Nawiliwili
Bár előző nap még kikötöttünk Nawiliwiliben, ott nem sokat csináltunk. Gyalogoltunk a hőségben másfél órát banki problémák miatt (nem sikerült megoldani), megismerkedtünk egy helyes portugál építészlánnyal, közösen koktélt iszogattunk az árnyékban majd fürödtünk a méteres hullámokkal kedveskedő tengerben.
Honolulu.
Hadd lopjak Dékány Andrástól, hogyan látta ő Honolulut a II. Világháború után:
„Jártatok-e már Oahu szigetén, Honolulu mellett, Waikiki partjainál?
Éreztétek-e, miként duruzsolja fületekbe állandó danáját a passzátszél, reggel éppen úgy, mint délben, este és éjszaka is egyforma vidámsággal?
Láttátok-e megdőlni a szélben a Hawaii-szigetek csodás pálmáit a korallpadokkal szegett partokon, és a tűzhányók füstjét tovatűnni a végtelen óceánon?
vörös föld
Hallottátok-e, mint muzsikálnak az ukulele nevű pengető hangszeren a barna bőrű kanákák, akik – bizonyára isten kegyelméből, mert semmi esetre sem az amerikai fehér ember jóvoltából – még megmaradtak a régiségből?
És láttátok-e magát Honolulut, a legkülönösebb városok egyikét a földön? Egy várost a természettől alkotott park kellős közepén! Pálmák susogják körül a villaszerű házakat, pálmák hajladoznak a felhőkarcolók körül, pálmák árnyékolják az utcákat, a tereket, a sugárutakat, pálmák alatt parkolnak az autók, ott keresnek árnyékot az autóbuszokra várakozók, pálmák ékesítik a parkokat. Pálmák, pálmák és pálmák. Mindenütt pálmák, de milyenek! Három ember is alig tudja átölelni a törzsüket, és akkora a lombkoronájuk, hogy tudom, elbámészkodnátok, ha megállnátok alattuk!
pálmák
És mindenütt virág, virág, egyre csak virág! Harsogóan zöld pázsitágyak közepén
ápolt járdasziget
színpompás virágágyak, a kerítések szélén fojtó illatú hibiszkuszok, sárga, kék, vérpiros, hófehér, rózsaszín, lila virágoktól terhes bokrok. Virág a kertekben, virág az erkélyeken, a szállodák tetején, a kikötőmólók kandeláberein, a kanaka halászasszonyok hajában, az autóbuszsofőr sapkáján, a távozó hajók árbocain, a frissen érkezett utasok nyakában!
virág a frissen érkezett utas nyakában
Honolulu a felhőkarcolók, a kertes házak, a pálmák, a sokszínű virágok és – a sokszínű emberek városa. Ha járod az utcáit, olykor felkapod a fejedet: ugyan hová is kerültél? Kínába, Japánba, Portugáliába, San Franciscóba vagy a legtávolabbi Rabló-szigetekre? A negyedmilliós városnak van kínai, japán, portugál negyede, olyan rész is, ahol főleg csokoládébarna őslakók élnek… de a többség mégis amerikai. Ők a szállodák,
szálloda
az üzletek, az áruházak, a hajózási irodák, a raktárak, az üzemek, a gyárak, a műhelyek, a felhőkarcolók
felhőkarcoló
és a legszebb villák tulajdonosai, bérlői, gondnokai, bérbeadói. Mert a „Kertek városa”, a „Tenger csodavirága”, a „Pacific gyöngye”, az „Óceán paradicsoma”, vagyis Honolulu az Egyesült Államok városa, és Hawaii – az összes szigetekkel együtt, amit régi nevén Sandwich-szigeteknek hívtak – az USA állama!
Arizona Memorial 3
A kormányzósági palota előtt, pálmák alatt, szobrot láthattok. A szoboralakon vajmi kevés a ruha, fején sisak, kezében dárda. Hogyan kerül görög vagy római hőst megörökítő szobor a Tenger csodavirágának főterére? Úgy, hogy a kiadós méretű figura se nem római, se nem görög, hanem hamisítatlan hawaii harcos: I. Káméhámeha, a néhai nagy király ő, az államalkotó, a szigetek egyesítője, aki elsőnek mutatta meg, hogy nem a fehér ember rabságára, de önálló államéletre is méltóak a kanaka népek.
