Március 19.
Sihanoukville, Kambodzsa
Turistalátványosság nem igazán volt, Sihanoukville (korábban Kampong Saom) fiatal város, 1964-ben alapították, szociózni viszont annál inkább lehetett.
Kambodzsában az átlagéletkor alacsony, sok a fiatal és nagy a nők aránya a társadalomban. Az ország még nem heverte ki a Pol Pot rezsim borzalmait, iszonyú a szegénység, az emberek igen rossz körülmények között élnek.
A mai napig rengeteg áldozatot szednek a taposóaknák, sokszor a gyermekek között, akik állatok után szaladgálnak vagy csak játszani mennek. Ha sikerül is megmenteni az életüket, a lábukat sajnos le kell vágni. Ilyenkor szegény embernek nem marad más, mint a koldulás.
taposóakna 1, 2
Mindenki természetesen a gazdag fehér turistára pályázik. Gyalogolni 500 méternél többet őrültség, az ember megfő a napon és elborítja az izzadság a páradús levegőben. A helyes közlekedési eszköz egy embernek a robogó hátsó ülése, távolságtól és iránytól függetlenül 1 dollárért, több embernek pedig a tuktuk, azaz a motor által húzott kocsi, ára alku szerint 3-4 dollár.
megterhelt tuktuk
Élnek ám itt gazdag emberek is, autókból Toyota Camry és Lexus fut az utcán. Azt nem mondom, hogy sok, mert mindenki motorral közlekedik, de azért van.
mindent motorral
Érdekes, hogy kis kategóriás autót egyáltalán nem láttam, nincs átmenet, vagy nagyon gazdag valaki, vagy nagyon szegény. Általában ez utóbbi. Az autókon vagy van rendszám, vagy nincs.
sok a rendszám nélküli)
Mint azt már megszoktam, az élet itt is az utcán zajlik. A piac felé igyekezve különféle boltok mellett mentem el: kulcsmásoló (ebből sok volt), műanyag- és vasboltok, fogorvos, patika, számítógép-szaküzlet.
szaküzlet
Az utcán gyerekek játszottak, pénzt számoltak.
gyerekek az utcán pénzzel
A helyi pénznem a kambodzsai riel, de nem érdemes váltani, a dollárt ugyanúgy elfogadják; és mivel fix árak nincsenek, nyugodtan lehet egész dollárra alkudni.
A város közepén hatalmas fedett piac terül el. Nem is igazán jó szó erre a piac, mert igaz, hogy itt cserélődik a termék pénzre és viszont, inkább fórumnak mondanám. A standokon élnek az emberek, itt varrnak, gyakran egész fiatalok
just do it
a gépek mogorván szövik/szövőnők omló álmait
esznek, például paprikás kagylót. Csak azt nem tudom, hogy eszik.
paprikás kagyló
Ami szimpatikusabb volt az a sülő banán
sül a finom banán
Ami viszont annyira nem, az a szokásos húsrészleg. Itt sem hűtik a húst (harminc fok volt!), de itt a változatosság kedvéért még alszanak is közte.
hentes 2
Kér valaki disznófejet, zöldkörettel?
hentes 1
Van itt internet-kávézó
inernet-kávézó
és aranyműves is,
izzítják az aranyat
folyik a hamisítás, nyilvánosan. Például az orrom előtt gyártottak egy Nokia telefont, éppen „original” védőfóliával látták el. Nem zavarta, hogy odaültem nézni, aztán lefényképeztem.
készül az originál Nokia
Érdekes, itt sem kellett félni sehol, azaz itt volt először az utam során, hogy mikor bementem egy helyre, ahol már kövezett út sem volt, kijött egy ember egy házból és jóindulatúan figyelmeztetett, hogy ne menjek tovább, arrafelé nem jó népek laknak. Egyúttal megkérdezte, nem akarok-e inkább robogóval menni. Nemet intettem, de a tanácsát megfogadtam. Lőttem azért még egy képet, hogy milyen is a városnak ez az oldala.
a város egyik oldala
Az emberek a szemét és a por között élnek, ülnek kint a ház előtt és semmit sem csinálnak.
Kint az aszfaltúton felszálltam egy robogóra. Nem kell vadászni őket, elég, ha megáll az ember, fél percen belül már lassítanak is mellette. Itt nem kötelező a bukósisak, mint Vietnamban, viszont a tempó egy kényelmes biciklistának is jó lett volna, úgyhogy nem veszélyes. Ügyesen vezetnek, a közlekedési szabályok itt is inkább csak javaslatok, mi is sokszor mentünk szembe a forgalommal, át a piros lámpán (nem „éppen hogy pirosra vált” kategória, hanem teljesen piros), járdán, mindenhol. De mi legalább csak ketten voltunk. Volt, amelyiken az egész család ott ült.
négyen
Kimentem a partra, de csak bekukkantottam. Olyan hőség volt, hogy csábított a víz. De az délután kettőkör számomra öngyilkosság lenne, a sós víz leoldja a naptejet és 3 perc alatt leégek.
Itt persze más világ van, mintha nem is ugyanabban az országban lennénk. Szép új házak, gondozott kertek. Gyarmatosít a tőke.
és a másik oldal
Vissza a városba. Még bementem egy „original khmer massage” feliratú helyre, úri hely volt. Le kellett venni a cipőmet, leültettek, lemosták a lábamat, majd felkísértek az emeletre. Itt egy félhomályos helyiségben 10-15 matrac volt a földön, összesen két-három ember. Kellemesen hűvös volt, egy háncskosárba tettem a matrac végéhez a ruhámat, aztán lefeküdtem a frissen húzott lepedőre. Nagyon furcsa technikával masszíroznak, nem az ujjaiakkal, hanem nyomogatnak ököllel, tenyérrel, tapossák az embert. Az is érdekes volt, hogy csak a lábak hajlítgatásával milyen ügyesen ki tudják mozgatni az alsó háti szakaszt, csak azáltal, hogy különböző helyzetekbe forgatják, rá-rásegítve a saját testük súlyával. A hangszóróból halkan szólt a Buddha Bár.
Egy óráig tartott, utána lent még leültettek egy pár percre, kaptam egy teát praktikus csészében: az alátét nem a csésze alján volt, hanem bölcsőt formázva feljött annak a közepéig, így annál fogva biztosan lehetett felemelni az egyébként forró teát. Elfáradtam a masszázsban, pedig nem csináltam semmit, jólesett üldögélni és az utca forgalmát nézegetni.
A hajón este „teli” napom volt, öt szett a piano bárban, csak én, nem volt váltás. Éjfél körül bejött az igazgató, itt szokott megbeszélést tartani, más nem is igazán volt már, mindenki elfáradt. Halkan muzsikáltam, félálom-bossanovákat, a szemem is félig be volt csukva, mikor szám közben, mellettem fél méterre az egyik utas harsányan felkiáltott: Balázs, Lehárt játssz! Ugyanis az a kedvence. Nem vettem észre, hogy ott van, akkorát ugrottam ijedtemben, rátenyereltem a zongorára, azt hittem, megáll a szívem. Úgyhogy összekapartam magam és megküldtem a keringőket.
