vízizene

San Francisco utcáin V.

Ez a rész San Francisco távolabbi részeit mutatja be. Mármint amit láttam belőle.

Lakik Kaliforniában két ismerősünk, barátnál több, de vérségi kapcsolat nincs köztünk. Félig rokon, ahogy a családban mondjuk. Maryll és Pista nem nyeretlen kétévesek … khm… a II. világháborúról saját emlékeik vannak. De ez nem látszik meg rajtuk. Maryll életének nagyobbik részét az Egyesült Államokban töltötte, mégis sokszor kívántam, bárcsak olyan szépen beszélnék magyarul, mint ő teszi. Mikor a sok affektáló külföldre szakadt hazánkfiát hallom, Teller Ede jut az eszembe, aki 50 év, egy fél évszázad elteltével is olyan szépen – bár kissé avíttasan – beszélte anyanyelvünket, mintha csak aznap délután lépett volna ki a Fasori Gimnáziumból. Maryll is hasonló agykapacitással rendelkezik, csak ő humán téren. Pistát, ahogy elnéztem két dolog érdekli igazán immár vagy hetven éve: Maryll és a vitorlázás. Hihetetlen energiával rendelkezik, mi fiatalok már rég kimerültünk, mikor ő még mindig ketyegett. Amúgyis a beceneve „Ketyi” a balatonföldvári vitorlás telepen vagy 60+ éve.

Maryll és Pista

Szerencsém volt, eljöttek értem a hibrid meghajtású Toyotájukkal és megmutatták San Francisco olyan részeit, ahova egyébként nem jutottam volna el – igaz, eszembe sem jutott volna elmenni, lévén nem is tudtam róluk.

Első alkalommal SF nyugati partjára mentünk, ki az óceánhoz. Közben megálltunk a Saint Mary katedrálisnál.

A Saint Mary katedrális

A Saint Mary katedrális remek épület, az a fajta modern struktúra „expresszionista modern”, amelyiket nagyon kedvelek. Nálunk a negyven év kommunizmus (és az azt követő húsz év múltba révedés) miatt nem látni ilyen templomokat, talán csak Makovecz paksi tervezését, de ő az organikus építészet miatt nem használ betont. A Saint Mary pompásan ötvözi a régi katolikus hagyományokat: egyszerre fenséges és emberközeli. Ritka kombináció, otthon nem is igen látni ilyet. 1971-ben készült, 58 méter magas, tetején 17 méter magas aranykereszttel. Ablakaiból rálátni San Franciscóra.

Mikor odaértünk pont vége volt a misének. A hatalmas térben, óriási oltárnál (súlya több, mint egy tonna!) álló pap beszéde tisztán hallható volt az utolsó sorokban is, ráadásul végig úgy tűnt, mintha nem is lenne kierősítve, pedig bizony hangszórók szóltak. Páratlan akusztikai teljesítmény!

A Saint Mary katedrális oltára

Orgonája gyönyörű. Ránézésre legalább 6000 sípos, nyelv- és ajaksípokkal, sőt, trombitasora is van! A sípok elrendezés érdekes, nem a régebbi korok megszokott frontfalas elrendezése, mikor a szemből látható (általában ajak-)sípsor uralja a képet, hanem plasztikus, térélményt adó. Ahogy az egész épület láttatni engedi a struktúráját, ugyanígy az orgona is kitárulkozik, igaz, csak szemérmesen: fasípjait egy-két regisztertől eltekintve gondosan eldugja, fémsípjait büszkén közszemlére teszi. Játszóasztala nem magasan, karzaton, hanem a hallgatóság előtt helyezkedik el.

A Saint Mary katedrális orgonája

Sajnos nem tudtam meghallgatni, pedig kíváncsi lettem volna, vajon a templom további részében is vannak-e sípok.

Üvegbetéteit Pista szerint magyar ember tervezte, sajnos sem ő, sem én nem találtunk róla információt, ha valaki tud valamit, szívesen veszem.

A középen húzódó két üvegcsík, amely a tetőn keresztben metszi egymást finoman megtöri a beton robusztusságát.

A Saint Mary katedrális üvegbetétje

kereszt a mennyezeten

A bejárati üvegmotívum szépen ereszti be a fényt a középhajóba.

a Saint Mary katedrális bejárati üvegmotívuma


A Sunset Beach San Francisco nyugati részén engem a francia óceáni tengerpartokra emlékeztetett.

A Sunset Beach SF nyugati részén

Hatalmas homokos strand, de mivel már napközben is hűvös volt az idő, nem volt ember a vízben. Ki van ilyenkor a vízben? – kérdeztük a tiszafüredi Flotta (volt KISZ) kempingben egy-egy hosszú hűvös hét után. – A németek meg a kutyák. Itt is igaz, valódi kutyaparadicsom ez a hely, ugrándoznak, játszanak, élvezik a tiszta homokot és a fel-felcsapó vizet.

Sunset Beach – kutyaparadicsom

Hátunk mögött „régi” szélmalom.

Szélmalom Sunset Beachnél

Azért teszem idézőjelbe, hogy régi, mert itt az számít réginek, ami nálunk már modern. Hiába, fiatal ország, van mit tanulniuk. Eszembe jutnak gazdag svájci ismerőseim, kiknek mikor egy üveg négyéves tokaji aszút vittem, megköszönték s betették a borospince mélyére, hadd érjen még egy pár évet, addig is megkínáltak egy 1975-ös pflümlivel, szilvapálinkával, amit még a nagymama, az öreg gourmand főzött le a kertben található fák gyümölcséből.

Maryll és Pista meghívtak egy hamburgerre. Az étterem közvetlenül a parton található, kitűnő rálátással az óceánra s a guanótól, madárürüléktől fehér sziklákra.

guanótól fehér sziklák

Ó, igen, fehér sziklák, még emlékszem rátok, mennyit sétáltam közöttetek. Itt ugyan nem perzsel forrón a nyár, s a szél is rezdül a tenger felett, de olyan szép volt, hogy nehéz lesz elfelejteni. Közben beszélgettünk, elmesélték kalandos, hosszú szerelmüket, melyet a sors mindenáron tönkre akart tenni, de ők nem hagyták. Sem rezsimek, sem a távolság nem lehetett akadály, s most olyanok, mint borsó meg a héja. Imponáló.



Legközelebb Sausalitóba mentünk, ekkor már M. is velünk volt. A Bay Modell egy érdekes, őrült terv miatt épült. Az ún. Reber Plan, más néven San Francisco öböl terv gátakkal két édesvízi tavat akart létrehozni az öböl helyén. Aki látta a Chinatown című filmet, az tudhatja, hogy Kalifornia átka a szárazság, már pár kilométerre az óceántól is szomjan halnak a növények. Az öntözésükre és a terület édesvízellátására most a Sacramento folyó szolgál. A negyvenes években John Reber, színész, színházi rendező és tanár kitalálta, hogy zárják le az öböl két szarvát és ott a Sacramento vizét megfogva két hatalmas víztározót alakítsanak ki, ezáltal biztosítva a folyamatos édesvízellátást. A gátak ugyanakkor a vasúti és a közúti közlekedést segítenék.

az őrült terv

A képen piros nyilak jelzik az építendő gátak helyét.

Ez a terv nekünk magyaroknak sajnos nem újdonság. Nálunk is feltűntek önjelölt víz-szakértők, akik bölcsész- vagy tanári diplomájukkal egy-két év (néha csak hónap) alatt a vízügy felkent tudorának akarták láttatni magukat- sajnos sikerrel. Emlékszik még valaki arra, hogy dízel szivattyúkkal próbálták egy komplett folyó vízellátását pótolni a Duna mellékágába? És konkrétan odavittek belvízszivattyúkat, azt hitték működni fog, rááldoztak irdatlan mennyiségű pénzt és energiát, persze teljesen feleslegesen. Csak halkan jegyzem meg, hogy az ezért felelős (de soha felelősségre nem vont) emberek a mai napig komoly pozíciókban ülnek – ha nem tévedek egyikük most is államtitkár. Hogy mi a különbség az Egyesült Államok és Magyarország között? Hogy itt nem a szájtépés és a politikai ekézés folyt, hanem 1953-ban a hadimérnökök megépítették az ún. Bay Modellt, ezt a hatalmas realisztikus terepasztalt.

óriási modell

Igyekeztek mindenben hűségesen leutánozni a természetet, arányos modellt hoztak létre, melyben a vízáramlást tanulmányozták. Ha jól tudom nálunk is volt ilyen, mikor a tiszalöki víztározót építették az ötvenes években. Itt viszont sós vízzel kellett számolni, s a modellben áramló víz sótartalma megegyezik az öbölével!

Néhány adat a modell és a valóság arányairól:

Az öböl százszor mélyebb, ezerszer szélesebb és hosszabb, azaz az öböl-delta egymilliószor nagyobb, mint a modell. 100.000.000, azaz százmilliószor több víz áramlik a valóságban, mint a modellben, de – mint már írtam – a sóssága 1:1, azaz ugyanolyan sós. Az időtényező 1:100, azaz egy óra 36 másodpercnek felel meg. Egy nap negyedóra, egy dagály-apály periódus hét és fél perc. S valóban, a partján üldögélve látszódik, ahogy a mini-dagály ellepi a száraz részeket, finoman körbefolyva majd eltakarva a kiemelkedőbb pontokat, s hét perc múlva visszahúzódik. A legapróbb részletekig hű modellben még a hidakat, mellékfolyókat és egyéb tereptárgyakat is feltüntetik. Szükséges is. Képzelhetjük, micsoda mérnöki probléma, hogy az édesvízforrások vízhozama és a dagály által keltett áramlás sós víz mennyisége mindig arányban legyen a valósággal. Hiszen a kísérletnek éppen ez volt az egyik lényege.

A legapróbb vízforrást is feltüntetik

a San Mateo híd modellje

Félemelet magasságból áttekinthető az egész csarnok, de a részletekért bizony le kell menni.

A Golden Gate híd modellje

A helyes arányok ellenőrzését titokzatos műszerek végzik.

Na ez vajon mi?

mérőberendezés

A modell tele van érzékelőkkel, véleményem szerint (bár én nem vagyok mérnök) elektromos impulzus adó-vevők ezek, hiszen a sós víz egészen másképp vezeti az áramot, mint az édes.

elektromos impulzusadók

van kábel bőven

A mai számítógépek korában csak mosolygunk azokon a számítási mennyiségen, amit akkoriban elvégeztek (ha valaki emlékszik a Cape Canaveral bejegyzésemre, tudhatja, hogy a NASA-nak a földi irányítóközpontban olyan teljesítményű számítógépe volt, ami ma egy negyed iPhone-ban elférne), de a maga korában fantasztikus teljesítményt nyújtottak a mérnökök: a modell tökéletesen sikerült, a számítások bebizonyították, hogy a gátakat nem lehet megépíteni, mert összeomlanának. Így győzedelmeskedett a józan ész és a megfontolt, tudatos tervezés a szárnyaló, hagymázas tervek felett. Figyelmeztetés volt ez, hogy az amatőrök, civilek ideje a tervezésben lejárt – át kell adják helyüket a képzetteknek, profiknak. Az Egyesült Államok tanult belőle.



A hosszú látogatás után Maryll szendvicseit majszolgattuk a parton, miközben a sirályokat, a szemközti, gazdagok lakta hegyoldalt és a kajakosokat figyeltük. A parkolóban egy Chevrolet a negyvenes évekből (nem úgy, mint a skagwayi bejegyzésemben tévesen írtam az ötvenesből), csak ez nem volt olyan szép állapotban.

akárcsak Alaszkában 1

akárcsak Alaszkában 2

Miközben igazi olasz kávét ittunk a közeli pizzériában, két autó az orrunk előtt csúszott egymásba. Szerencsére nem volt komoly az ügy, csak amolyan „fender-bender”, lökhárító-görbítő csattanás volt. S mit látunk? A szomszéd asztalnál üldögélő két Highway Patrol abban a pillanatban leteszi a kávéját és intézkedni kezd, biztosítják a helyszínt a helyi rendőrök kiérkezéséig. Hiába no, itt komolyan veszik a feliratot a rendőrségi autók oldaláról: szolgálnak és védenek.

San Francisco utcáin IV.

Overnight. Hajósember számára szépen csengő szó. Oly ritka, mikor a hajó kikötőben tölti az éjszakát, s San Franciscóban ez ötször is megadatott. Nem kellenek szavak, itt vannak a képek, hangulatok.

éjszaka a Nob Hillen

éjszakai élet 1

éjszakai élet 2

éjszakai élet 3

az őrült nagybőgős

éjszakai élet 4

éjszakai élet 5

éjszakai élet 6

éjszakai élet 7

éjszakai panoráma (jobb egérgomb, nagyítás)

San Francisco utcáin III

A Híd

San Francisco legjellegzetesebb jelképe a Golden Gate híd. Karcsú alakja, feszülő ívei szolid beton alapja hirdeti az amerikai acél erejét és a mérnökök nagyszerű teljesítményét.

Golden Gate panoráma

A maga idejében – a híd 1933-1937 között épült – azt mondták, nem lehet megépíteni. Hogy létrejöjjön egy 1280 méter fesztávolságú híd, mely a félszigetet a szárazfölddel összeköti, szükséges volt a 2332 méter hosszú, majd egy méter átmérőjű rugalmas kábelre, amely tartani tudja ezt az iszonyatos tömeget.

Hídmérnöki alapképzés következik (nem lesz bonyolult).