I. Káméhámeha császár
I. Káméhámeha tekintete nem pihen a Capitolon, sem az igazságügyi palotán, hanem arra néz, ahonnan a tengeri szél, a passzát betör a városba, a kikötő felé. Római tógára emlékeztető tolltalárja, görög sisakot idéző tollsisakja természetesen meg se libben a szél cirógatására. Annál inkább hajladoznak körülötte a pálmafák sokméteres legyezőlevelei. A legyőzött kanaka nép nagy fejedelme a tenger felé néz, minden szigetlakó szabadságot küldő reménysége felé, azok pedig, akik elmennek a szobor alatt, ránéznek a Csendes-óceán Nagy Péterére, Mátyás királyára. Érdemes megnézni a bronzkirályt!”
Eddig az idézet. Nem tudtam volna plasztikusabban leírni, mint azt nagy tengerész-írónk tette. Honoluluban különben két célunk volt, megnézni az Arizona Memorialt és autókázni keresztül a szigeten. Az autóbérlés rendkívül egyszerű itt: a hajóhoz érkezik egy kisbusz, mely elvisz a kölcsönzőbe, ott kitöltünk egy papírt, egy pillantást vetnek a jogosítványra (úgyse értenek belőle egy szót sem, nálam például a „vezetői engedély”-nél megkérdezték, melyik a keresztnevem) és a hajós kártyára – és már lehet is vinni a kiválasztott gépkocsit. Állandó sóherságomat félretéve elhatároztam, hogy most egy tűzpiros Musztángot bérlünk. Nem olcsó igaz, de hát mikor bérlek én legközelebb Musztángot Honoluluban?!
Musztáng
Érdekes módon maga az autó bérlése nem drága, ami megdobja az árat az a biztosítás, ami nem kötelező. Rövid habozás után mégis úgy döntöttem, hogy teljeskörű biztosítást kötök, ha jól olvastam, csak akkor nem fizet, ha részegen, bekábítószerezve gyorshajtok egy fának. Ez a veszély nem fenyegetett, először és utoljára tíz éve vezettem úgy, hogy előtte ittam egy pohár bort, azt is kényszerből tettem. Akkori kedvesemmel jöttünk haza Pécsről, ő vezetett s egy benzinkútnál nem vette észre a beöntőcsonkokat takaró alacsony kőfalat és hátramenetben lerombolta. Úgy bepánikolt hogy kénytelen voltam én vezetni, különben ott maradunk a semmi közepén. A biztosításhoz most viszont ragaszkodtam, nem szeretnék egy rossz kormánymozdulat miatt öt-hat szerződést dolgozni a Disney-nél, hogy minden pénzemet az autó javítására költsem. Így hát fogamat szíva kifizettem még egyszer annyit, mint az autó kölcsönzési díja és nekivágtunk.
Irány az Arizona Memorial, Pearl Harbour kikötője.
A belépés ingyenes, illetve Maryll és Pista adójából fedezik. Legnagyobb meglepetésemre egy magyar nyelvű prospektussal kedveskedtek, hogy az alatt a 45 perc alatt, amíg bejutunk – példátlanul rövid idő egyébként – értelmesen elfoglaljuk magunkat. Megnéztük a mini-hadikiállítást.
A Polaris rakétát minden James Bond rajongó ismerheti: ilyet lőnek ki a „Kém, aki szeretett” (Spy Who Loved Me) c. részben az őrült tudós által elrabolt tengeralattjárókról, hogy kirobbantsák a harmadik világháborút.
Polaris rakéta
Szerencsére jön Roger Moore, aki nyeli a whiskyket, aprítja a miszliket, gyönyörű nőket vesz le lábukról és megmenti a világot. Egyébként szerintem minden idők egyik leghatásosabb filmkezdete, ahogy a síelő James Bond leveti magát a szakadékba és a feje felett kinyílik az angol zászló mintájú ejtőernyő.
https://www.youtube.com/watch?v=NVBPoGcuLK4
A nukleáris töltetű Polaris rendkívül veszélyes fegyver, Lafayette osztályú atomtengeralattjáróról indítható és több mint 4500 kilométeres hatótávolságú. Gyakorlatilag nincs olyan pontja a szárazföldnek melyet ne tudna elérni. A víz alól indítható, sűrített gázkilövő rendszer dobja fel a levegőbe, ahol begyulladnak a rakétái és elrobog a cél felé.
