2012. január 19. Kennedy Űrközpont (I. rész)
A kis Ányos kérdezi az apját:
- Apa, tudod mit csinál egy űrhajós, ha szomjas?
- Tudom Ányos, űr-kutat ás!
Bizony, a tudományos űrkutatás egyik fellegvárában jártam Cape Canaveralban. Tavaly ilyenkor a guta ütött meg, mert majdnem láttam egy fellövést, az utolsó űrsiklóét, de ezek a pancserek eltolták a rajtot, én meg addigra messze jártam, hiába, a hajó nem vár. Grrr. Na mindegy, most majd sok mindent bepótolok – gondoltam, s ez annyira úgy lett, hogy nem is volt időm mindent megnézni. A blog is olyan hosszúra sikeredne, hogy inkább több részletben írom meg.
Krista, a fantasztikus személyzeti szervező rendezte nekünk a programot. Az induláskor elég számosan összegyűltünk, pedig utascsere nap van, ilyenkor szinte alig ér rá valaki a személyzetből. Azért húszan így is voltunk, mondanom sem kell, többségében hímneműek. Amíg a buszra vártunk, bámultam az ételkereső kutyát. A hajóra ugyanis tilos bármiféle húskészítményt illetve nyers ételt felvinni, ezért beszálláskor mindenkit végigszagol egy kutya, majd a mosóporok, öblítők, fogkefék és borotvahabok szagát érezvén undorral elfordul tőlünk. Most még korán volt, senki nem akart visszamenni a hajóba, úgyhogy tudott játszani a gazdival.
dolgozik
Alig 20 perces út után fel-feltünedeznek a jelzőtáblák. Közeledünk!
közeledünk
A bejárat a hetvenes évek jó kis futurisztikus világát idézi, fehér lapos betontető, rajta fölénk hajló űrhajós figyeli a belépőket; fémszínű, lekerekített sarkú pénztárfülkék. De hát hol máshol legyen ilyen, ha nem itt?
a bejárat, háttérben a rakétamúzeum
Ha beléptünk, egyből a jövő fogad: az Orion űrkapszula (hivatalos nevén: Orion többfunkciós személyzetszállító jármű), amivel az ISS-t, a Nemzetközi Űrállomást lehet majd megközelíteni, most, hogy többé nem indul űrsikló. Hatalmas ez az űrkabin, ezt majd később beláthatjuk.
az Orion kapszula, madarakkal
A tetején a madarak nem szériatartozékok. Hogy Meklén-e a parancsnok, azt nem tudom.
Egy terecskén, szökőkút helyett az égbolt márványgömbje látható, amint lassan forog egy vízpárnán. Teljesen mechanikus, azaz jó erősen meg kell forgatni ahhoz, hogy lustán meginduljon.
vízen forgó égbolt
Rajta gyerekkori sci-fi olvasmányaim csillagnevei.
gyerekkorom csillagnevei
Kívülről a leglátványosabb természetesen a rakétamúzeum. Már mielőtt belépne az ember a központba láthatja, a rakéták impozánsan merednek a magasba. Az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy bármikor nekirugaszkodhatnak.
rakétamúzeum
Ó az a jó kis hidegháború! Igaz, hogy egy egész generáció álmodhatott éjjelente arról, hogy a fejére pottyantanak egy atombombát, de semmi nem volt inspirálóbb a rakétatechnika és az űrkutatás számára, mint az ellenségeskedés – igaz, ez inkább szégyene az emberiségnek, mint dicsősége.
A leglátványosabb fejlesztések akkor történtek, mikor 1962-ben kitört a kubai rakétaválság (a másik pedig Reagan alatt a csillagháborús program keretében). Ekkor tolták a világvégét jelző óra mutatóit 11.58-ra, jelezve, hogy bármely percben kitörhet a III. világháború. Azt ma már minden gyerek tudja, hogy nem nagy ügy összeütni egy atombombát, pár tudós a sufniban megoldja, a fő gond az, hogy hogyan juttatjuk el a célpontra. Erre először nagy hatótávolságú bombázógépeket használtak az amerikaiak, ha jól emlékszem a B-52-eseket. Ezek ellen viszont ott voltak szovjet oldalon a MiG 21-esek, amik remek konstrukciók voltak, hiába védték a bombázókat F-4 Fantomokkal. Kellett találni valami jobb megoldást. A Németországból “áttelepült” Wernher von Braun (egyszer még írok róla egy bejegyzést), a V-2 rakéták peenemündei atyja vezetésével gőz- (illetve kerozin-) erővel folytak a kutatások hogy ballisztikus rakétákat fejlesszenek.. Sikerült is, és később ezekből az interkontinentális ballisztikus rakétákból (istenem, minhta Chrudinák Alajost hallanám a Panorámából, miután lecsengett a www.youtube.com/watch c. száma) mókolták aztán össze az embert is szállító űreszközöket.
Ilyenek voltak az Atlas
Atlasz-Redstone
és a Mercury
Mercury-Redstone.