Mi tartja a helyén a hidat? Mi akadályozza meg, hogy középen leszakadjon? Hiszen ilyen távolságot áthidalni nem egyszerű feladat! Tegyünk csak le egy pallót két téglára, s meglátjuk, hogy meghajlik a közepe. De elég csak egy zsúfolt, kissé alultervezett könyvespolcot megnézni, olyat, mely 18-as forgácslapból készült és 80 centiméternél szélesebb: látni, ahogy középen meghasasodik, ha nincs, ami alátámasztja. Így van ez a híd esetében is, kell valami, ami húzza felfelé, ellensúlyozva a gravitáció erejét. Egy kábelhíd – mint a neve is mutatja – acélkábeleket használ erre a célra. Nézzük csak meg a Golden Gate hidat:

A Híd

Látható, hogy a híd szerkezet a következőképpen épül fel:

A hídtest (a vízszintes rész), a tulajdonképpeni hasznos felület. Ezen zajlik a közlekedés. Ezt alulról támogatja egy háromszögekből álló támaszték, mely merevséget ad neki. Ez a híd tulajdonképpeni „vastagsága”

eltűnik a ködben a híd teteje

Ez természetesen még nem elég. A függesztőkábelek húzzák felfelé a hídtestet, hogy le ne szakadjon. Ez az ötszáz darab függőleges, sok szálból összefont, rugalmas acélkábel viszi át a terhelést a hídtestről a főkábelekre. Kézzel már pont nem lehet átfogni őket.

a függőleges kábelek vastagsága


A függesztőkábelek a főkábelbe kapaszkodnak. A főkábel hivatott az összes súlyt tartani. Tulajdonképpen úgy funkcionál, mint a ruhaszárító kötél: a sok ráakasztott ruha (itt: függesztőkábel) súlyát oldalra, a tartóbakokhoz kivezeti.

A Golden Gate naplementében

A főkábel impozáns: hossza 2332 méter, átmérője majdnem egy méter, súlya 24.500 tonna!

a főkábel átmérője

Mivel az egész hídnak rugalmasnak kell lennie (aki már ment át gyalog az Erzsébet-hídon, az tudja, miről beszélek, hogy leng a híd mikor elmegy a hetes busz), ezért a kábelek sok apró huzalból állnak össze. Mindegyik főkábel 27.572 vékony kábelkát tartalmaz, összesen 128.748 kilométer hosszúságban! Azaz ha nem egymás mellett, hanem egymás után lennének a huzalok, akkor háromszor körbeérnék az Egyenlítőnél a Földet.

huzalozás a főkábelben 1

huzalozás a főkábelben 2

huzalozás a főkebelben 3

A 227 méter magas pillérek tartják a főkábeleket. Ha hátizsákot viselünk, a zsák súlyát a pántokon keresztül a vállunkkal és a testünkkel tartjuk, a végén azonban a lábunkon keresztül a föld tartja az egészet. A pillérek szerepe tehát, hogy a súlyt, ami a főkábelekre nehezedik, átvigyék a talajra. Nagyjából úgy, mint mikor a már említett ruhaszárító kötél túlságosan meghajlik, s a találékony háziasszony középen alátámasztja a partvis nyelével.

Art Deco elemek a pilléren

A hídnak olyan súlya van, hogy a déli alap harminchárom méter mélyen ágyazódik bele a tengerfenékbe.

A főkábeleket a híd két végén a beton tartóelemek rögzítik a talajhoz. Ezek a tartóelemek felelnek azért, hogy a főkábelek kellően kifeszült állapotban legyenek. Ha ezek elengednek, akkor a főkábel kilazul, a függesztőkábelek nem tudják többé felfelé húzni a hídtestet s így az a vízbe rogyik. Ezeket a beton tartóelemeket gondosan beépítik a sziklaágyba, nem is látszanak igazán. A képen viszont látható, ahogy a feljárati elemek alatt ferdén befut a főkábel a talajba.

Feljárati nyílás art deco elemei


Tehát nagyjából úgy képzeljük el a hidat, hogy a két végén egy-egy erős ember kifeszít egy kötelet, amit középen valaki alátámasztott, s erről a kötélről lógnak le a függesztőkábelek, amik a hídtestet tartják.

Mindamellett, hogy a Golden Gate híd remek konstrukció – szép is. Art Deco stílisban épült, látszódik a legkisebb részleten is, akár a hídtestet nézzük, akár a pilléreket,

a híd a másik oldalról

Sőt, még a vízbe merülő beton pillértalpak is art deco stílusúak)

art deco elemek a pillér tövénél


A forgalom óriási.

igen élénk a forgalom

Az autóknak díjat kell fizetniük, de csak mikor dél felé belépnek San Franciscóba. Azaz ha valaki „spórolni” akar, akkor megteheti, hogy körbemegy a félszigeten és csak kifelé használja a hidat. Alig kerülne a többszörösébe az üzemanyag. Hogy elkerüljék a sorállást, elektronikus beléptetőrendszert alkalmaznak.

elektronikus beléptetőkapuk

Mikor az autó kb. tízmérföldes sebességgel áthalad a kapu alatt, csippan egyet a szélvédőre ragasztott szerkentyű és hopp! máris levontak hat dollárt az egyenlegről. Remek ötlet!

Át akarták festeni a hidat más színűre, de a nép úgy döntött, maradjon csak piros, már hozzászoktak. Én sem nagyon tudom elképzelni, hogy más színe legyen, gyönyörű látvány, ölni lehetne érte.

A csodahíd idén ünnepli 75. születésnapját, ajnározzák is rendesen. Reméljük, hogy hála a gondos karbantartásnak, a rozsda és a só marása okozta korrózió elleni hatékony védelemnek még sokáig láthatjuk.

éljen a mi nagy, bölcs vezérünk!

San Francisco utcáin II.

A kínai negyed – ellentétben Kern András vonatkozó dalával (Látlak Amerika) – egyáltalán nem félelmetes. Az általános magyar elképzeléssel ellentétben nem úgy kell elképzelni, mint egy nagyobbfajta kínai piacot. Nem, ez inkább egy város a városban, a turistacsalogató főutcán kívül itt a kínaiak egymásnak és egymásért élnek. A főutcához Délről a negyed kezdetét jelző kapun lehet bejutni.


kínai negyed kapuja


Az autóforgalom gyér, szűkítőkkel és a parkolás nehezítésével megoldották, hogy csak az hajtson be, akinek dolga van. Az utca pazar módon feldíszítve, lampionok, este villanykörték.


kínai negyed 2

kínai negyed éjszaka


A falakon szekkók, feliratok


szépségek kicsiny boltja

kínai negyed – szekkó a falon


A házak felépítése is tipikus: alul az üzlet (minden ház aljában bolt, a mellékutcákban pedig szolgáltatóhelyiség), felette a raktár, legfelül pedig a család lakik.


kínai negyed 3



Amíg M. a selyemkabátok között válogatott, beszélgettem a tulajdonos-eladó fiatalemberrel, mondta, a beszerzéseket a család intézi, ő van, hogy napokig ki se megy a negyedből. Mint dédapámék pékségében, ahol az öreg kinn állt a redőnyhúzóval a bolt előtt és ha elkocogott egy konflis, az orra alatt mormolta: hova ez a nagy rohanás?! Igaz, Kevin Liu (ez a becsületes neve) többször mozdul ki otthonról, kedvenc időtöltése két fiúgyermekével különböző tengerpartokon múlatni az időt. Tavaly volt Tahitin, idén a Disney Fantasyval szeretne a Bahamákra menni. Mondtam neki, Castaway Cayt nagyon fogják élvezni. Mint Disney hajósszemélyzetnek jókora kedvezményt adott vásárláskor (csak itt, csak most, csak nekem, persze).


Az utcák szűkösségét remekül ellensúlyozza az emelkedésük, térhez-levegőhöz juttatja az idelátogatót, nem borulnak össze felette a házak. Ez egyébként egész San Franciscóra jellemző.


kínai negyed 4


A mellékutcában betértem egy akupunktőr-csontkovács-masszőrhöz. Nem volt olcsó, de megérte. A tekintélyes doktor titokzatosan és barátságosan mosolygott. A kórlap kitöltése, gyors vizsgálat és egy pár lazító mozdulat után rányomott a hátamra, miközben a segédje a lábamat húzta meg. Úgy éreztem magam, mint a bálna, melyet a Sapphire Princess ütött el pár éve, mintha nekem is egy 130.000 tonnás óceánjáró ment volna át a hátamon. Utána a doki kiment (kis idő múlva a mellettem lévő bokszból idős hölgy gyors kínai beszéde majd jajgatás hallatszódott) és a segédje nekem esett, nyomogatott, könyékkel-csuklóval masszírozott. Mintegy húsz perc múlva visszajött az orvos és köpölyözött, szurkált és egy nyaknyújtó berendezéssel szabályosan felakasztott. Hatásos volt a kezelés, három-négy centivel magasabban jöttem ki a rendelőből.


Mint írtam, a dombok jótékonyan ellensúlyozzák a magas épületeket, engedik élvezni a teret és izgalmasan tagolják a várost. A Telegraph Hillről amely röpke negyedórányira van a belvárostól, például csodás a kilátás a „Skyline-ra”, a belső magasházak együttesére.


A belváros a Telegraph Hillről nappal…

…és éjszaka

Nyugatra tekintve a Russian Hill (vajon miért ez a neve?) és a Golden Gate látható.


A Russian Hill látképe a Telegraph Hillről


Feltűnhetett, hogy a legtöbb ház fehér vagy homokszínű. Sokáig hívták San Franciscót „Fehér Városnak”.


a fehér város


A viszonylag egységes városkép szerintem annak is köszönhető, hogy az 1906-os földrengést követő nagy tűzvész miatt a város teljesen leégett. Elég víz az oltáshoz nem volt s nem jutott eszükbe, hogy a raktárakban álló rengeteg borral is lehetne tüzet oltani.

A félelem a tűztől a hajósnak természetes (már sokszor írtam, a tengeren nem a vihar, hanem a tűz és a fertőzés a két igazi nagy veszedelem), de az itteniek sem maradnak el rettegésben. Hogy mennyire jogos, nem tudom, de egy biztos: gyakran panaszosan vijjogó, rendkívüli módon felszerelt tűzoltóautók,


tűzoltóautó


mindenhol tűzlétrák.


 

azok a bizonyos tűzlétrák


Ezt a tűzlétra dolgot nem értem. Az oké, hogy az első emeletről az utcaszintre egy összecsukott létráról jut le a menekülő, de ezek az első emeleti erkélyek rendkívül alacsonyan vannak. Egy jó karban lévő tolvaj csak ugrik egy nagyot, vagy ha nem szégyellős odatesz egy közepes sámlit és már fenn is van. Ha meg már egy helyen fenn van, akkor onnantól szabad az út – ahogy az egymás alatt-felett lakóknak is egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy egy lakás nagy értékét, az erkélyt teljesen használhatatlanná teszi!


tűzlépcső


A meredek utcák furcsa perspektívát adnak a házaknak. Bizony sokszor előfordul, hogy ami az egyik szomszédnál második emelet, a másik oldalán a háznak – földszint!


elegáns, karcsú épület


Pont emiatt a „harmadik dimenzió” miatt nem zavaró az sem, ha egy földszintes házat nagyobbak ölelnek körül. Nem tűnik olyannak, mintha megfojtanák.


kis ház beékelve a nagyok közé


Az egyenes felület nagy kincs a dombokon! Az elegánsabb szállodák kiharapnak egy kis területet maguknak, hogy az úri népeknek ne kelljen a meredeken gyalogolniuk és közvetlenül a hotel bejárata előtt lehessen kiszállni.


gazdagok a Mark Hopkins hotelnél

Mark Hopkins hotel éjszaka


Az öböl partján jobb a helyzet. Egy keskeny vízszintes sávban itt van hely. Akár arra, hogy egy néger az iPadjáról erősítővel bömböltetett zenéjére vadul táncoljon,


táncoló néger


akár arra, hogy a crossmotoros rendőr gond nélkül megálljon igazoltatni egy hajléktalant,


crossmotoros rendőr hajléktalant igazoltat


vagy hogy az amerikai kocka-állát már hájjal felpuhító üzletemberek részére a cipőpucoló kitegye a felszerelését.


egy kép a kommunista propagandának 2

Folytatása következik

2012. szeptember 14 - október 11. San Francisco utcáin

https://www.youtube.com/watch?v=-F0wlfmxKdU

Elnézést a hosszú hallgatásért. Akartam írni, de mivel ötször két napot töltök San Franciscoban, rájöttem, jobb, ha összegyűjtök egy kis anyagot és azt aztán részletekben teszem fel. Több mint száz képet válogattam ki (képzelheti a kedves blogolvasó, mennyi készült), legalább öt fejezet. Közben persze lesznek más kikötők is.

__________________________________________________________________________________

Ha az ember ránéz San Francisco térképére, láthatja, hogy nem az európai sugaras-körutas, hanem a klasszikus amerikai párhuzamos utcás elrendezés szerint épült. És a térkép bizony igen csalóka! Mert ahhoz szoktunk, hogy a hegyre mindig kanyargós utak, szerpentinek visznek fel, az egyenes utak legfeljebb enyhén emelkednek. Nos, ez itt nem így van. Itt ugyanis mint a papagájos ember

ember és papagáj

mondta, utoljára 1976-ban esett a hó, tehát nem kell törődni vele, hogy csúszna. Éppen ezért azt csinálják, hogy a kereszteződések kivételével nincs vízszintes utca.

meredek, de egyenes utcák 1

meredek, de egyenes utcák 2

meredek, de egyenes utcák 3

meredek, de egyenes utcák 4

Mikor először szálltam ki, a térkép alapján belőttem merre kell menni a bankhoz ügyeket intézni. Az információs pultnál megütközve néztek rám, mikor mondtam, nem kell a 39-es busz, majd gyalog átvágok a Telegraph Hillen. Ha csak tehetem, gyalog megyek, sokkal többet látni. A Telegraph Hill rendkívül elegáns negyed, alig tízpercnyire a belvárostól, kilátással az Alcatrazra – és a Disney Wonderre.

az elegáns Telegraph Hill

Az a híd a távolban nem a híres Golden Gate, hanem a szintén impozáns Bay Bridge.