Polaris rakéta alulnézetből
Hossza: 9,7 méter
Átmérője 1,3 méter
Súlya: 13,6 tonna
Hatótávolsága: 4634 kilométer
A másik halálos eszköz minden hajós rémálma, a torpedó.
torpedó
Az az igazság, hogy ennyi előkészítés után már nem is sajnáltam annyira a Pearl Harbourban elveszetteket. Persze, szegény fiatal fiúk, akik csak egy rendszer részei voltak, de önként jelentkeztek egy olyan hadigépezetbe, akik (lásd San Diego II bejegyzésnél varánusz linkjét) gyakorlatilag 200 éve folyamatosan más országok belügyeibe avatkoznak be.
nem sárga tengeralattjáró
Mikor a csoportunkat bevezették a moziba, ami a kiállítás első fázisa és kötelező végignézni, csak erősödött bennem az érzés, hogy a propaganda mennyire sulykolni próbálja az Egyesült Államok ártatlanságát. Csak halkan kérdezem meg itt Honoluluban: hogyan is volt, mikor 1893-ban az Egyesült Államok haditengerészete partra szállt Hawaiion és annektálta a területet? Szóval semmi más nem történt most, mint hogy egy másik nagyhatalom vetett szemet a csendes-óceáni részre. Tudom, ez a világ rendje, nem szeretjük, de ne állítsuk már be a „jó” és a „gonosz” harcának! Szóval a film, amely nekünk, szovjet háborús mozikon – A halál archívuma (az iratokat égesd el!), A tavasz tizenhét pillanata (- Hol tanult meg vezetni? – kérdezte Müller, a német tiszt Stirlitzet. – A Vörös Hadseregben – válaszolta Stirlitz, és gondolkodni kezdett, nem árult-e el túl sokat magáról..) – felnőtt kelet-európaiaknak csak gyenge propaganda volt, és hogy finoman fogalmazzak… nem fejtette ki az igazság minden részletét. Szó sem volt benne a Japánba irányuló amerikai olajszállítmányok felfüggesztéséről, az előzetes figyelmeztetésekről satöbbi. Mintha szegény Egyesült Államokat teljesen váratlanul érte volna a gonosz japán támadás.
az Arizona Memorial bejárata
Mindegy, szegény kiskatonákon ez már nem segít, adjuk meg nekik a tiszteletet. Éppen ezt magyaráztam M-nek a motorzaj miatt emelt hangon a Memorialhoz tartó kishajó fedélzetén, mikor mögöttünk megszólalt egy hang magyarul: Honnan jöttetek? Szóval csak óvatosan a magyar szóval. Viszont Amerika tényleg a szabadság hazája, mert ezért a szövegemért a volt Szovjetunióban már elvittek volna.
Az Arizona Memorial
Az USS Arizona Memorial annak a 1102 katonának emléket, akik az 1777 fős legénységből az 1941. december 7-i japán támadáskor meghaltak. Az 1962-ben felállított emlékművet évente több mint egymillió ember látogatja. Csak kishajóval közelíthető meg a hajótest fölött átívelő, azt nem megérintő, mintegy lebegő beton konstrukció.
Az Arizona Memorial
A fehér épület előtt látható az Arizona lövegtornya.
Az emlékművet Alfred Preis, egy osztrák (tehát a háború alatt ellenséges ország!) születésű, honolului építész tervezte. A hadsereg kívánságának megfelelően a műtárgy átível a hajótesten és 200 ember befogadására alkalmas. Ötvenhat méter hosszú, két szélén csúcsosodó, középen meghajló felépítéssel. A forma szimbolikus: kifejezi az amerikai nemzet büszkeségét a háború előtt (egyik oldali csúcs), a támadás miatt bekövetkezett hirtelen depressziót (a középen húzódó homorú rész), majd a háború után bekövetkező felemelkedést (másik oldali csúcs). Kritikusai szarkasztikusan csak „összegyűrt tejesdoboz” néven illetik, erre rásegít fehér színe is. Én nem igazán értek az épületek szimbolikájához, nekem tetszik.
