Hát ez izgalmas volt. Az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, vajon ma elindul-e a repülő. レgy éreztem magam, mint egy hetvenes évekbeli krimiben, mikor a filmből már csak 7 perc van hátra és a főhős vár a beszállásra. A kép folyton változik: hol őt mutatják, amint a sorban áll a “check in” pultnál, hol a nyomozót, aki közben rájött, hogy ő a tettes és már próbál intézkedni, hol pedig az órát, hogy még mennyi idő van indulásig. Az a különbség, hogy a filmnél lehet tudni, mi lesz a vége (pláne, ha amerikai), itt meg tényleg az utolsó percig bizonytalanság volt. Ráadásul szinte utolsónak sikerült becsekkolni, és pont nálam felmerült valami gond a számítógéppel, nem engedett át egykönnyen. A csomagom grammra 40 kiló volt, még szerencse, hogy tengerészjeggyel utaztam. El is kérték a tengerészkönyvemet és én büszkén adtam, mert az elején ott virít díszes arany betűkkel: “Seaman's discharge book”.
Ezt a filmes érzést még erősítette, hogy busszal vittek minket a Boeinghez, és a napsütötte betonon lépdeltem a lépcs őhöz.
Aztán valamiért sokáig nem indult el a gép, kiderült, a földi kiszolgálásra várunk, nem érkezett meg a sajtos szendvics. Mikor végre elkezdték kitolni a gépet, tapsoltak a (főleg spanyol) utasok. A pilóta elég huszáros módon indult el, már a kifutópályára forduláskor is szerintem azt mormolta mag elé: “nyomjuk meg”, mert jó lendületesen kanyarodott. Aztán felbőgtek a motorok és huss!
Szerintem pont a házunk felett repülhettünk el, mert jobbkéz felő, szárny mögött kikukucskálva pont a lóversenypályát láttam, aztán a Dunát, immár délről, a klasszikus Lánchidas képet.Utána délnek fordultunk, majd Ráckeve-Makád magasságában jobbra csűrték a gépet. Hála Istennek a déli légtér szabad volt, ezért engedtek el minket.
A leszállás elég vigarosra sikerült, jól odaverte a kerekét a kapitány úr. De azért megtapsoltuk, végre Madrid!
Nem tudom, valahogy nem szívelem ezt a repülést. Ugyanúgy tud dobálni, mint a hajó, de ott legalább érzi az ember a szolid vasat maga körül, ezt aztán csapkodhatják a hullámok, nem kell félni, hogy eltörik, nem úgy mint ez a vacak alumínium, a szárny “úgy verdes, mint a sasmadár “( ゥ by apám). Igaz egyszer – az első hajóutam első napján – sikerült egy nagyobb hullámnak bezúzni a horgonykamra oldalát, odaverte a horgonyt, de nem lett semmi baj.
A madridi tranzitban várakoztam vagy 3 órát, aztán egy kis repülőgéppel (CRJ 200, itt: http://en.wikipedia.org/wiki/
Egy jótanács repülőn utazóknak: megéri a pár ezer forintot a csomag befóliázása. Egy jóképességű utastársam bort szállított melynek üvege eltörhetett, mert a nagyobbik bőröndöm rendesen le volt locsolva. ノrzékszervi vizsgálattal (orr a bőröndbe) kiderítettem, hogy tokaji aszú volt. Az ég áldjon, kedves honfitárs, hogy nem egri bikavért vittél ajándékba, mert kb 6 ingemet áztattad el, de így legalább ki lehet mosni. A fehér zakóm is egy kis cefreszagot áraszt, de csak egész enyhén. Szóval ékes magyar káromkodásokat küldtem a murciai ég felé, amit sof őröm, aki természetesen csak spanyolul tud, megértően hallgatott.
Minden elismerésem az angoloké, szervezni, azt tudnak. Hogy átutazom fél Európát, átszállok, és minden pontosan időzítve a helyén legyen... Nos ezt csak az tudja értékelni, aki állt már báván egy reptéren, miközben az utolsó fémpénzét szórta be a telefonba, hogy egy automata vegye föl az információs vonalat.
A gépeken perfekt volt a helyfoglalás, a kis murciai reptéren ott várt a sofőr, a szállodában is csak kicsaptam a tengerészkönyvemet, már kaptam is a szobát, le volt adva a nevem. A vacsoránál már vártak, hozták a tengerészméretű adagokat. Most rám is fért, mert bár feltankoltam az útra 4 tojásos szendóval à la Márti, olyan éhes voltam, mint két farkas, mikor éhes.
Holnap behajózás