A házak itt szolidak, rendezettek, kétemeletesek. Most jöttem rá, hogy miért van az amerikaiak címzésében néha akár négyjegyű szám is: Ők nem úgy címzik meg a levelet, hogy pl. Kossuth u. 22. I emelet 3, hanem minden lakásnak külön száma van. Ezekben a házakban 2-3 lakás volt, sokszor ugyanaz a név a táblákon. Valószínűleg az egész család ott lakott. Ezek nem tudják, hogy akkor jó a kapcsolat a családdal, ha az anyós nem tud átmenni papucsban?! Volt ahol az egész egy emberé volt.

az elegáns Telegraph Hill 2


Bizony a felhős ég ellenére megizzadtam, mire átértem a dombon. A klíma egyébként rendkívül változatos, ha süt a nap, akár szeptember végén is elég egy trikó, még este is, ha viszont a tenger felől betör az állandóan ott ólálkodó köd,


eltűnik a ködben a híd teteje

akkor bizony elkél a pulóver s éjszakára annyira lehűl a levegő, hogy elő kellett vegyem az Alaszkában vásárolt polár télikabátot.

A Telegraph Hillről a kínai negyed felé tartva átvágtam az olasz negyeden. Minden lámpaoszlopon fordított magyar zászló, a pizzeriák, trattoriák egymást érik, a „mille grazie”-re „prego” a felelet. A motoroknak külön felfestett mini parkolókban egymás mellett állnak a robogók és a Harley Davidsonok.

Harley a pizzéria előtt – olasz negyed

A távolban San Francisco egyik szimbóluma, a Transamerica piramisa.

Transamerica piramis

A belvárosban itt is toronyházak, szinte beleszédül, aki nézi, kitekert nyakkal. De itt érdemes: kreativitás és technika találkozik.

bele lehet szédülni

ház panoráma

Sok amerikai nagyvárossal szemben itt gyalog is élhető a város: a járdák szélesek, az úttestek keskenyebbek. A Market Streeten például kétszer két sáv van összesen, az egyik sáv villamossínként is funkcionál.

autók is használhatják a villamossínt



A széles járdákon nem csak közlekednek: itt zajlik az élet!



egy kép a kommunista propagandának 1



Már régóta megfigyeltem: jaj annak a városnak, amelyik átadja tereit a gépesített közlekedésnek! Az utcák kihalnak, az emberek sietősen haladnak, még pár száz métert sem szívesen gyalogol senki, inkább vár a buszra vagy autóba ül. Eltűnik a mosoly, a közvetlenség. A boltokba nem mennek be az emberek, inkább plázákba járnak, ahol meg lehet állni kocsival.

Ahol inkább a gyalogos és tömegközlekedést, kerékpározást preferálják, az emberek kiülnek az utcára, beszélgetnek. Idegenek állnak szóba egymással kávéházak teraszán. Megbámulják a kirakatokat. Mint például itt a „Stinking Rose” étteremét, ahol mindent fokhagymával főznek.

a Stinking Rose kirakata



Éppen ezért San Francisco rendkívül élhető. A tömegközlekedése remek (erről később), az utcákon érdemes sétálni. Az arcok még gyalogos távolságban is folyamatosan változnak. Először komolyabb, középosztálybeli fehér arcok (Telegraph Hill), majd élénk, mosolygós, olasz felmenőket megidéző arcok (italian quarter) s végül titokzatos, szemükben ősi bölcsességet hordozó kínai arcok (kínai negyed).

kínai negyed 1



(Folyt. köv)

Százkét éve született Faludy György. Mit is írhatnék róla? Hogy versei lazább formái slendriánságot sejtetnek, pedig szigorú rend szerint íródtak? Hogy az egész élete ilyen? A polgárpukkasztás és a vidámság felszíne mögött súlyos, értékes gondolatok, mély érzések és nemes élet rejtőzött.

Hogy versei milyenek, nem tudom megítélni. Van amelyik megérint s van amelyik nem. De önéletrajzi könyvei, főleg a Pokolbéli víg napjaim és második része, ott kell legyen mindenki polcán-számítógépében. A hihetetlen mennyiségű lexikális anyag, a sorscsapások derűs szemlélete keveredik benne komoly mondanivalóval. Fiatal felnőttként az ő könyve mutatta meg, hogy nem lehet jó rendszer az, amelyik embertelen. Nem hitt egy jobb világban, de törekedett rá. Előre látta Hitler ámokfutását és Sztálin ocsmányságait, az amerikaiak árulását és dilettantizmusát, a franciák tehetetlenségét, a magyarok szolgalelkűségét. Nem, nem csak a II. Világháborúban, hanem utána is. Humanizmusa sose engedte, hogy valamely eszme nevében galádságokat kövessen el. Ugyanakkor tevékenyen részt vett a háborúban, tagja volt az amerikai hadseregnek. Kalandos életében biztos voltak rossz döntései is, de a jók sokszorosan felülmúlják azokat.

Míg a többi költő általában verseivel hat, ő egész életével tette. Bátor volt, holott egész életében félt. Félt a haláltól, félt a rabságtól és félt a kegyetlenségtől. De harcolt, mikor kellett, hazajött, mikor kellett és maradt, mikor kellett.

Minden hatalomnak a torkán akadt. Egyik sem merte sem kiköpni, sem lenyelni, harákoltak tőle rendesen. Akárcsak a mostaniak is. Mert aki igazán számít, a közönség, az emberek nagyra becsülték-becsülik. A hatalmasságok mindig utálták, mert kimondta amit azok álnok módon el akartak kendőzni, és jól mondta ki. Úgy ahogy te, én, mi érezzük. Nyolc éve már, hogy meghalt, s a mai napig csak egyetlen köztér van róla elnevezve: Torontóban, egykori otthona mellet egy terecskét hívnak George Faludynak. Itthon ennyi sincs, szégyen. Nem az, hogy a mindenkori urak nem akarnak elnevezni (naná, mindegyikről és mindegyik példaképéről leszedte már igazságosan a keresztvizet), hanem hogy mi, az emberek nem ostromoljuk ezzel a hivatalokat.

Kétszer találkoztam vele életemben. Először 2000-ben, mikor egy zenés Faludy esten működtem közre. Sipos Mihály zeneszerző és dalszövegíró barátom zenésítette meg költeményeit. Eljött, megnézte, kezében az elmaradhatatlan cigarettával mesélt, mosolygott. Másodszor egy könyvbemutatójára mentem, véletlenül arra jártunk akkori barátnőmmel, 2003-ban. Már nagyon öreg volt, mikrofonba kellett beszélnie a kicsi előadóteremben is, hogy hallani lehessen a hangját. Aprón, összetöpörödötten üldögélt a székben, mikor a megvásárolt versfordításokkal odamentünk hozzá.

- Gyuri bácsi! – mondtam. – Engedje meg, hogy bemutassam a svájci barátnőmet, aki többek között az ön versein tanul magyarul.

A költő felnézett, s petyhüdt bőrű, öreg arcából a tizenhatévesek szeme nézett ránk. Sietség nélkül, szemérmetlenül végigmérte a lányt tetőtől talpig, szemmel láthatólag tetszett neki, majd pár szót mondva németül dedikálta az albumot. A szemei végig ragyogtak, mint két drágakő.

Temetésére elmentem a Fiumei útra. Mindig is erre vágyott, díszsírhelyre a Kerepesi temetőben. Szép, őszeleji nap volt, a nap sütött, s mi a fűben heverésztünk, fecsegtünk, röhögcséltünk. Nem, nem tiszteletlenségből (inkább Tőkés László beszéde volt az) hanem mert biztosak voltunk benne, hogy ő is így akarja. Kacagjon csak az ifjúság, mikor egy öreg testet föld alá tesznek. Hiszen ő úgyis itt marad velünk.

Ismét egy nagyváros, toronyházakkal. Nem értem az embereket, hogy tudnak ilyenekkel együtt élni? Hogyan is írja Faludy?

Emberen túli méret szerint épül,

jókedv, művészet, ízlés, szépség nélkül


Próbálnak belevinni egyéni vonásokat, mint például itt ezt a furcsa formájú erkélyt







de nem sok sikerrel.

a szem felnéz s mindjárt lecsúszik róla,


nem úgy, mint Firenze vagy Zaragóza


házairól.



szellem a toronyházban



És tényleg, nem való az,hogy az ember kitekert nyakkal közlekedjen, csak hogy lásson valamit. Az alsó, élhető régiót ellepik az autók. Hiába csendesedtek az elmúlt 20-30 évben, iszonyú mennyiségű helyet foglalnak el, nem hagyva teret zöldnek-padnak.



Csak egy-egy érdekesebb jármű töri meg a fém-üveg dobozok makacs haladását.

darázs



De még az emberek is felmenekülnek előlük magasra. A közösségi tereket elüldözik.



a magasban esznek



És hiába lenne az autóknak elektromos meghajtásuk. Nem csak a zaj, hanem az elvett élettér is nagy baj. Mivel mindent nagyra szabnak, hogy a gépjárművek elférjenek, mindenhez sokat kell gyalogolni, sivár környezetben. Ezért aztán inkább mindenki autóba ül. Ördögi kör ez. Szerencsére vannak kivételek. Amint egy kis zöld folt adódik, az emberek azonnal birtokba veszik. Mint például a galéria lépcsőit. Időtlen kép.



ez szerencsére örök 1

ez szerencsére örök 2

„S itt nincs barátság, nincsen társaság;



szomszédja nevét egyikük se tudja,



de felébred, ha éjszaka az ágy



recseg alatta s WC-jét lehúzza.







Emlékszem, mikor kiköltöztem Újpalotára – egyébként egy remek panelházba, mert kertvárosra nézett –, első nap kimentem az erkélyre. Felettem kilenc emelet, jobbra-balra a végeláthatatlan szalagház szürkesége. Kihajoltam, háttal a korlátnak, visszanéztem a házra és azt mormoltam: igen, egy panel magas, két panel széles: ez az otthonom. Nos, nem lett az soha. Csak a lakásom volt.


Az itt lakó mind büszke, mert e drága



magasépítményt menhelynek használja,



de megveti a többit, hogy itt laknak.



Itt Vancouverben is próbál megbújni egy-egy emberi épület. Például a templom. Kifordult világ! Az óhazában a házak kicsik s a templom hatalmas – itt fordítva van. Ki tudja melyik a jobb? Nekem az otthoni jobban tetszik.



kis templom a toronyházak tövében



A nagyobb szállodák, közintézmények előtt gondosan karbantartott kertecskék. Egy kis felüdülés a szemnek.




felüdülés a szemnek



Amikor van lehetőség, gondolnak másokra is.

kutyakompatibilis kút



Csak egy pár művészeti alkotás hever odadobva az út szélére



közlekedési mozaik



A hajóra visszafelé tartva egy tlingit harcosra bukkantam. Hűséges olvasóim már tudják mi az, ugye? Alaszkai őslakos, akit itt teljes díszben láthatunk

tlingit harcos



A hajóról szép látványt nyújt a sok magasház és a forgalom. De csak a kilencedik emeletről és 200 méter távolságból. Itt nem szeretnék élni.

Hogyan internetezzünk kikötőkben?


Első számú megjegyzés: Ha nincs megbízható, HOSSZÚ IDEIG ÁRAM NÉLKÜL MŰKÖDŐ laptopod, véged van. Mindent laptopról intézel ugyanis. Arról telefonálsz (skype-on), arról levelezel és azzal szerzed be a híreket, töltöd le a nyomtatványokat, rendeled meg a szolgáltatásokat, stb. Egy átlagos laptop, ahogy a kollégákat nézem, 1-2 órát bírja akkuval. Az új tableteket nem ismerem, lehet, hogy azok tovább. De 1-2 óra mindenképp kell, mindjárt kifejtem, miért. Az áramellátás nélküli időtartam a wifi és a programok használatával drámaian csökken. Míg az én laptopom akkumulátorteljesítménye puszta zenehallgatásra 10-12 óráig jó, ha wifizek, skype-olok és közben netezem, akkor 3-4 órát bírja. Pedig nálam elsőrendű szempont volt a hosszú használhatóság a piacon kapható legjobbat vettem.


A kikötőkben található wifi jelek általában roppant kis hatótávolságúak. Elég, ha például nem szemben ülsz le a kocsmával, hanem kissé oldalra és máris akadozni kezd a jel. Én két külön módszert használok. Az egyik a laptopozás, mikor kiviszem a gépemet a partra. Ekkor keresek egy kósza jelet (ebből is kétféle van, mindjárt leírom), leülök egy padra-kőre és vadul netezek. A legnagyobb hátránya, hogy ki vagyok téve az időjárás viszontagságainak. Ez elsőre nem tűnik vészesnek, de pl. San Franciscoban kabátban, sapkában, kapucniban vacogtam egy padon, miközben az óceán felől fújdogált a kellemesen fagyos szél. Ha meg a nap süt, akkor nem látni a képernyőt. De az a jobbik eset. A rosszabbik, ha esik és az ember egy kapualjba behúzódva fél kézzel tartja a gépet, a másikkal egerezik.

JÓ JELET TALÁLNI ÁTLAGOSAN 20-25 PERC KÍSÉRLETEZÉS. Van amikor rögtön bejön, s van amikor tényleg fél órát kell keresgélni. Kinyitni a laptopot, leellenőrizni, végigcsinálni a jelkeresési procedúrát (lásd lejjebb), ha nem működik összecsomagolni és odébbállni. A cruiserek esetén van könnyebbség: ahol egy csomó fülöpszigeteki vagy indiai ül és hablatyol, ott valószínűleg jól jön a jel. Ez rögtön a hátránya is, mert annyian vannak általában, hogy leterhelik a központot.