Az Arizona Memorial 2
A középső részen kihajolva tekinthetők meg a vízből kiemelkedő maradványok: a lövegtorony,
az Arizona lövegtornya
valamint még egy-két elem, sokat csak apálykor lehet észlelni.
ennyi maradt
A hajó nagy része örökre a hullámsírban pihen. Szívszorító látvány mindenkinek, aki rábízta már az életét egy, a hatalmas tengeren imbolygó tonnaezreiben is aprócska vasdarabra.
Néha egy-egy olajfolt bukkan a felszínre és terül el lágyan. Az „Arizona könnyei”.
A belső terem díszes síremlék. Egy nagy falon felsorolva a támadásban elesett katonák neve és rangja
akik nem élték túl
egy kisebb márványpadon pedig azoké, akik akkor megmenekültek, de azóta már meghaltak. Rövid lista az előzőhöz képest.
...és akik igen
Kipillantva az egyik oldalon láthatjuk a többi hajó emlékére állított betonkockákat.
hajótemető
De nem lennénk Amerikában, ha a sok szomorkodás után nem pozitív kicsengésű lenne a látogatás. Hiába, a „happy end” itt is kötelező. A másik oldalon, közvetlenül az emlékmű mellett, orrát büszkén az elsüllyedt hajók felé fordítva ott áll az USS Missouri, az a hajó, melyen a Tokiói-Öbölben, Douglas MacArthur tábornok és Chester Nimitz admirális jelenlétében aláírták a Japán megadásáról szóló szerződést, véget vetve ezzel a II. Világháborúnak.
USS Missouri
Pearl Harbour után már nem tettünk mást, csak átvágtunk Oahu szigetén, az autópályán kiélvezve a Musztángot. Az északi oldalra igyekeztünk, mert hiába Waikiki a legszebb strand, a legnagyobb hullámok ott teremnek, ahol az északi szél felkorbácsolja a tengert. Sajnos teljes szélcsend volt, nem sok hullámlovast láttunk, kivéve a bárokat, ahol az időt múlatták. Mi is beszavaztunk egy smoothie-ra, különleges, helyben készült, frissen facsart jégkására.
Honoluluba visszatérve még felszaladtunk a Diamond Headre, arra a hegyre, melyről 360 fokos kilátás nyílik a szigetre. Romantikus szerpentin vezet fel rá, vájt alagúttal.
romantikus út
Az autó leadása után még volt fél óránk, körbenéztünk a belvárosban. Mikor sietősre vettük beültünk egy taxiba. Sofőrje magyar volt. És milyen igaz, ha van egy magyar barátod, nem kell ellenségről gondoskodnod! Mikor látta rajtunk, hogy csak pár percünk van becsekkolni a hajóra simán átvágott 8 dollárral. Előtte ugyanis megálltunk egy boltnál, ott kifizettem azt a 8 dollárt, ami addig az ár volt, de ezt a végén szemrebbenés nélkül hozzácsapta a második fuvardíjhoz. Kedves József Attila (ezek a keresztnevei), szarrágó egy alak vagy, az biztos! Sunyin kihallgattad az elején, miről beszélünk (nem szóltál, hogy magyar vagy, én is csak a fejed alapján találtam ki), hallhattad, hogy nem gazdag utasok, hanem legénység vagyunk, mégis mikor láttad, hogy nem lesz időm vitatkozni, a magasabb árat mondtad. Hidd el, öt dollár borravalót úgyis adtam volna, hiszen megkönnyebbültem, hogy időben visszaértünk, három dollárért adtad el a becsületed és szereztél nekünk a fantasztikus nap után egy kis savanyú szájízt. Mindegy, légy vele boldog, nem voltam hajlandó felhúzni magam ezen.
Este – kivételesen szabadnapos lévén, a vacsorára várva, öltönyben-nyakkendőben, M pedig szép ruhában – romantikusan kiültünk a hajó farába és néztük a távolodó szigetet. Fájdalmasan gyönyörű volt, ahogy lassan kigyúltak a felhőkarcolók fényei és amint hajónk port side-ra nagy ívben kanyarodott, a hajócsavarok által húzott ezüst csík mintha körbeölelte volna a Diamond Head szigorú gránittömbjét.