2010. április 23. 
 

Sok tennivaló összegyûlik ilyenkor, mikor az ember behajózik. Tegnap egész nap lótottam-futottam, mindent sikerült elintéznem. 
 

Mi mindent kell tenni? 
 

1. "Laminexet" azaz belépõkártyát gyártatni. Nekem erre nem volt szükségem, mert mire a hajóhoz értem, már kész volt a laminexem, hiába, visszajáró vagyok. :) Igaz, szólnom kellene, hogy cseréljék ki a képet, mert egy két évvel ezelõtti, márciusi kép van benne, mikor csatakosan, két heti nemalvással a hátam mögött szálltam fel az Atemisre, télikabátban, a három táskámat felráncigálva a hajólépcsõn. Úgy is nézek ki, körülbelül mint Nosferatu rosszabb pillanatiban.
2. A személyzeti irodán be kell jelentkezni, megkapja az ember a kabinkulcsot, a hajó vázlatos rajzát és minden egyéb dokumentációt. Utána találj el a kabinodhoz. Nekem szerencsém volt, értem jött valaki és odavezetett. Bár a hajók sémája nagyjából egyforma, azért a elsõ nap azzal telik, hogy az ember felfedezi az utakat, ki- és bejáratokat. Ezt muszáj, mert ha csak egyfajta útvonalat ismer az ember, akkor aztán gyalogolhat, lépcsõzhet eleget. Kb 130 méter hosszú a hajó, 30 méter széles és 13 emeletes. A legfölsõnek természetesen 14. a neve, babonás népség, még szerencse, hogy nem tud átfutni a hajó elõtt egy fekete macska a tengeren. Mert akkor mire megállnánk – kb egy kilométer, míg normál sebességbõl meg tud állni egy ilyen dög – és megvárnánk, míg egy másik hajó keresztezi az útját, állandó késésben lennénk.  A lépcsõház  nem olyan, hogy elindul az elsõrõl (ahova egyébként be se lehet jutni földi halandónak, lévén géptér, kivéve a mosodát, amely beékelõdik a motortérbe) és fölvezet a tizennegyedik emeletre, hanem össze-vissza helyezkedik el: van amelyik csak két szintet köt össze, van amelyik ötöt-hatot, és van amelyik egy emeletnél megszakad, csak hogy eggyel lejjebb folytatódjék. A liftekkel ugyanez a helyzet, vannak, melyek sok emeletet kötnek össze, vannak gyorsliftek, ételszállító liftek, stb. Én szerencsére az utas- és a személyzeti lifteket is használhatom, bár az utóbbi fapadosabb, de gyorsabb is – feltéve, ha az embernek van türelme kivárni, míg megérkezik.
3. Beszélnem kellett az orvossal. Mikor az ember a fedélzetre lép, ki kell töltenie egy papírt, hogy mit hozott magával. Bekarikáztam, hogy van nálam inhalátor, erre persze rögtön behívatott, hogy milyen. Mondtam neki, hogy egy 5 éves Salbutamol, csak a biztonság kedvéért hordom magamnál. Mosolygott, megnyugodott és utamra engedett. De persze, mint mindenhol, itt is várni kellett a soromra.
4. Meg kellett beszéni az igazgatómmal, mikor, hogyan, hol játszom. Az én helyem a hetediken van, az átriumban, de az átrium 4 emelet magas, két zongora is van benne, az egyik az ötödiken, a másik a Tiffany bárban a hetediken. Az az én helyem. Le kellett tisztázni, hogy ki kapcsolja ki-be a háttérzenét ha nem játszom, mikor, stb. A zongora egyébként klasszikus fehér Yamaha Baby Grand, meglepõen kellemes billentéssel. És itt volt eszük (meg valószínûleg helyük is...) és egy kis dobogóra tették, úgyhogy vannak mély hangok is. Hurrá!
5. Kipakolás. Három meglepetés is ért a kabinban, az egyik kellemes, a másik kettõ számomra igen kellemetlen. A kellemes meglepetés: van digitális zongora a kabinomban! Végre ki lehet majd gyakorolni, amit kérnek és esetleg nem tudom. Elegem volt már abból, hogy élesben csináljam ugyanezt. A kellemetlenek: eddig el voltam kényeztetve, az eddigi kabinjaim, mindig vagy az utasok között voltak, vagy a hajóstisztekkel együtt, ez a mostani viszont a zenészek, táncosok és egyéb léhûtõk (mint pl. én) részlegén van. Ezért is, na meg azért, mert közvetlen a fõ folyosó mellett van, ahol ezen a szinten nincs ám padlószõnyeg, kissé zajos. Már kezdem megszokni, csak valami gép van alattam, amelyik idõnként olyan hangot ad ki, mintha valaki a lakótelepi kaputelefonon (azon amelyiket beszéd közben is nyomva kell tartani) kb. ötvenszeres hangerõvel becsöngetne hozzám. Mindezt a legváratlanabb idõpontokban, tehát lehet hajnali három, vagy délelõtt tíz, nem számít. Mindegy, elvégre van, aki a Hungária körút mellett lakik, és még albérleti díjat is fizet. Ez legalább ingyen volt – annyit megért. Ami rosszabb: az elõzõ zongorista láncdohányos volt, a nikotin beleivódott a falakba, szõnyegekbe, bútorokba, ágyba. Szegény kabinszolga hiába takarított ki mindent, mosta le a falakat, szekrényeket, pucolta át habosítóval a padlószõnyeget, mindenen érzõdik a keserû szag. Mivel ablak nincs, ezért jó ideig, tapasztalatom szerint két-három hétig is eltart, amíg mérséklõdik, és legalább egy hónap, míg teljesen megszûnik.