Mint írtam, kétféle „szabad” wifi-jel létezik. Az egyik, mikor tényleg szabad, azaz elég csak rácsatlakozni és máris száguldhatunk. Illetve itt általában inkább csak döcögünk, mert ez valakinek a magánjele, magyarán lopjuk a netet. Szerintem ez nem akkora bűn, nem torrentezésre vagy illegális, jogdíjas tartalmak fel-letöltésére használjuk, a családdal, barátokkal tartjuk rajta a kapcsolatot. Sok városban találni közösségi jelet, azaz a város vagy egy közösség ingyen a rendelkezésünkre bocsájtja a wifi-t. Ez esetben legtöbbször elég egy „megértettem és elfogadom a feltételeket” gombra kattintani s máris miénk a net. San Franciscoban például a Google üzemeltet ilyet, igaz, negyedóránként ledob és újra kell kezdeni. Norvégiában meg kell adni a telefonszámunkat, küldenek egy SMS-t és akkor egy órát használhatjuk a városi hálózatot. Becsapós sok esetben, hogy a látszólag szabadnak tűnő internet (általában ilyenek a „<szállodanév> guest”, „<cégnév>free” nevű hálózatok) csak jelszóval, előfizetéssel használható. Ezeket ejteni kell. Kivéve, ha ott ül egy csomó hajózó személyzet és valaki kedvesen megsúgja a jelszót. Ha például valaki a Bahamákon jár és a Bay Streeten lévő kínai büfé jelét használná, a jelszó „noproblem”, ezt mindenki tudja. Nem szokták változtatni. Fiscoban a Hard Rock Cafe a Pier39-en „hardrock” jeligére indul. Sajnos az olaszoknál abszolút nincs szabad jel, még a kávéházban is elkérik az ember okmányát, hogy jelszót kaphasson, állítólag ez a törvény. Francia- és Spanyolország jól el van látva ingyen jellel. Southamptonban nem találtam, viszont hajósigazolvánnyal két font óránként a Bargate Cafeban, ki lehet bírni.

Mindegyikről elmondható, hogy megbízhatatlan. Bankügyeket, hivatalos elintéznivalót változatlanul a legjobb internetkávézóból intézni, még akkor is, ha horribilis áraik vannak, Alaszkában például 6(!) dollár volt egy óra. Inkább kivártam Vancouvert, ott 3 kanadai dollár volt, be kellett dobni a pénzt a számítógépbe, mint a telefonba. Indiában, Hong Kongban és az arab vidéken olyan olcsó az internetkávézó (és finom a tea), hogy nem éri meg szerencsétlenkedni az utcán. Dél-Amerikában az utcáról lehet olcsón hazatelefonálni, álldigálnak emberek „local” és „international” táblácskák alatt, megmondjuk, hova akarunk telefonálni és az övükről leakasztják a megfelelő mobilt.



A másik, leginkább skype-olásra használt módszer az okostelefon. Egyre több nagy áruházláncnak, kisebb boltnak van ugyanis ingyen wifije, amit szinte csak az áruházon belül lehet fogni. Ilyen például a Macy’s, a legtöbb plaza, leginkább ruházati boltok. Ilyenkor bemegyek, körbenézek, majd az okostelefonomon behozom a jelet és arról beszélek, fontos dolgokat, leveleket letöltök. Itt nem illik elővenni a laptopot, de ezt elnézik. Nassauban például az Olives étteremnél van egy benga néger, az szól, ha nem az asztalnál leülve (és persze rendelve valamit) netezik az ember, de ha telefonálok a jelüket használva, akkor csak pukkadozik, mert nem tudja, hogy mobilhálózatot vagy a wifijüket használom.



Van még egy lehetőség: az olyan kikötőkben, ahol sok a filippin, általában működtetnek egy fülöp-központot. Ez a fülöp-szigeteki katolikus egyház kezelésében van. Nem kell sem ájtatoskodni, sem imádkozni, ezek a központok arra szolgálnak, hogy a hajón dolgozó fülöpök csomagot küldjenek haza, hazai ízű kajákat vehessenek (milyen jó is lenne egy pörkölt-lelőhely!) és nem utolsósorban internetezhessenek. Mindenki számára nyitva állnak, ha távolabb van a kikötőtől, akkor sokszor ingyenes kisbusz is visz oda.



Tehát összefoglalva: A szabad internet jelerőssége igen gyenge, általában néhány méter. Legjobb helyek a könyvtárak (Európában a legtöbben van ingyen wifi), éttermek és kocsmák, illetve a velük szemben lévő pad. A szállodák, cégek, egyetemek általában levédik az internetüket. A pieren általában nem lehet fogni jó jelet, be kell menni a csittába, minél közelebb vagyunk a központhoz, annál nagyobb a valószínűsége, hogy találunk kósza jelet. Mindez időbe, azaz töltésbe kerül, kell, hogy bírja a számítógép. Ha egy helyre többször megyünk vissza, akkor érdemes elsőre egy sört inni, megkapni a jelszót, legközelebb már a szemközti szobornak dőlve is vígan lehet netezni, nem nagyon változtatják. Egyre több áruházláncnak van ingyen jele, de ide kis készülék kell és leginkább csak skype-olásra jó.

A Város Ahol Nem Kell Lakatolni


Bár Skagua a tlingit indiánok nyelvén mást jelent (lásd előző bejegyzésem), most tőlem mégis ezt a szépen hangzó nevet kapta. Hiszen rengeteg biciklit láttam – és egyik sem volt lelakatolva!

nincs lakat 1

Itt megbocsátható a kerékfogó tároló. Se fixit, se országúti bringát nem láttam, szép vaskos kereke van minden bringának. Nem vacakolnak lánccal, U-lakattal, csak beállítják a tárolóba és mennek dolgukra.

nincs lakat 2

Igaz, minek is lakat? El nem viszik. Innen? Hova? – kérdezné Hofi. Az egyik oldalon a fjord, arra legfeljebb csak vízibiciklivel lehetne elpályázni.

Skagway főutcája



Igen, az a nagy fehér ott egy hajó, valamelyik Princess, a maga 12 emeletével tornyosul a „földszintes Amerika” egyik kisvárosa fölé.



A másik irányba hegyeken át vezet az út.



sokan bicikliznek



Erről már írtam, jellemzésként még csak annyit, hogy a vonatot is három mozdony húzza, hogy fel tudjon menni a hágóig.



három mozdony húzza



Szóval sok esély nincs meglépni, ha valaki ellopna egyet.

A város klímája egyébként sokkal alkalmasabb kerékpározásra, mint a fagyos, hideg Budapest. Ha valaki akarja, keresse ki Skagway középhőmérsékletét, én csak annyit mondok jellemzésül, hogy ha nem süt a nap, akkor nyáron is kabát kell. Ha még a szél is fúj – ami sűrűn előfordul itt –, akkor két pulóvert kell felvenni a kabát alá, sapkát és kapucnit. És ez a meleg évszak! Télről csak sejtéseim lehetnek, de elég sokat elmond a hómaró, amit a vonat elejére rögzítenek, hogy letisztítsa a vágányt.



daráló



Az időjárás ellenére elég sokan bicikliznek, bár a sok turista között eltűnik a helybéli, nagyjából 1:10 arányban vannak, nagyobb részük ilyenkor a boltban adja el az összes létező „Alaska” feliratos vacakot (mindegyik made in China).



helyi erő



A tárolók szépen megtelnek.

nincs lakat 3

nincs lakat 4

Ha éppen nincs tároló, csak ledobják a gépet az út mellé. A vadnyugati stílusban deszkából ácsolt járda kiválóan megtartja, az emberek, autók közömbösen kerülik ki. Amúgy is várnom kellett, míg kinyit a posta, tíz percet figyeltem, azalatt senki hozzá sem nyúlt

sokáig hevert ott



Még két járművet hadd mutassak be. Az egyik a régmúlt,

egy darabka múlt

a másik „vintage”, klasszikus ötvenes évek. 

ó, azok az ötvenes évek, nem tehetnek semmiről

tükröződik



És ha már biciklikről van szó, egy percre itthagyjuk Skagwayt és elugrunk Vancouverbe. Jókora ugrás, melegebb van már itt, néha még a pulcsit is le lehet venni. Csak akkor nem szabad megállni.

A vancouveri kormányhivatal előtt lőttem ezt a képet. Úgy látszik, ott sokan bringáznak munkába.

bringázz a munkába


Ezt pedig a múzeum előtt.

futárfejű futárok

Hogy a futároknak mindenhol ugyanolyan fejük van?! Ha valaki nem rest visszalapozni az ausztrál bejegyzésemhez, a sydney-i Hyde Parkban pontosan ugyanilyen arcberendezésű alakok üldögéltek és pont ugyanígy faltak. Akárcsak Budapesten. Először kicsit felhúzták az orrukat, hogy miért fényképezem őket, de aztán a „criticalmass”, „alleycat” „activism” és egyéb ilyen szavak hallatán megenyhültek. Panaszkodtak, hogy Vancouverben romlik a helyzet, az utóbbi tíz évben agresszívebbek az autósok és sok az illegális jogosítvány. Büszkén mondtam, hogy Budapesten éppen fordítva áll a helyzet, szép lassan normalizálódik a közlekedés, bár a város vezetősége mindent megtesz, hogy ez ne történjen meg. Itt a kereszteződésekben élénkzöld felfestés, minden buszon-trolin kerékpártároló, elválasztott, de jól látható kerékpárutak.



kerékpártároló a buszon


Feliratokkal próbálnak hatni a sofőrökre

szembesítés

Portlandot és Hollandiát emlegették keserűen, hogy igen, ott aztán van kultúra, de itt? – mutatott körbe lekicsinylően a Quebecből származó szakállas figura.

Vissza Skagwaybe.


A múltkor nem tudtam lefotózni, mert másik piernél álltunk, a sziklafalat telegraffittizték a hajósok.

grafittik

Sok név, mindenki aki erre jár, felfesti a hajó – és sokszor a kapitány – nevét. Például az éppen mellettünk álló Zaandam (Holland America Line) is itt van!

Zaandam

Természetesen mi sem hiányozhatunk.

hazai festés

Aztán vannak érthetetlen feliratok is. Ez például hogy kerül ide?

Ez hogy kerül ide?

Kicsit odébb múltam egy darabkája bukkan fel: az Arcadia. Amivel a Nagy Utazáson voltam!

régi emlék…

Van akit annyira tiszteltek, hogy nyugdíjazása alkalmából itt köszöntötték.

nyugdíjazásod alkalmából

A szikla egy kiszögellését egy ügyeskezű piktor koponyává alakította át. Elég félelmetes.

koponya


Innen már délnek tartunk. Dél felé, óóóó, Mexikó felé!

Ez a bejegyzés hidroplánokról szól.

van forgalom

A hidroplán Alaszka gépkocsija.

szemtől-szemben 1

szemtől-szemben 2

szemtől-szemben 3

A hegyek és a fjordok között elképzelhetetlen a gyors közlekedés autóval vagy vonattal, főleg télen, mikor méteres hó borít mindent. Szinte minden város közelében található egy fjord,tó, folyó, amely ideális leszállóhely egy úszótalpas repülőnek.

leszállás fél lábbal 1

leszállás fél lábbal 2

zötty



A gépeket úgy is használják, mint egy taxit,

utasra várva 1

utasra várva 2

a légitársaságok aprók,



komoly légitársaság


de profik.

minden rendben

kikötik, mint egy hajót



A rengeteg turista persze remek üzlet, percenként szállnak fel a gépek 6-8 fős társasággal, hogy körberepüljék a környéket.

induló gép 1

induló gép 2

induló gép 3

mindjárt felszáll

beparkol



Van mindenfajta repülő, kisebb-nagyobb



kisebbek is vannak

retró külsejű s elhanyagoltnak tűnő

retró

némelyik elég ócskának tűnik

és vannak olyanok, amelyek magáncélokat szolgálnak

dizájnos



Egy biztos: baromi zajosak.

Vonatozni mentem. Nem is akármilyen vonattal, hanem az 1898-ban épült White Pass and Yukon Route keskenyvágányú vasúttal! Úgy adódott, hogy az egyébként igen drága jegyet most kizárólag csak a személyzetnek csak 10 dollárért adták. Kihagyhatatlan ajánlat, az eredeti árát is megéri a jegy, de a többiekkel utazni amúgy is megfizethetetlen. Mégis más az, ha ismerősökkel megy az ember.

Skagway neve a tlingit indián nyelv „Skagua” szavából származik, jelentése: „A Hely, Ahonnan Az Északi Szél Fúj”.

Skagway kora reggel


Újabb fordításként mondják még rá, hogy „Szeles Hely Fehér Süveggel A Vízen"

cukorsüveg a hegy tetején

Na itt igazodjon el az ember!

Összesen 850 állandó lakója van, rájuk zúdul a közel 4-5000 turista, amit három-négy hajó hoz folyamatosan. 



ez mind Skagway

kirándulás gazdagoknak



A vasút:

A vasút a létét az alaszkai aranyláznak köszönheti. Három ember, név szerint George Carmack és két indián társa, Skookum Jim és Dawson Charlie 1896-ban Bonanza Creek környékén Klondike-ban egy parányi aranyrögöt találtak. Nem volt nagyobb, mint egy töltényhüvely, de ez elég volt ahhoz, hogy meginduljon a roham. Több, mint százezer ember indult neki, hogy kutasson a sárga fém után, de alig harminc-negyvenezer érte el a klondike-i aranymezőket, s alig néhány száz gazdagodott csak meg (ahogy az lenni szokott). Köztük volt a felfedező, George Carmack is, akinek kalandos élet jutott: két felesége volt, ingatlanbefektető lett Seattle-ben és Kaliforniában.

