Hogy jól kezdődjék 2012, íme egy vidám karcolat Tabi Lászlótól:
HA A HAJÓ ELSÜLLYED...
Szégyen ide, szégyen oda, nem tudok úszni.
Azazhogy három-négy tempót tudok úszni, de azután elmerülök. Mindegy, hogy miért merülök el, talán nehéz a fajsúlyom, de elmerülök, az bizonyos.
Gyermekkoromban évente a Balaton mellett nyaraltam, de alig mentem a vízbe. Futballoztam. Úszni később sem tanultam meg, de legalább tetszetős magyarázatokat eszeltem ki arra vonatkozólag, hogy miért nem tudok úszni. Azt híreszteltem például, hogy nyomorék vagyok, fülemből hiányzik az az izé, ami az Eustach-kürtben van, vagy legalábbis ott kéne lennie, és ami az egyensúlyérzék székhelye. Azt is hangoztattam egy időben, hogy orvos tiltott el az úszástól, nem bírja a szívem. Meg hogy fogadalmat tettem.
Mindezek ellenére éveken át mindennapos vendég voltam a fedett uszodában. Felöltöttem a fürdőnadrágomat, aztán leültem a teraszra tejfölt enni. Uzsonna után kiadós sétát tettem a vízben, majd leültem az árnyékba napozni, s végül hazamentem. Ez idő tájt már nem is kísérleteztem az úszással, tudtam, hogy három-négy tempó után úgyis alámerülök. Inkább kiültem néhány percre a medence szélére lihegni, hogy azt higgyem: úsztam.
Harmincesztendős korom táján – tehát már fejlett koromban – rájöttem, hogy azért, mert nem tudok úszni, még nagyon rendes ember lehetek. Végtére az ember nem víziállat, hanem szárazföldi, az úszásnak csak sportszempontból van jelentősége, én viszont reggelente súlyokat emelgetek, és az is nagyon jó.
Ekkor találkoztam valaki olyannal, aki azt mondta: mit csinálok majd, ha tengeri hajón utazom, és a hajó elsüllyed? Ezt az egészet azért írom tudniillik, mert most vasárnap megint szóba jött a tengeri hajó. Társaságban voltam, az úszásról került szó. Megemlítettem, hogy nem tudok úszni, mert most már ott tartok, hogy dicsekszem vele. Erre azt mondta egy szemüveges úr:
– És mit csinál majd, ha a tengeri hajó, amelyen utazik, elsüllyed?
– Először is – feleltem –, nemigen kerülök tengeri hajóra. De tegyük fel, hogy igen. Békében alig süllyed el hajó. De tegyük fel, hogy elsüllyed egy. Igazán nem valószínű, hogy éppen az fog elsüllyedni, amelyen én utazom. De tegyük fel, hogy éppen az fog elsüllyedni. A hajón vannak, ugyebár, mentőcsónakok. Hát én beleülök az egyikbe. Hogy nem jut hely nekem? Ez megint csak nem valószínű, mert tudva, hogy nem tudok úszni, mindig ott fogok állni a mentőcsónak mellett.
– Jó, jó – mondta erre az emberem –, és ha a mentőcsónak is elsüllyed?
– Ez is lehet. De egy hajón tizenhat mentőcsónak van. Mentőcsónak általában ritkán süllyed el. És ha egy mentőcsónak elsüllyed, nem valószínű, hogy éppen az lesz, amelyikben én üldögélek.
– És ha mégis éppen az fog elsüllyedni?
– Akkor belefulladok a vízbe.
– És ezt csak így mondja? Ilyen cinikusan? – Ha tudná, mit érzek belül!
– No lám. Rokonai vannak, testvére, kedvese .. . Rájuk nem gondol?
– Hiába uram, bele kell törődnünk .. .
– Halak fogják rágni a testét.
– Nem vagyok csiklandós. De mindegy. Nem tudok úszni.
Most megszólalt egy asszony, aki a szalonból jött át a vita zajára:
– Nem tud úszni?
– Nem.
– Ne mondja. És mit csinál, ha a tengeri hajó, amelyen utazik, elsüllyed?
– Asszonyom – feleltem –, a guta üt meg.
Azt hitte, viccelek.