De mindenekelőtt a szuborbitális pályára készült Juno-1,
Juno-1...
A meghatóan primitív segédhajtóműveivel
...és a segédhajtóművei
Ez, a hadi felhasználásban Jupiter nevet viselő négyfokozatú rakéta volt az, amelyik az Explorer-I műholdat pályára állította 1958 január 31-én. Megnyugodhattak az amcsik, már nem csak a szputnyik pittyegett odafenn, bizonygatván csúfolódva a szovjet technika fölényét. A 21 méter magas, 1,8 méter átmérőjű eszköz 38 tonna tolóerővel rendelkezett.
A Titán volt az egyik legmegbízhatóbb fegyvere az USA hadseregének, nem véletlen, hogy ezt választották a Gemini űrprogram szállítórakétájának. Valóban, az akkori kor szerint titáni volt az ereje: a 33,2 méter magas, 3,05 méter átmérőjű testet 195 tonna tolóerő repítette volna egyenest Moszkvába a szeretetcsomaggal együtt. 1987-ig hadrendben volt.
A 34 méteres Titán interkontinentális ballisztikus rakéta
… és a hajtóműve
Szerencsére békésebben használták fel: Az 1965-66-os Ikrek szülőanyja volt. Frappáns az elnevezés, hiszen a Gemini űrkabinja olyan kicsi, hogy abban a két pilóta, Frank Borman és Jim Lowell csak úgy fértek el, mint a sziámi ikrek: a válluk teljesen összeért. A képen látszik, hogy a kisgyerekeknek pont megfelelő méretű a kabin, de két felnőtt még a lábát sem tudta kinyújtani – 14 napig, mialatt 206-szor megkerülték a Földet! Ilyenkor örülök egy kicsit, hogy gyermekkori álmaimat feladva nem lettem űrhajós.
A Gemini űrkabinja
A már említett Atlas hordozórakéta tetején csücsült a Mercury űrkabinban John Glenn parancsnok, mikor 1962 február 20-án elérte azt a magasságot, ahol már a súlytalanság az úr.
Mercury-Redstone 2
Jól látszanak az arányok a hordozórakéta és az előtérben lévő kabin között.
a Mercury űrkabinja
És itt álljunk meg egy szóra, mert a nem hozzáértő olvasók számára szeretnék egy-két fogalmat tisztázni.
A “hagyományos” űrhajó úgy néz ki, hogy van egy (több) hajtóműve, felette egy bazi nagy hengeres tartály, abban van az üzem- és oxidálóanyag, és a legtetején egy icipici kabin, abban van a hasznos teher. Hogy mi szükség van az oxidálóanyagra? Hát az űrben ugye nincs levegő, ami elégetné a kerozint, hidrazint, vagy amivel éppen megy a rakéta, úgyhogy azt is vinni kell, mint Levi barátomnak a decemberi túrán a virslifőzéshez a száraz fát és vizet (na meg a virslit) a hátizsákban. Egyébként ezért is viccesek az űrháborús filmek a nagy robbanásaikkal meg a zajos űrhajóikkal, ugyanis az űrben – csend van, nem lévén közvetítő, amelyik a hanghullámokat továbbítja. A legnagyobb gond, hogy ahhoz, hogy a Föld gravitációjától elszakadjunk, rengeteg üzemanyagra van szükség. A rengeteg üzemanyag és a tárolótartály viszont nehéz. És ha nehéz, akkor több üzemanyag kell a felviteléhez. Most nem mennék bele az űrhajók kormányzásába, de “ott kinn” sokat számít a tömeg, amit egy irány- vagy helyzetváltoztatáskor meg kell mozdítani (éljen Newton meg az ő I. törvénye!). Ezért – na meg egyéb okokból – a rakétahajtóművek több fokozatúak, időnként eltérő (folyékony vagy szilárd) hajtóanyaggal ellátva. Mikor kifogy az éppen aktuális fokozatból a nafta, egyszerűen leválik, ezáltal a felesleges tartályt és a hozzá kapcsolódó egyéb hóbelevancot nem kell cipelni. Ezt látjuk, mikor úgy kb. a 70. másodpercben egy hordozórakéta úgy tűnik, mintha darabokra esne. Újabban már ezeket a leeső tartályokat újrahasznosítják.
De még így is borzasztó kicsi volt a felvihető hasznos teher. Az amerikaiak ebbe (is) betegedtek bele, hogy mindent miniatürizálniuk kellett – nekik, amikor a hatvanas években az volt a menő, ha valami minél nagyobb! – hiszen nagyjából úgy lehetett számolni, hogy 1 kg teher felvitele 1 kg arany árában van. Megszenvedték azt is, hogy odefenn nem rendelkeznek korlátlan erőforrásokkal, mindennel borzasztóan takarékoskodni kell.
Az Atlas másik szerepe az Agena eszköz szállítása volt. Ez tette képessé a fent lévőket arra, hogy manőverezni tudjanak.
