Itt ülök a hátsó fedélzeten, süt a nap, enyhe szello fújdogál, 28-29 fok van, bámulom Guam dombjait és... nem tudok kimenni. Elméletileg akinek nincs meg az összes kikötore szóló vízuma, annak el kell hagynia a hajót, mielott elérjük az adott országot, de most olyan sok embernek nem volt amerikai vízuma, hogy úgy döntöttek, az a legegyszerubb, ha a személyzetbol senki nem száll partra. Slussz, passz. Ennek ellenére reggel fel kellett kelnem, mert
1. ki kellett tölteni egy nyilatkozatot, hogy mit viszek be Guamra,
2. sorba kellett állni húsz percet, mikoris odaadták az útlevelet,
3. ezzel be kellett állni egy másik sorba, amelyiknek a végén amerikai vámosok ültek,
4. azok kivettek az útlevélbol egy cetlit, amelyet valaki már kitöltött (rajta a hajam, színe – szerintük fekete – a szemem színe, magasságom, stb), rápecsételtek
5. egy másik tisztviselo átnézte a kitöltött nyilatkozatot
6. egy harmadik elvette
7. után kimenvén az ajtón egy angol tiszt elvette az útlevelet és visszatette a többi közé.
8. Ezek után lehet azt csinálni, amit akarok – de csakis a hajón.
Istenem, hol van ehhez képest a korlátfa ügye! És én még szerencsés vagyok, mert többeknek gyakorlat van, szaladgálnak le-fel mentomellényben, amit nekem csak ki kellett készítenem az ágyra, mutatván, hogy van. Mert a múltkor figyelmezettek, hogy nem jó a szekrény tetején (90 fokos fejfordulat az ágytól, látványos helyen), hanem az ágyra kell tenni kabinvizit esetén a kis kék könyvemmel együtt.
Egy dolgot azonban a javukra kell írni: kokemény a bürokráciájuk, de gördülékenyen muködik. Semmi zavarodottság, semmi furakodás, nemértés, a gépezet olajozottan forog. Csak be ne daráljon.
Legközelebb kb három nap múlva Nagaszaki, addig egyforma tengeri napok.