A csoportok Skagway-ből indultak, át a hegyeken. Az út borzalmas volt, 800 kilométer hosszan, állatok-emberek hátán vitték a rengeteg holmit, ami a túléléshez kellett. Veszélyes és kimerítő kaland, több mint háromezer ló pusztult el a megerőltetéstől és a hajtók hozzá nem értése miatt. 

monumentális

Ki kellett találni valami könnyebb megoldást. 1897 őszén George Brackett, a Northern Pacific Railroad tervezőmérnöke húszkilométeres fizetős utat épített a White Pass kanyon oldalában (a White itt nem fehéret jelent, Sir Thomas White kanadai miniszterről nevezték el). A fizetőkapukat azonban az utasok kikerülték, így ez a vállalkozás csődbe ment.


út a hegyen át



„Sínek! Sínek! A látnokok szerint, akik népszerű folyóiratokba írtak, a jövendő ott hever e párhuzamos sínek végén. Távolba nyúló vasúti sínek és városközi villamossínek és városi villamossínek és magasvasúti sínek, mindnek az acélszála ott húzódik az ország földjén, keresztül-kasul, mint egy fáradhatatlan civilizáció szövedéke” – írja E. L. Doctorow Ragtime c. könyvében a századelőről. Nos, a megoldás itt is a vasút lett, ami nem meglepő: a XIX század a vasútépítések kora. Sir Thomas Tancrede és Michael J. Heney belevágtak az építkezésbe. „Adjanak elég dinamitot és akár a pokolba tartó vonatot is megépítem” – mondta Heney. 230.000 dollárnyi alaptőkével 1898 május 28-án megkezdődött a White Pass – Yukon Railroad vasút építése.



vonatszerelvények

állomás

„Teljesen esélytelen építkezés”-nek hívták. Mintegy 30 kilométeren ezer méter magasságig kellett eljutni, legtöbb helyen 3,9%-os meredekséggel.

ott megyünk majd fel



A kanyarok rendkívül élesek kellettek legyenek.

hegyek között…

völgyek között

Alig két hónappal a kezdés után már egy hatkilométeres szakaszon megindulhatott a szerelvény (istenem, ha most ilyen tempóban építenénk…).

A 176 kilométeres út minden szakasza kemény próbatétel volt.

roncsok a völgyben

Az építkezést sokszor 16 %-os emelkedőn végezték, két alagutat vágtak a bazaltba és számtalan hidat emeltek. 

híd a semmibe

híd a semmibe 2

1899 február 20-án (alig három év alatt!) elérték a White Pass hágót (32 kilométer),

határ

és júliusra a Bennett-tavat (64 kilométer),

a Bennett-tó kezdete

kalauz a hágón

fordító



ahol a víziút kezdődött. Közben egy másik csapat északról épített délnek. Végül 1900-ra elkészült 108 kilométeres út Carcross Yukon városáig.

Harmincötezer ember dolgozott az építkezésen, volt aki csak egy napig, de volt, aki hosszabb ideig rakott 16 tonnát (és mennyi a bér?) 

a fekete kereszt

Az aranyláz elmúltával sem számolták fel a vasutat. A II. világháború idején például a hadsereg alaszkai állomásainak legfőbb kiszolgálója volt (lehet, hogy Faludy György is utazott rajta? Itt (is ) volt ugyanis katona).

már nagyon magasan járunk



Egészen 1954-ig gőzmozdonyok húzták a szerelvényt, azután lecserélték őket dízel-elektromos meghajtásúakra.

rozsdásodó gőzmozdony

White Passra tartunk

A cég egész konglomerátummá nőtte ki magát: dokkok, vonatok, buszok, lovaskocsik, kamionok, hajók, repülők, helikopterek, hotelek és vezetékek vannak a birtokában. 1982 és 1988 között, mikor a világpiacon lezuhant a fém ára, felfüggesztette a működését, de utána mint turisztikai látványosságot újra megnyitották.

patak, hegyek

tiszta vízű patak

vízesés

fjord

Megérte!

bébifókák 1

bébifókák 2

ezt látom az ablakból

kék gleccser

omlik

Tracy Arm 1

Tracy Arm 2

Tracy Arm 3

Tracy Arm 4

Vízesés

Tracy Arm panoráma (jobb egérgomb kattintással megtekinthető)

Végre kimehetek!

Eddig ugyanis nem volt meg az I-95 immigrációs papírom, nem engedtek le a hajóról., de ma reggel végre megkaptam. Ez háromnegyed hatos kelést feltételezett, ami tulajdonképpen háromnegyed öt, mert az órát folyton előre- és visszaállítjuk, attól függően, hogy mennyire megyünk keletre-nyugatra. Mikor félálomban végeztem a virtuális határátlépéssel, vissza akartam feküdni, de annyira szép volt a hajnal, hogy még álldogáltam egy kicsit a fedélzeten, néztem a kelő Seattle-t.

hajnali Seattle



A hajó másik oldaláról a vitorláskikötőt lehetett látni. Vidáman bólogattak a hófehér vitorlások

vitorláskikötő



Azért utána durmoltam még két órát, ilyenkor úgysincs értelme kimenni még. Legnagyobb felháborodásomra itt is fizetni kell a buszért, amelyik a belvárosba visz, öt dollárom bánta a tízperces utat – igaz, ebben benne van a visszaút is és tízpercenként jön egy furgon.

Seattle belvárosa pont olyan, amit a hatvanas években „modern” jelzővel láttak el a lexikonok, egy-egy fekete fehér szemcsés képet mutatva a toronyházakról. Felhőkarcolóban itt sincs hiány.



felhőkarcolók

felhőkarcolók 2



A főtéren, amelyik nagy és lapos, emberszobrok álldigálnak a betonházak között. Nem várnak csodát. Tiszta szocialista realizmus!

emberek és felhőkarcolók

Minden olyan nagy. A főtéri térinstalláció (vagy mi) is akkora, hogy eltörpül mellette az ember.



modern főtér



Egy szállodából hoztam egy térképet –érdekes, itt a legúribb helyről sem nézik ki a trikós turistát, örömmel adnak egy ingyenes térképet – és felmértem, merre menjek. Mert bár a legtöbb városban az ösztöneim alapján tájékozódom, azért nem árt egy kis segítség. De az ösztöneim sem csaltak: mielőtt még a térképet megnéztem volna, balra fordultam a szállodából és rögtön egy zongora szaküzletbe botlottam. Nem volt nagy, alig három emeleten szintenként kb. 200 négyzetméter, telizsúfolva Steinway, Boston és egyéb hangszerekkel. Felmentem a másodikra, a kutya nem szólt hozzám, illetve két-három perc múlva feljött egy fickó valamit intézni és mikor látta, hogy fényképezek, csak annyit kérdezett: kicsit sötét van, nem? és felkapcsolta a lámpát. Nem ám, hogy hö, meg há meg mit keresek itt egyedül, meg a zongorák személyiségi jogaira hivatkozva ne fényképezzek, dehogy, még örült is neki.



Steinway zongoraszalon

van hangszer bőven



Persze nem bírtam ki, muszáj volt kipróbálni párat. Úristen, micsoda különbség van, hangszer és hangszer között. A hajón lévő Yamahák nem rosszak, de olyanok, mint minden, ami japán: megbízható, jó szerszám, de lélek, az nincs bennük. A Steinway még az én fakezeim alatt is énekelt. Egyszer, ha majd sok pénzem lesz, én nem a repülőre ülök fel, hanem veszek egy házat szalonnal és lesz benne egy ilyen zongorám!



az álomhangszer



Addig azért le kell még ütni pár billentyűt a Yamahákon, mert az áruk horribilis.



ára is van



Kilépve boltból újra felhőkarcolókba botlottam.



felhőkarcolók 3



Gyorsan el is menekültem, hárompercenként előkapva a telefonomat wifi-jelre vadászva. Egy ekkora városban biztosan akad kódolatlan adás. És negyedóra múlva, egy, a tengeröbölhöz vezető meredek utcán siker is koronázta az erőfeszítésemet: csatlakozhattam egy szerverhez, pont egy lépcső közelében, amelyikre rögtön le is ültem, sajnos az árnyékban. Augusztus ellenére a húsz perc (ingyen) hazatelefonálás után már reszketett a szám széle, pulóver ide vagy oda. Irány a napfény! Egy szűk utcán vágtam át, amelyik tele volt étteremmel és kis bolttal. Itt valószínűleg olasz bevándorlók lakhatnak, a finom illatok és egy tábla alapján.



Ezt most hogyan?



A hosszú vízpartot teljesen kisajátították a forgalomnak, csak egy rövid szakaszon volt egy parkocska. Itt gyülekezett mindenki, aki ráért. Öreg hobó melengette a hátát az otthon tavaszinak számító augusztusi napsütéssel.



öreg hobó pihen



A parton egy totemoszlop:



totemoszlop



Kissé odébb kezdődik a piac. Minden városban meg kell nézni a piacot, az ad képet igazán a helyiek mentalitásáról. Az élelmiszerek előtt még kézművesek, hűtőmágnes és egyéb csecsebecse árusok pakolták ki a portékájukat. Van itt minden, a Kínában gyártott „Alaska” feliratú baseballsapkától az ecuadori szőttesen át a biciklialkatrészből gyártott dísztárgyig minden. Ez utóbbira szoktuk rosszmájúan azt mondani, szemétből gyárt másik szemetet.



biciklialkatrészdíszek



A piac zseniális. Mindenki kiabál, kóstoltatják a terméküket, állnak a csinos lányok és szeletelik az őszibarackot, nyújtják a szedret, kínálják, egyél egy falást, hátha megkívánod. Mindezt persze szigorúan gumikesztyűben. Kedvencem a halárus társaság volt, szerintem halászok árulták a saját terméküket. időnként az egyik elkiáltotta magát, a többiek kórusban rávágtak valamit.

halárus a piacon



Ha a kedves vevő kiválasztott egy méretesebb halat, azt nem vitték oda a pulthoz, hanem kiáltottak egyet, majd nagy ívben dobták, a pultban álló halhentes (van ilyen szó?) pedig már darabolta, filézte majd csomagolta igény szerint. A második képen látható a repülő hal a két zászló között, a manus gyönyörű kosaras csuklómozdulattal dobta, éppen a másik keze ügyébe.



dobják a halat 1

dobják a halat 2



Visszafelé a belvárosnak tartva ebédidőben a sok öltönyös hivatalnok, ügyvédfejű ember majszolta a szendvicsét a toronyházak tövében.



nagyon amerikai 



Tőlük pár méterre a sikátorban emberek kukáztak.



kukázók a sikátorban



Emlékszem, mikor 1989-ben először jártam Bécsben, hogy megdöbbentett a hajléktalanok és a kukázók látványa. Magyarországon, a létező szocializmusban nem volt ilyen, hiszen mindenkinek volt papíron munkája, munkásszállása, ha akarta, ha nem. Aztán megszokott lett a látvány, hiszen egyre többen vannak, bár ahogy egy ismerősöm említette (igaz, ő a hajnali keléssel és úszással kapcsolatban): ezt nem lehet megszokni, csak beletörődni lehet.



Viszont ami a hátránya ennek a „nemtörődömségnek”, az az előnye is. Ennyi fura figurát ritkán látni egy helyen! Van aki csak az öltözködésével rí ki a tömegből, de akad, aki macskát sétáltat a vállán.

érdekes figurák



A rendőr nem szól semmiért, de ha baj van, azonnal ott terem. Amikor például a meredek utcában egy nő nem tudott elindulni a Volvójával, három percen belül ott termett egy rendőrautó, beállt mögé, felkapcsolta a villogóját, odament, megkérdezte mi a baj. Utána segített letolatni a hölgynek, mondván, menjen másfelé. Hát igen, ez Amerika kérem szépen. A rendőr megoldást keres a forgalmi helyzetre és nem büntetni akar.



Egy áruház előtt bronz lábnyomok az aszfaltban, seattle-i hírességek, számomra ismeretlen nevek, kivéve egyet.



Jimi



Bementem a bankba, mert nem akart működni a kártyám, kiderült, hogy az egyik számlámról áttették a pénzt a másikra, ezért a kártyához tartozót zárolták, feloldani meg csak útlevéllel vagy annak fénymásolatával lehet. Szuper, adnak munkát. Mennyivel jobb volt az angol hajón, a dolgozó csak lement fizetésnapon az irodába és a kezébe nyomták a készpénzt.



A buszra várva lőttem ezt a képet, három különböző közlekedési eszközről.

háromfajta közlekedési eszköz



Gyönyörűen sütött a nap, este bevilágított a kabinomba.

naplemente a kabinablakból

Meghalt Neil Armstrong.

A mi generációnknak ő volt az űrhajós. Igaz ugyan, hogy az első kozmonauta Gagarin volt, őt is szerettük (volt bőven Gagarin őrs, hőerőműről már nem is beszélve), de őt valahogy illett is; Armstrong viszont szabadon választott hős volt. Olyan, akiért lelkesedni lehet. Tudományos-fantasztikumon felnőve csak a kalandot, az ismeretlent láttuk, beleborzongva a képbe, ahogy egy űrruhába öltözött ember kint áll a mínusz kétszáz fokos vákuumban, körülötte a semmi, alatta egy idegen égitest. A hátán az életfenntartó eszközök, csak pár órára elég a fennmaradáshoz, ormótlanul ugrándozik, nyomot hagy a holdi porban. Esetlen, sebezhető emberi nagyság.