Atlasz-Redstone 2
A múzeum legnagyobb kiállítási tárgya a Saturn 1-B hordozórakéta, a rakéta. Ha ma valakinek azt mondjuk, űrhajó, biztos ez jelenik meg a szeme előtt. A gigantikus, 68 méter magas, 6,5 méter átmérőjű, az első fokozatban folyékony oxigénnel és kerozinnal, a másodikban folyékony oxigénnel és hidrogénnel működtetett csoda 907 tonna (2 millió font) tolóerővel rendelkezik.
A Saturn 1-B
a Saturn-1 leírása
Ez (majd a továbbfejlesztett Saturnok) volt az, amelyik az Apollo programban részt vett. Hozzá köthető az első szovjet-amerikai közös űrrepülés,
a híres csatlakozás
a holdraszállás, és gyakorlatilag az amerikai sikerprogramok jó része. A Saturn család legnagyobb tagjának, a Saturn V-nek a hajtóműve az F-1, amelyik 680 tonnányi (másfélmillió fontnyi) tolóerőt tud kipréselni magából – annyit mint az űrsikló három fő motorja együtt!
A Saturn-V hajtóműve
Ebből az F-1-ből szereltek be ötöt a rakétába, ezáltal 3400 tonnányi (7,5 millió fontnyi) tolóerőt nyertek. Ennyi kellett ahhoz, hogy két hetven kilós embert (na jó, meg a felszerelésüket) eljuttassunk a Holdra. Hogy Armstrong elmondhassa a híres mondását: egy kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek … és sok szerencsét, Mr Gorsky www.urbanlegends.hu/2004/06/sok-szerencset-mr-gorsky/
Ezzel az erővel 9600 km/h sebességgel repítette az utasokat és 3 perc alatt 61 kilométeres magasságban találták magukat. Állítólag az atomrobbanást leszámítva a Saturn-V rakéta indítása volt a legnagyobb ember keltette zaj.
És hogy milyen látvány lehetett egy éjszakai kilövés? Erről meséljen Asimov:
Elérkezett a nulla, és a rakéta gőzfelhőbe burkolózott. Visszafojtott lélegzettel, szorongva vártam, hogy fölemelkedjék.
Végül fölemelkedett, és farkán kivirult a roppant, rőt virág. Az emberkéz gyújtotta leghegyesebb, leghatalmasabb tűz, amelyet a világ valaha is látott, fénybe borította az éjszakai partot, egészen a látóhatárig kivilágosodott az ég. Ránk, a hajóra, az egész látható világra hirtelen ráborult egy halvány, rézvörös égbolt, melyen kihunytak a csillagok, alattunk pedig szürkés narancsszínűre vált a sötét tenger.
A néma csendben a mesterséges nap, mely annyira megváltoztatta látható világunkat, egyre följebb kúszott. Aztán – negyven másodperccel a begyújtás után – a hajtóművek körül tomboló orkán hangja átjutott a hajót a parttól elválasztó hét mérföldön, és ránk talált. A rakéta magasan járt már a levegőben, amikor olyan mennydörgő robaj rázott meg bennünket, hogy saját, pillanatnyi napvilágunkhoz saját, pillanatnyi földrengés társult.
A hang és a fény méltóságteljes lassúsággal gyengült, ahogy a rakéta tovább emelkedett, míg vörös foltocska nem lett a magas égen. Ismét leszállt az éj ; előjöttek a csillagok, és elsötétült a tenger. Egy villanás látszott még az égen, ahogy levált az első fokozat, aztán a rakéta már csak csillag volt a csillagok között, amely továbbhaladt, tovább halványult .
És véges-végig hiábavaló lett volna a beszéd, hiszen nem volt mit mondani. Nem találták még fel a szavakat, amelyek kíséretül szolgálhattak volna ennek a nagyszerű holdugrásnak, és én nem kísérleteztem vele.
Ha elég időm lett volna rá, és elég dőre lettem volna hozzá, ha nem szorul el a torkom a látványtól és a hangtól, mely felülmúlt mindent, amit valaha is átéltem, talán megpróbáltam volna szólni a környező világhoz, azt mondani : „Ó, csodák legcsodálatosabbika ! Ó, szárnyaló emberi szellem, ki meghódítod az űrt, és fékezhetetlenül törsz a csillagok felé ..."
De nem szóltam, nem tudtam szólni, és valamelyik mögöttem álló fiatalember volt az, akinek szavai az űrhajó felszállását kísérték.
Az angol nyelv rendelkezésére álló hatalmas kincsesházából kiválasztotta azt a kifejezést, amely talán a leghívebben fejezte ki legbensőbb érzéseit. – Hát én beszarok – mondta, ahogy tekintete lassan emelkedett. Aztán kieresztette tenorját, hogy csak úgy szárnyalt a fedélzeten hallgató fejek fölött : – Beszaro-o-o-k!
Hát, mindenki a maga módján. Én hallgattam.
(Isaac Asimov: A Hold tragédiája, Budapest, 1979, 291-292p)
