkodnak a saját zenéjükhöz, megmaradni annál. Ha új számot kérnek – és mindig van új szám –, akkor gyorsan előkeresni, leskiccelni és eljátszani.

 

Ez teljes embert kívánó munka. Nem biztos, hogy minden alkalommal sikerül, de a legtöbbször kell, hogy az ember odategye magát.

 

 

Itt, ahol a munkaadók tudják ezt, mint írtam, megbecsülik és meg is fizetik, hogy én kb. 15 évet rááldoztam arra, hogy ezt megtanuljam. Otthon megalázóan kevés fizetést kínálnak egy-egy bárzongoristának, kb. annyit, mintha valaki 8 általános végzettséggel menne el valahová dolgozni. És a hangnem, ahogy bánnak velük – tisztelet a kivételnek...

 

Talán nem véletlen, hogy sokunk megkeseredett, kissé önbizalomhiányos, nem találja a helyét. Talán nem véletlen, hogy sok más szakmához hasonlóan, aki csak teheti, menekül. Talán nem kellene már ugyanazt tennünk 100 éve, hogy nem becsüljük meg azokat, akik tudnak valamit.

 

Én még nem találkoztam olyan magyarral, aki ne maradt volna inkább otthon, ha megtehetné. Ha azt tapasztalná, hogy nem felesleges munkát fektetni valamibe. Ha azt látná, hogy ki lehet emelkedni tanulással, ha az lenne a mentalitás, hogy aki többet tud, annak megadják az azért járó – anyagi és társadalmi – megbecsülést.

Egyszer kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk. Most jóval kevesebben mennek el. Csak az a baj, hogy akik elmennek, azoknak jó része pont a képzett ember, hiszen azokra van máshol igény. De máshol miért van rá igény?

 

 

Mikor a nap eltűnt horizonton, éles tengeri szél vágott végig a fedélzeten. Átfújt a zakón, megborzongtam. Visszamentem a bárba. Fernandes, a mixer biztos készít nekem egy forró csokit.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vizizene.blog.hu/api/trackback/id/tr322086081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Évamama 2010.06.19. 17:36:46

Húú, ez erős volt, és talán őszinte is, de hiányzott a következtetés! Nemcsak moralizálni,dönteni is kell, ha nem is könnyű. És soha ne mondd, hogy soha! Hát ennyi a mamától

TmintTibi 2011.01.05. 07:09:32

Nagyon nagyon igazad van!!Sajna ez az ország tudatállapotilag ott tart ahol tart...
Hisz belül mindenki a megbecsülésre vágyik!
Gratulálok a zenei tudásodhoz...levettem a képekből és az írásaidból is,hogy nem csak vagy ... tudatosan figyelsz a dolgokra...akár szakmailag... vagy emberileg is!!Valószínű ezért is méltányolják a képességeidet a különböző hajókon!!
Örülök hogy bepillantást adtál az életedbe...
Sok sok örömteli zenés percet és sikeres életet kívánok!!
üdv...
Tibi

Kis ember 2011.01.06. 15:20:58

@TmintTibi:

Köszönöm szépen. Most épp itthon-otthon vagyok, de sajnos a helyzetet innen is ugyanúgy látom...