Érdekes karakter egy űrhajós. Legtöbbje eleve veszélyesen él, berepülő pilóták (az Apollo programban először 1972-ben vett csak részt tudós, addig csak pilóták vezették az űrhajókat), mindig az új, az ismeretlen izgatja őket. Ugyanakkor legtöbbje mérnök is, Armstrong például repülőmérnökként végzett 1955-ben. Egyesítik magukban a mérnöki és a kalandos életformát, hideg fejjel vagányok. És emellett persze hihetetlen a tűrőképességük. Bizony, a sci-fiben sosem esik szó róla, hogy két hetet kell egy székbe szíjazva kibírni szinte mozdulatlanul, mint a Gemini kabinjában, ahol váll a vállhoz ér, hogy olyan szintű edzésnek vannak kitéve, mint egy olimpikon, hogy a legkisebb betegség gyanúja is elég ahhoz, hogy a várva várt álomról letiltsák a szigorú orvosok. Hogy a másik emberrel, aki mint Sartre óta tudjuk, maga a pokol heteken-hónapokon át kell úgy együtt élni, ahogy a feleségével sem, hogy egymilliószor kell ugyanazt a mozdulatsort megismételni, mindent a legapróbb részletekig gyakorolni, hogy éles helyzetben minden szinte reflexből menjen. A könyvben csak a végtelen űr csábítása és a szabadság szerepel – szerintem ez az utóbbi, ami abszolút hiányzik az űrhajózásból: nem megengedhető.



Mégis, milyen érzés lehetett a (bal) lábát elsőként egy idegen égitestre tenni? Érezni, hogy az, amit évezredeken át csak bámult az ember vágyakozva itt van, a talpa alatt? És előtte milyen érzés lehetett a világ legerősebb emberkéz alkotta járművében ülni, miközben alatta másodpercenként 15 tonnányi üzemanyag ég el tombolva, hogy a majd 30 tonnányi hasznos terhet kiszakítsa a gravitáció fogságából? Jól döntött Deke Slayton és Alan Shepard, mikor Armstrongra esett a választásuk. Az a hidegvér, amivel a tervezett leszállási helytől távolabb rakta le az űrkompot – mivel az eredeti helyszínen nem lett volna biztonságos – , nem törődve vele, hogy mindössze húsz másodpercre elegendő üzemanyag marad, fantasztikus volt. A tökéletesen végrehajtott küldetés még most, negyven év távlatából is hihetetlen teljesítménynek tűnik, főleg ha megnézzük az akkori műszerezettséget és számítási kapacitást, szerencsére mindhárom űrhajósnak helyén volt a szíve és az esze.



Neil Armstrong űrhajós még egyszer, utoljára elhagyta a Földet. Jó utat, parancsnok!

Ezen az úton nem tudok kimenni a hajóból, nagyon sok a dolgom. A szokásos képzések: biztonsági előadás, mentőcsónak tréning, stb. És természetesen bele kell szokni az új hajóba. A Disney-játékokhoz új számokat tanulni, az új helyekhez kitalálni mi illik, ilyenek.

A fedélzetről azért bőséges a látnivaló, itt a fjordok közelében. Az idő hűvös, 8-9 fok körüli a hőmérséklet, hideg szél fúj, két pulóver van rajtam. A vízen jégtáblák úsznak, neki-nekikoccannak a hajó oldalának. Esik. Barátságtalan, de méltóságteljes és tiszta vidék ez. Íme a képek, a kék gleccserről, Tracy Armból.

Alaszka 1.

Alaszka 2.

Alaszka 3.

Jégtáblák a kabinablakból

Jégtáblák a kabinablakból 2.

Kék gleccser

Vízesés

Ez volt az eddigi lefárasztóbb út. Frankfurtig minden rendben ment, tiszta idő, sima fel- és leszállás, semmi komplikáció. A transzatlanti járatnál mindig az az érzésem, hogy nem fog tudni felemelkedni az a hatalmas test, de valahogy nyögve mindig megoldja, meg sem áll 11.000 méteres magasságig. Anglia felett – milyen meglepő – rossz idő volt, kis légörvénnyel, de utána a végtelen, tiszta ég. Ablak melletti helyem volt, mert a mögöttem ülő el akarta cserélni az ülését, hogy a barátja mellett lehessen. Láttam Grönland szélét, kis gleccsereket, amint beleolvadnak a tengerbe, gyönyörű színük volt, ahogy a világoskék, már-már fehér tavak színe lassan elmélyült. Érdekes, hogy Grönland a neve, Zöld sziget, holott merő hó és jég az egész, ellentétben Izlanddal, a Jég-szigettel, melyen csodaszép zöld növényzet terem. Lehet, hogy az elmúlt ezer évben, mióta a vikingek elnevezték, ennyit fordult az időjárás?

Annak ellenére, hogy megígértem magamnak, nem fogok izgulni a repülőn, amikor a nagy gép szállt le Denverben, kissé nyugtalan voltam. Valahogy nem esik jól, mikor azt a dögöt lelassítják és hiába a megnövelt szárnyfelület, az alacsony sebesség miatt ugrál, rázkódik. Ráadásul az utolsó előtti ülésen ültem, az mozog a leginkább, gondolom ahogy a hátsó csűrőlapátokat mozgatja a pilóta. Persze semmi zűr nem volt, huppantunk egyet-kettőt és már lenn is voltunk. Búcsút vettem csúnyácska lengyel szomszédnőmtől és majdnem utolsóként elhagytam a gépet.

Ekkor kezdődött a tortúra. A denveri gép érkezése és a seattle-i indulása között egy és negyed órám volt. Mivel leghátulra kaptam csak jegyet, ezért a belépésnél szinte teljesen a sor végére kerültem. Becsületükre legyen mondva az amerikai határőröknek, hogy gyorsan, pontosan dolgoznak, húsz perc alatt végigértem a kígyózó soron, de pechemre egy arab állt előttem a pultnál, legalább negyedórát pepecseltek vele. Minden iratát átnézték, ujjlenyomat innen, ujjlenyomat onnan, szóval alaposak voltak, a többi határőr meg már lelépett, ki kellett várnom. Ekkor jött, amitől tartottam, mikor sorra kerültem, kérték a meghívólevelet a Disney-től, amit most valahogy nem sikerült megkapnom. A határőr átkísért a vámosokhoz, akik, miután mondtam, hogy csatlakozásom van, előre vettek. Ez annyit jelent csak, hogy előbb befejezik, amibe belekezdtek, így nem fél órát, csak tíz percet kell várnom.

A procedúra az, hogy a meghívólevélen van egy telefonszám, amit felhívnak, és megkérdezik, hogy tényleg várnak-e engem. Mivel nem volt meghívólevél, nem volt telefonszám. Az ügynöki szerződéssel nem tudtak mit kezdeni, azon angol szám volt, ráadásul Nagy-Britanniában már majdnem éjfél. A telefonom valamiért lemerült az úton, és különben is, kit hívjak fel?! Nagy nehezen kibogarásztam a levelezésemből az előző meghívólevelet, azon volt telefonszám, de nem vette fel senki. A bevándorlási tisztviselő látta rajtam, hogy ideges vagyok, nyugtatgatott, ne izguljak, ha nem ezzel a következő géppel eljutok Seattle-be. Inkább azon töprengjek, mondta, hogy kit hívjunk fel, mert ha elmegy a seattle-i gép, az nem akkora baj, mint ha feltesznek egy hazafelé tartó repülőre. Jó kis nyugtatás, köszönöm szépen!

Végül aztán átvette az ügyemet egy joviális nagydarab ügyintéző, aki volt olyan rendes és az interneten kikereste a Disney éjjel-nappali számát, aki kis várakozás és (Disney) filmzene bejátszása után megadta a „Crew emergency number”-t, azaz a személyzeti vészhívószámot. Mondja a pali, ez az ember itt (én) személyzet, most vészhelyzet is van, hívjuk. Az órámra pillantottam, 5 perc van a becsekkolásig. Kicsöng. Várunk. Még egyszer próbálja. Három perc. Úgy éreztem magam, mint egy hetvenes évekbeli francia krimiben, mikor a bankrablót üldözik a reptéren és nem tudni, felszállhat-e, mielőtt elkapják. Végre felvették, letisztáztak, a tisztviselő gyorsan nyomott egy pecsétet az I-94-es beutazópapíromra (innen is köszönöm neki, sajnos a nevét elfelejtettem), már rohantam is. A két árválkodó csomagomnál a Lufthansa képviselője várt, kért, hogy siessek és valamit belevartyogott a rádiójába. Átszáguldottam a vámon, senki nem kérdezett semmit, egy atombombát is becsempészhettem volna (feltéve, ha fel tudom vinni a gépre előtte). Gondoltam átszaladok a tranziton és két perc alatt elérem a gépet. Ekkor jött a hidegzuhany: itt ugyanúgy be kell csekkolni, mintha most kezdeném a repülést. A csomagomat szerencsére sorban állás nélkül felvették, pont nem állt ott senki, de a biztonsági vizsgálathoz bizony sokan álltak. Nem akartak előreengedni, végig kellett állni a 6 perces sort (mértem), utána öv le, cipő le, laptop a táskából ki, zsebeket kiüríteni a tálcába. A vizsgálófülkében bemozdultam, külön megvizsgáltak, de nem találtak semmit (mégis mit képzelnek, most jövök a másik gépről?). Hálát adtam magamban Szép Károly tornatanáromnak, hogy másfél perc alatt sikerült visszarendeznem mindent, hiába, akinek annak idején pont három perc jutott, hogy átöltözzön utcai ruhából tornadresszre, annak egy ilyen smafu. Egy utolsó ellenőrzés, pénz, útlevél megvan, laptop a helyén, gyerünk, rohanás. Hatalmasat vágtáztam a kisbőrönddel, lépcsőkön fel-le, hogy ne kelljen várni a mozgólépcsőn, utána rohanva húzni a mozgójárdán, elnézést, elnézést motyogások közepette. Szerencsémre tíz percet késett az United gép, pont elérem, még három-négy percet várnom is kellett, az alatt kifújtam magam. Két nő között ültem, sima háromórás út volt, el-elszenderedtem, csak a mögöttem utazó csecsemő hangja riasztott fel, ahogy a csörgőjével játszott.

A reptéren aztán szerencsém volt, nem kellett bolyongani az egyébként teljesen összevissza terminálon, mert pont jött a Marriott busza, gyorsan leintettem. Olyan szobám volt, hogy csak néztem. Ablakkal az utcára, kétágyas, akkora fürdőszoba, hogy táncolni lehet benne, minden tipp-topp. A vacsoránál találkoztam egy nyugdíjas hölggyel, akivel együtt vadásztunk a reptéren a buszra, elbeszélgettünk, bár a montanai kiejtése és a fáradtságom miatt csak minden harmadik szót értettem. Amikor egyszer azt értettem, hogy a férje kalóz volt és visszakérdeztem, a könnye is kicsordult a nevetéstől. Nem kalóz (páj-raet), hanem pilóta (páj-loaet)! Mondtam, a Disneynek dolgozom, szemrebbenés nélkül veszem tudomásul, ha valakinek kalóz a foglalkozása, vagy Mikiegér, Péter Pán, esetleg Donald kacsa. A mi köreinkben ez természetes. Nem tudta abbahagyni a nevetést, nagyon szimpatikusnak talált, biztos érdekes voltam, mint olyan európai, aki nem Párizsban lakik. Az amerikaiaknak ugyanis Európa = London vagy Párizs.

Összesen két órát ha tudtam aludni, az időeltolódás és a fáradtság nem hagyott. Másnap reggel időben ott voltam a busznál, telefon laptop feltöltve, kialvatlanul néztem Seattle-t. Még a szállodában csináltam egy trükköt: mindig nehéz, hogy három bőröndöm van és két kezem. Úgyhogy most a kis piros bőröndömet beletettem a tengerészzsákba, a laptopot pedig a hátiba, így az a hátamon, a bal kezemmel a zsákot, jobbal pedig a Samsonite bőröndöt húzom, így mobilisabb vagyok. A beszálláskor egy nagyon helyes border collie végigszimatolta az összes csomagot, robbanó- vagy kábítószert keresve. Nem talált, utána megismételték egy labradorral, az tanulókutya volt. Betettek egy zsákot, amiben volt valami, meg is találta, mindenki örült a bemutatónak. A hajón a szokásos protokoll zajlik, megérkezés, fénykép készítés, számlanyitás, biztonsági film megnézése. Ez utóbbi alól felmentéset kaptam, tudták, hogy a Dreamen voltam, ott forgatták a filmet, ismerem a szereplőket. Kellemes meglepetés, hogy itt van a Wonderen Dragan, a Palo (itt is van ilyen étterem) igazgatója és még egy-két ember a volt hajómról.

A zongorák elsőrangúak.

Folyt köv.

Pár nap és folytatódik a blog. Izgalmas helyszínekkel (USA nyugati part, Alaszka, Panama, stb), sok képpel.

Mindjárt jövök!

A "klasszikus" bárzenész munkát kívül ezen a hajón sokfajta mást is csinálok.Esküvők, tematikus szettek, Disney-s vetélkedő,aminek én találtam ki a kérdéseit. Ez utóbbi azért nagy szám,mert ugye mi még akkor nőttünk fel, mikor hétfőnként nem volt adás és a Bambit is inkább csak diavetítőn néztük.

Az egyik kedvenc munkám a cruise utolsó napjának utolsó szettje. íilyenkor felveszem a szmokingnadrágot,egy fekete inget-kalapot, fekete-fehér cipőt, fehér csokornyakkendőt és kottafejes hózentrógert. Ebben a maskarában megyek az Evolution bárba éjjel fél tizenkettőre, mikor is a felnőttprogram részeként előadjuk a "cruise staff farewell" programot.