6. Ruhák rendberakása. Bár szépen kivasalva hoztam el az ingeimet és az öltönyeimet, azért az úton meggyûrõdtek. Az egyszerû ingeket csak leadom a kabinszolgának, õ elviszi, majd visszahozza kivasalva. A drága ingeimet és az öltönyeimet-szmokingomat nem  adom a mészárosok kezére, az ingeket saját magam mosom-vasalom kézi vasalóval, az öltönyöket pedig levittem személyesen a fõ mosodába és árgus szemekkel követtem, ahogy felgõzölik és élre vasalják (nyomják). Elég volt, hogy még az elsõ hajómon jól tönkretették két-három szép ingemet.
7. Fedélzeti számla elrendezése. Új szabály van: régen, mikor az ember felszállt a hajóra, kapott egy számot, azzal fizetett, majd levonták a fizetésébõl. Szerintem a sok bulizós ember miatt, aki többet költött, mint keresett, ez megszûnt, most elõre fel kell tölteni az egyenleget, befizet az ember egy kis pénzt, vagy Visa kártyáról feltölti és annyit használhat. Engem annyira nem érdekel, a mosóport, tisztasági cikkeket meg azt a pár sört eddig is ki tudtam fizetni. Az internet-kártyát is csak így lehet már beszerezni.
8. Elektromos dolgok tesztelése. Mindent, amit konnektorba kell dugni, el kell vinni a villanyszerelõkhöz, hogy megvizsgálják, nem zárlatos-e. Állítólag komolyan veszik, ha nincs rajta a matrica, el is kobozhatják. Érthetõ, kinek hiányzik egy fém hajóban az elektromos tûz? Brrr. Mondjuk a matrica nagyon komoly, ha az ember lusta, csak leveszi valamelyik nem használt berendezésrõl, ráteszi a sajátjára és kész. De hát jobb a békesség.
9. Vizet kell venni. A csapból ugyanis nem iható a víz. Nem lesz tõle baja ugyan az embernek, de borzalmas íze van, ahogy a desztillálóból kijön. Egy pohár vízért felmászni kilenc emeletet, vagy hátramenni 200 métert nem mindig kellemes. Reménykedtem, hogy valami jóféle víz lesz, mint pl amikor az Arcadián egyszer Eviant lehetet venni (20 pennyért másfél litert, az áldóját!), és akkor beraktároztam vagy 5 kartonnal, de most csak átlagos, saját feliratos víz volt (P&O Value, mi?). Nem rossz ez sem. Persze minden szét van szórva a hajó különbözõ pontjain, egész nap mászkáltam, mint egy kisvárosban. Csak itt nem lehet biciklizni.
10. Mindenféle tanfolyamok. Szerencsére én lekéstem az elsõt, de majd be kell pótolnom., szerintem mikor legközelebb Southamptonban leszek. De azért tartottak csak nekem egy vízzáróajtókezelõ-tanfolyamot (Grétsy tanár úr, segítsen, hogy kell ezt írni???). Az elsõ három szint részekre van osztva, melyeket vízzáró ajtókkal lehet lezárni vész esetén. De a filmekkel ellentétben itt utólag is ki lehet nyitni egy gombbal, vagy ha nincs több levegõ a tartályban, akkor kézi pumpával. Szokás szerint egy fiatal angol tisztet küldtek, ezek mind úgy beszélnek angolul, mintha folyamatosan a hatodik sör és a negyedik whiskey után lennének, egyrészt nem választják el mássalhangzókkal a magánhangzókat, másrészt elharapják a szó kétharmadát. Mivel tudom, hogy kell kezelni, ezért karácsonyi pofát vágtam és csak bólogattam, õ meg biztos örült, hogy milyen értelmes vagyok. A közelébe nem mennék egy ilyen ajtónak, láttam az oktatófilmet, ahol a hidraulikája úgy törte ketté a keményfa korlátot, mint Süsü Torzonborz király kardját.

Szóval ilyenekkel töltötem a napjaimat, amellett, hogy dolgozom, de már csak egy-két nap és jönnek a szokásos fényképes leírások. Most épp szünetem van, egy aranyos amerikai duó nyomja az átriumban, egymást váltjuk. 
 

Holnap Livorno