A cruise staff a személyzet azon tagjait jelöli,akik egész nap szórakoztatják a kedves utasokat. Kísérik őket a parti szervezett túrán, ugrálnak az elinduláskor a színpadon a tizenegyediken, vezetik a bingór és a gyerekkaraokét,egyszóval mindenhol ott vannak. Az utolsó nap, mikor már mindenki ismeri őket,előadják ezt a tízperces szkeccset. Mindenki kérdezi őket ugyanis, hogy mit csinálnak,ha nincsenek a tengeren.Erre született meg ez a paródia.

Színházi múltamnak köszönhetően nagyon élvezem ezt a rövid jelenetet, főleg mert nekem kellett kitalálni,kinek mit játsszak a szövege alatt. Utána, akárcsak a filmekben, mikor az adott szereplő szólal meg, mindig azt játszom.

www.youtube.com/watch

Az egyik verzió.

:)

Sűrű a forgalom itt a Bahamák környékén, jönnek-mennek a Disney hajói. A múltkor a Disney Magic-kel találkoztunk, most pedig Castaway Cayen benn állt a Disney Fantasy. Tegnap mi voltunk a Disney magánszigetén, ma a Fantasy dokkol – miközben mi a tengeren fel-alá kóricálunk –, holnap megint mi leszünk. Hogy miért kell mindig ilyen fellengzős neveket adni a hajóknak? A Disneynél még értem, végülis mesevilágot épít, így nem csoda, ha a hajóinak a neve a következő: Wonder, Magic, Dream és Fantasy. De például a Carnivalnak is hasonló nevű egységeivel találkozunk Nassauban: Sensation, Fantasy, Extasy, Imagination. Képzeljünk el egy magyar hajót, amit nem Amapolának, Széchenyinek vagy Petőfinek, esetleg Lakinger Béla zsebcirkálónak hívnak, hanem mondjuk “MAHART Extázis”-nak. Ennél még a hét törpe is jobb volt, amelyek a Margitszigetre közlekedtek.

Íme a képek (a Magic-ért köszönet Selaminak, a török mixernek. Nála volt iPhone, én csak munka után rohantam fel, de sajnos a fényviszonyok amúgy is kedvezőtlenek voltak.)

A tenger Castaway Cay-nél:

A mai bejegyzésem hajókról, fafaragókról és temetésről fog szólni.



Reggel gyakorlat volt, megint fél órát állnom kellett a huzatos fedélzeten. A mentőmellény nyakba való részét felhúztam a fülemre, úgy néztem ki, mintha egy fordított usankát hordanék. Jött egy tiszt és kérdezgetett (mennyi ivóvíz van a mentőtutajban? Fejenként másfél liter. Mennyit lehet belőle elfogyasztani? Az első nap semennyit, másnaptól napi fél litert), most mindenre tudtuk a választ. Örült neki és mi is, hogy egészen gyorsan véget ért a drill.





Kilépve a járóról pont láttam a Norwegian Epic-et bejönni a kikötőbe. Termetes hajó.



Norwegian Epic 1

Norwegian Epic 2



Viszont nem szép. Nagyjából úgy néz ki, mintha egy újpalotai panel hosszúházat rátettek volna a vízre.

Norwegian Epic 3



Ilyenkor büszke vagyok a mi klasszikus felépítésű Dreamünkre.



A kikötőben még egy érdekes hajó várt: a Tenacious nevű barokk háromárbocos rig.

vitorlás a kikötőben 1



2000-ben építették Southamptonban, kedvenc kikötőim egyikében. A fából épített vitorlás 586 tonnás és 54 méter hosszú, illetve az orrsudárral együtt 65.



vitorlás a kikötőben 2



Árbocmagassága 39,8 méter, 1200 négyzetméter összesített vitorlafelülettel rendelkezik. 10 fős állandó legénysége és negyven fő kisegítő személyzete van. Nem luxushajónak készült, hanem nemes céllal: a 40 fős másodszemélyzet nagy része fizikailag korlátozott, de a szolgálatot ellátni tudó személyekből áll, az egyhetes túrán rendes négyórás sihtában dolgoznak. Bővebb információért lásd a www.jst.org.uk oldalt.



vitorlás a kikötőben 3



Egyikük éppen a kötélzetet javította, kisrádióból üvöltött mellette a zene “Gimme Some Lovin'”.



javítja a kötelet



Gyönyörű hajó, klasszikus orr- és oldaldíszekkel



vitorlás a kikötőben 4

vitorlás a kikötőben 5



Én botcsinálta tengerészként csak ámulni tudok azokon, akik kiismerik magukat a kötélzet e dzsungelében. Látványnak sem utolsó.



vitorlás a kikötőben 6



De ha belegondolok, hogy a mi 160.000 tonnás hajónkat is néha meghimbálja a vihar, akkor nem szívesen lennék, akinek a háborgó tengeren utasításba adják, hogy “orrvitorlát kurtíts”



A múltkor már több szót is ejtettem a horgonyokról, íme így néz ki a Tenacious tisztességesen rozsdás horgonya:



horgony



A vas-oxid amúgy is mindent tönkretesz vízen. A pier mellett sorakoznak a rozsdaette bokszolóhajók. A jó múltkorjában néztem, hogy a kicsi, de bivalyerős boxer hogyan löködi a parthoz a hatalmas autószállító farát. Az egész úszik az olajban és a rozsdában,



rozsdás boxerhajó 2



az elején mintha piócák akarnának felkúszni, használt kötéldarabok lógnak, melyek a toláskor nekinyomódnak a másik hajótesthez



rozsdás boxerhajó 3



rozsdás boxerhajó 1



Ez érdekes kép.

A jobb oldalon látható a hűséges Amber Jack, a nassaui kikötő elmaradhatatlan kelléke. Mögötte egy másik boxer, majd szinte észrevehetetlenül ott a P-61, a “Nassau” hadihajó szürkés orra. A háttérben a baromi ronda Carnival Extasy mereszti égnek a tizenegyedikről (!) a mentőcsónakjait. A kép bal oldalán nem egy panelházat látni, hanem a már említett Norwegian Epic farát. Mondtam, hogy csúnya!



Az éjszakai blogbejegyzésemben volt egy kép a piacról. Ez nem élelmiszerpiac, hanem “straw market”, azaz szalmapiac. Mindent lehet itt kapni, amit a kézműves bahamaiak helyben állítanak elő. Szalmakosarakat,



öreg néger szalmakosárárus 2



sapkát, táskát, trikót, mütyürkéket.



öreg néger szalmakosárárus



A legtöbbje sajnos giccs, autentikus Helló Kitty és Mikiegér figurákkal,



hellókittys szalmakosár



de azért ki lehet fogni néhány tényleg szép darabot. Akár csak a keleti világban (lásd ottani blogbejegyzésem), itt is a piacon élnek az emberek. Itt esznek, beszélgetnek, nőnek fel.



fiatal lány a piacon



A kislány nagyon örült, hogy lefényképezem, kérdeztem hány éves. Huszonkettő – válaszolta. Nem, nincs férjnél. Mikor tréfálkoztam vele, hogy én nem utas vagyok, hanem személyzet, öt nap múlva visszajövök, addig gondolkodom, hogy elveszem feleségül, komolyan vette a kérdést és fitymálva rázta a fejét. Na szépen vagyunk! Nem baj, akkor majd más játszik kirakós römit a nagy fenekeden – gondoltam gonoszkodva és inkább kimentem a fafaragókhoz. A piac mellet készítik a mesterek a faszobraikat. Rasztafári művészek keze alól kerülnek ki a halak



rasztafári fafaragó 1

faragja a halat



vagy a furcsa formájú fafejek.



rasztafári fafaragó 2

faragja a fejet



Érdemes egy pillantást vetni a művész körmére! Kezet fogtam vele, a tenyere olyan kérges volt, mint a faragandó fái. Meg is sajnáltam három dollárral, holott Nassauban csak a lehunyt szemmel jazz-szaxofonozó feketének szoktam adni a terminál sarkán.



A végeredmény itt is valahol a giccs és a jóízlés határán mozog,



kész faragványok 1, 2, 3





vannak valóban szép alkotások, mondjuk a kólásdobozból hajtogatott repülő nem tartozik ide. Szívesen vettem volna egy halat Makádra, de mikor megemeltem, szemem előtt elkezdtek peregni a túlsúly miatti dollárok, mint félkarú rablóból nyerés esetén a quarterek. Volt vagy 10 kiló egy szebbfajta. Majd ha egyszer transzatlantival járok erre, akkor veszek.



félkész munka



Elfogyasztottam egy helyi üdítőt, borzalmas íze volt, de hát ez már régi megrögzött szokásom, hogy mindenütt valami lokális italt iszom, szigorúan palackozottat. Ez létszükséglet, nem engedhetek meg magamnak négy-öt nap gomorrontást és rosszullétet. Még első utamon sajnáltam, hogy Kolumbiában nem ittam a “Tinte! Tinte!” kiáltásokkal kínált kávéból, de aztán az angol tánctanár kioktatott, hogy még a jégkockát is csak akkor fogadjam el, ha palackozott vízből készítik. Indiában pedig még a vizet is inkább a hajóról vittem.



A kínai büfé elől szoktam hazatelefonálni, ugyanis ott remek a jelszint, kevesen használják az internetet. Egyszer ettem ott, akkor elárulták a jelszót, azóta a kis számítógépemmel csak bejelentkezek, támasztom a falat és ingyen beszélek a világ bármelyik részével. Ha valaki esetleg Nassauban jár, akkor a Bay Streeten a parlamenttől induljon el balra és kb. 200 méter után, szemben a patikával talál egy kínai büfét, a jelszót privátban szívesen elküldöm. Az édes-savanyú csirkéjük is remek egyébként, akkora adag, hogy nem bírtam megenni.



Amint szörfölök a neten, recsegő rezesbanda hangja tör át a Bay Street forgatagának zaján. Felnézek és egy mosolygós motoros rendőrnőre esik a pillantásom.



motoros rendőrnő



Temetési menet közeleg. Egy idős tábornok (?) hunyt el, őt kísérték utolsó útjára. Nem temették, hanem elhamvasztották és hamvait a tengerbe szórják majd. Megadták a módját, rengeteg díszegyenruhás katona masírozott el és fordult be épp előttem a kikötő bejárata felé.



katonai temetés 1



Peregtek a dobok



katonai temetés 2



brummogtak a szuzafonok



katonai temetés 3



Feszes tartásban közeledtek a fekete férfiak és nők. Egyikük kezében az urna.



katonai temetés 4





Mikor elhalt a zene, újra átvette a helyét az utca dübörgése. Hatalmas csőrös kamionok között kis furgonok cikáztak, ezek a helyi buszjáratok, se jelzés se semmi nincs rajtuk, ahogy a buszmegálló is csak annyi, hogy egy csoport ember várakozik egy ház tornácán.



buszmegálló



Visszaslisszoltam a hajóra kesudiós marhapörköltet enni rizzsel, utána mogyorófagyit. 

A hatórai szettem után visszamentem a kabinba olvasgatni, de háromnegyedóra múlva gyanús lett, hogy nem hallom az indítómotorok zaját. Mert hogy hétkor, a szokásos időben nem indulunk, az még magyarázható egy utas késésével, de sokkal többet nem szoktak várni. Gyorsan felhívtam Tibort, ő mindig mindent tud, most is igazolta reményeimet, késő éjjel futunk csak ki. Akkor irány az éjszakai Nassau!

Ilyenkor a legénységből, aki csak teheti elhagyja a szörnyű-imádott hajót. Nekem nem annyira fontos, de ők egész nap be vannak zárva, dolgoznak, mint az őrült, este pedig, mikor kis idejük lenne, már vízen vagyunk. Akinek nem jut elég idő, az is kiül legalább pár percre a hajó elé a pier-re.

a legénység kiül a partra

A terminál és az irányítótorony kivilágítva, csöndesen vigyázza a kikötőt, már csak a mi hajónk áll benn, a napközbeni sürgés forgásnak, kántálásnak (hair braiding, madam, hair braiding! Scooter! Scooter! Taxi to the Paradise Island! 4 dollars only! Snorkeling, come join!)nyoma sincs, egyetlen katona nézi csak unottan a visszaérkezők igazolványait.

terminál és irányítótorony

A terminálból kilépve most nem kell a baloldali közlekedésre és a sok autóra figyelni. Üres a szökőkút környéke is, ahol napközben a sofőrök kvaterkáznak utasra várva.

szökőkút

Igazság szerint Nassau nem olyan érdekes éjjel, legalábbis a kikötő része. Gondoltam átmegyek Paradise Islandra yachtokat fényképezni, de elég szeles volt az idő. A mi százhatvanezer tonnás hajónk meg se mozdult, de kishajókat ringatták a hullámok, sötétben, hosszú záridővel nem lehet éles képet készíteni, leteszteltem a mi hajónk faránál állónál.

yacht a kikötőben 1

yacht a kikötőben 2)

Mikor közelebb mentem hozzá – ami itt annyit jelent, hogy végigsétálok a majd' háromszázméteres hajótest mellett, továbbmegyek egy kissé majd balra fordulva újabb negyven méter a keresztben álló yachtig – és egy vonalba értem a hálófülkékkel, akkor hallottam meg a mi hajónkról, az Evolution diszkóból áradó zenét, szegények pont telibe kapták. Az jutott az eszembe, mikor Újpalotán laktam panelben és az ablakom családiházas övezetre nézett. Én az olcsó panelből kertvárosi környezetre láttam, ők a családi házukból egy tízemeletes panelt bámultak. Visszatérve a yachthoz, nem nagyon bánták, az ő hajójukról is mulatozás zaja hallattszódott. Ki is az a legénységen kívül, aki pihenni akar a Bahamákon?! Aki meg igen, az majd átmegy a kishajó túloldalára, ahonnan az Atlantis épületei láthatók

Paradise Island

Mint írtam, a legénység egy része nem mulat. Az indiaiak egy emberként gubbasztottak a bezárt terminál körül, elkapva az internetjelet, otthonukban most dél környékén jár az idő, a skype áldásait illik kihasználni. Minden létező felületnél állnak, ülnek, guggolnak. Nemcsak itt, mindenhol a városban, ahol csak szignált lehet varázsolni.

(kép: aki ahol jelet talál, ott internetezik)

Mint írtam, Nassau éjjel – nem szép. El akartam menni a híres királynő-lépcsőkig, de az őr azt mondta, nem menjek, felesleges. Kivilágítva nincs ésveszélyes a környék. Maradtam inkább a Bay Street környékén. A parlament kivétlesen szépen mutatott.

parlament

A Bay Streeten napközben mozdulni sem lehe a sok bámész turistától, most egy-két bulizó fiatalt leszámítva

mulató fiatalok

senki nincs az utcán, üresen ásítoznak a kirakatok, a nappal gusztusosan kitett órák, parfümök, ékszerek csillogása helyett most csak a meztelen polcok meredeznek. Viszont legalább szépen látszódik a mintás burkolat.

üres a tengermintás sétálóutca

Rolex és Cartier

Felépült végre a piac is, bár meg kell mondjam, nekem csalódás volt, mert míg Kambodzsában, Thaiföldön és az arab világban a piac a helyi élet közepe (lásd ottani bejegyzéseimet), itt kifejezetten turistacsalogató célt szolgál. Nagyjából mindenki ugyanazt árulja: trikók, kézzel hímzett szalmakalapok-táskák és fából faragott porfogók.

a piac bejárata

Odébb már csak egyetlen érdekes épület akad: a British Colonial Hilton,

a British Colonial Hilton

A bejáratánál ahogy kell drága gépkocsi, siker pénz csillogás.

a Hilton bejárata

Én, aki már annyi ilyen luxusszállóban megfordultam, valahol félúton az alkalmazott és a vendég között, tudom, hogy nem ér annyit az egész, amennyibe kerül, de láttam, egy páran megbámulták a diszkréten bokrok és szobor mögé rejtett bejárót.

Visszafelé már messziről hallani a dübörgést, a legénység szerencsésebb tagjai a Senor Frogban isznak és tombolnak. Nem elég a heti körülbelül két party a hajón,

mulató a tengerre építve

A Senor Frogban a Bahama Mama koktélt nagy műanyagpoharakban adják, amit aztán haza lehet vinni. A képen a baloldali kislány kezében is ilyen tart, miközben visszafelé tartanak fecserészve a hajóra. Gondolom kitárgyalják, kivel mi történt.

lányok hazafelé

A Dream méltóságteljesen, a széllel és a bulival mit sem törődve várja haza a megtérőket.

(kép: Disney Dream)

A múltkor feladtam a rejtvényt, hogy mi a különleges a horgonyon. Nos, a P-60, azaz a “Bahamas” cirkálónak akkor festették újra a macskáját, ezt lehetett látni a képen. Gyönyörű feketén csillog. Szárazföldi népnek ez nem sokat mond, de aki dolgozott hajón, az tudja, hogy a rozsda abban a pillanatban elkezdi rágni a vasat, amint víz éri. A nagy utasszállítókon, mint a mienk, egész regiment ember mást sem csinál egész nap, mint sikálja, vakarássza, csiszatolja, festi, lakkozza, simítja a hajótestet és akkor még a belső munkálatokat végzőkről, mint például a szőnyeges, az asztalos, az üveges, elektrikus stb. (összefoglaló nevükön Deck Department) nem is szóltam. A haditengerészek is vigyáznak a hajójukra de persze nem úgy, mint mi, hanem amikr idejük van, akkor egyszerre egy nagyobb részt rendbe hoznak. A “Bahamas” ugyan kifutott éjszakára járőrözni, de benn állt a P-61, azaz a “Nassau”. Íme az ő horgonya:

horgony

Az elmúlt ötnapos úton magyar család járt a hajón. Mikor meglátják a nevemet a hajóújságban, a Navigatorban, mindig odajönnek. Jó húsz évvel ezelőtt vándoroltak ki Kanadába a Délvidékről a háború elől. Nagyon kedvesek voltak, negyven körüli anyuka a kamaszodó fiával aki annak ellenére, hogy külhonban született, ízes bácskai kiejtéssel beszélt magyarul. Játszottam Máté Péter és Kovács Kati számokat örültek neki. Munka után beszélgettünk, Torontóban laknak. Toronto jó hely, ott van az egyetlen olyan tér, melyet magyar költőről neveztek el, a George Faludy place, azaz a Faludy György tér. Nem mellesleg országunk szégyene, hogy például Budapesten nincs ilyen.

Furcsa volt az átriumban anyanyelvemen beszélgetni egy vendéggel. Mert persze a személyzeti részen egymás közt mindenféle nyelven karattyolunk, de kint, “on stage”, ahogy itt mondják csak angolul vagy ahogy a vendég tud. Kérdeztem, milyen az élet arrafelé, mesélte jó kis magyar közösség él ott, a gyerek is magyar iskolába jár. Azt is mondta, könnyen ment a beilleszkedés Kanada befogadó ország. Mikor megemlítettem, hogy vannak akik ezt most ki is használják, elborult az arca és szomorúan sóhajtott: bizony sok baj van a menekültstátuszt igénylő cigányokkal, szégyelli is magát minden kinti becsületes magyar, félnek, hogy tönkreteszik a renoméjukat. Nem tudtam megnyugtatni, ha belegondolunk, hogy a harmincas években ugyanez játszódott le az Egyesült Államokban az olaszokkal, akkor bizony megvan rá az esély.

Aranyos volt, hozta otthonról a kultúrát, szinte felháborodott azon, hogy Mikiegér vagy Goofy nagyobb szenzáció az átriumban, mint egy zongorista. Nevettem, rendkívül kedves, de hát ez nem egy hagyományos kirándulóhajó, ez a Disney, ide pont a karakterek miatt jönnek az emberek. És tényleg vicces látvány, ahogy a rajzfilmfigurák megelevenednek.

Kérdeztem, milyen gyakran jár haza, mondta nem sűrűn, hiszen nagy a távolság. Időben, térben, mentalitásban. S míg az első kettő változatlan, az utóbbi folyamatosan nő. Kitárgyaltuk, hogy Kanadában – és amennyire én látom az Egyesült Államokban is – az emberek becsülik egymást és főleg azt, ha valaki tud valamit. Igen, itt megbecsülik a tudást. Tudják, hogy nem ingyen adják, mindenkinek nagyon keményen meg kell küzdeni a tehetsége mellett azért, hogy elérjen valamit. Az otthoni elképzelések szerint se itt, se Kanadában nincs tejjel-mézzel folyó kánaán; ami óriási különbség, hogy a lehetőség adott, hogy valaki előrejusson. Itt örülnek annak, ha a másiknak jobban megy a sora, mert nagy valószínűséggel magának köszönheti. Megdolgozott érte. Otthon, tisztelet a kivételnek, ha a másik egy kicsit is előbbre jut, máris megy az irigykedés, a sugdolózás. Ebbe nehéz visszazökkenni.

Szomorkásan jegyezte meg: “Magyarországot, a hazámat távolról könnyebb szeretni.”

Így március elejére már elég meleg a víz, úgyhogy ma – búvárkodni voltunk! Illetve nem is búvárkodni, hanem csak búvárszemüveggel és -pipával a felszínen lebegve halakat és növényeket csodálni. Amber, a CAM (crew activites manager)szervezte, potom 5 dollárért fejenként, ami nagyon kedvezményes ár, mert ha ugyanezt a parton rendeljük meg, akkor 35 USD. Nagy különbség, ennyiért már megéri.



A körülbelül félórás utat katamaránon tettük meg, jó messze el kell távolodni a forgalmas kikötőtől, hogy olyan nyugodt helyet találjunk, ahol a halak megmaradnak. Maga a katamarán-utazás is érdekes, az elején két helyen csak egy háló választ el a víztől, ha ráfekszik az ember, olyan, mintha a víz színe felett lebegne.



készülődünk



Amit igazán Nassauból ismerek, az a híd innenső oldalán van és Paradise Islandon az Atlantis.



legénység és Atlantis



Most viszont jócskán elhagytuk az érdekes kialakítású hidat. A forgalom két külön hídtesten zajlik, persze a baloldali közlekedésnek megfelelően. Érdemes megfigyelni, hogy milyen meredek az íve, hát igen, itt nem számítanak deresedésre és fagyos, csúszós úttestre. Minden átkeléskor hídvámot kell fizetni, gépjárműtípustól függően egy-két dollárt.



híd a zavaros víz felett



A világ itt is, mint mindenhol a karib-térségben kettős arcát mutatja. A gazdag részek tiszták és fényűzőek,



csónak



közvetlenül mellettük pedig a lepusztultság.



a kikötő túloldala





A Paradise Island oldalon lassan kikoptak a sokemeletes turista-komplexumok, a környék is csendesebbé vált, a gazdagok villái dölyfösen néztek ránk üvegablakaikkal.



paloták 1

paloták 2

paloták 3

paloták 4



Eszembe jutott amit egyszer egy ember mondott apámnak, azóta a családi legendárium része. Akar problémát magának? Vegyen autót! Még több problémát akar? Vegyen hétvégi házat! Én kiegészíteném azzal, hogy a sokkal több problémát akar, akkor vegyen hozzá hajót is!



Aztán lassan a villák is elmaradoztak, a csatorna kiszélesedett. Elpöfögtünk egy sziget mellett, oldalánál vitorláshajó vesztegelt.



csendélet



A kis sziget, melyhez mentünk, klasszikus: fehér homok, oldalán “reef”, azaz korallzátonyos rész, türkizkék tenger, hófehér bárányfelhők, harsogó zöld növények.



a helyszín



A vízalatti képekért köszönet Ivánnak, a bármixernek







A búvárszemüveget, pipát és uszonyokat még az út elején kiosztották,



békaembernek öltözve



így már nem volt más dolgunk, mint a kellemesen hűvös vízbe csobbanni. A félősebbek a lépcsőn mentek be, a merészebbek a fedélzetről ugrottak, a személyi edző elegáns hátraszaltóval érkezett. Az első pár lélegzetvétel még kapkodó, mire hozzászokunk, hogy ne az orrunkon, hanem a szánkon vegyük a levegőt, de utána egyre bátrabbak vagyunk, szétszéledünk. A kristálytiszta vízben messze ellátni, nem hallatszódik más, csak a pipában szörcsögő levegő és néha egy-egy csobbanás, mikor a békalábak ki-kicsapnak a vízből. A halak egyáltalán nem félnek, néha felnéznek ránk, majd békésen tovább legelnek.



szabad akvárium 1

szabad akvárium 2



A sziklák néha egészen a “mennyezetig”, azaz a víz felszínéig érnek, ilyenkor karnyújtásnyira vannak a csíkos, pöttyös, ezer színű jószágok s a békésen tenyésző növények.



szabad akvárium 3

szabad akvárium 4



A halak nem sietnek, könnyű követni egy-egy példányt, ahogy ide-oda lebben, válogat, csemegézik a finom növény-lakomából, a meleg tenger bőséges asztaláról.



szabad akvárium 5

szabad akvárium 6



Már-már elszégyellem magam. Mi emberek, akik sok húst eszünk, mivel jár a táplálkozásunk? Halállal, vérrel, visító álatokkal. Itt a tengerben olyan békésnek tűnik minden, erre igazán illik a szó: vízi paradicsom.



szabad akvárium 7

szabad akvárium 8



Aztán eszembe jut, hogy még augusztusban láttam egy hatalmas cápát, amelyik akár egy gőzmozdony törtetett előre – még a hajó is kitért az útjából – hogy azután nem sokkal később csak a forrongó vizet lássuk. Szóval illúzió itt is ez a béke, de nekem most megfelel.

A lebegésben hamar kihűlnek az izmok, észrevétlenül csökken a test hőmérséklete, egy kis hancúrozással meg kell mozgatni.



megyek az ürgebőrbe varrt dobozért



Aztán persze ennek is vége sajnos, menni kell vissza a hajóra, hosszú az út. Mindenki tikkadtan heverészik, ki a hálóban



ejtőzés sport után



ki pedig a fedélzeten



welcome to the Bahamas



Kapunk koktélt, azt szopogatjuk, én nyugodtan, a legénység pár tagja némi lelkiismeretfurdalással, mert nemsokára szolgálatba állnak, előtte 4 órával pedig tilos inni. Lina és Victoria a hajó orrában pihegnek.



Lina pihen






____________________________________________________________________________
Tengerész blogjában ( www.amapola.blog.hu) nemrég egy jó kis vita volt, hogy ki hogyan szedi fel az iszapba berágódott horgonyt. Neki fényképeztem a “Bahamas” cirkáló macskáját, ritka látvány az ilyen. Na szárazföldi patkányok, mi a különleges benne?

Nem, nem a mérete (dirkt benne hagytam a képben egy fél embert, hogy lehessen érzékelni)



horgony





A pieren sétálva vízcseppek porzanak, mint mindig Nassauban mossák a hajó bal oldalát (port side).



mossák a hajót



Hiába kentem be magam, szokás szerint jól leégtem. A sötét kabinban didergek, a megégett idegek játéka ez, sóhajtozva gondolok az otthoni sápadt napra és a csípős hajnalokra. :) 

Blogajánló.

Dolgozik itt a egy kedves fiatal magyar pincérlány, aki szintén blogot ír. Édekes lehet az ő szemszögéből is felfedezni a hajót.

A blog címe:
willywon.blogspot.com