Valamiért ez a vicc jutott eszembe a gibraltári repülőteret megnézve. Ma is biciklivel mentem ki. A kikötő és a főuca közötti távolság ugyanis pont akkora, hogy gyalog nem kényelmes megtenni, ráadásul elég ipari környezetben kell kutyagolni. Az ingabuszért három fontot kérnek, ami két cappucino ára, ez még nem lenne baj, de nagyon nagy a sor. Bringával viszont 10 perc alatt bent van az ember. Leláncoltam a biciklit (mint tudjuk, ellentétben a rabszolgákkal ilyenkor ez nem kezd el bluest énekelni), majd sétálgattam a főutcán. Beültem egy capuccinora egy kávézóba, ilyenkor rutinból megnézem a kis palmtopomon, nincs-e véletlenül kósza internet. Nos volt! Gyorsan lebonyolítottam egy-két hívást utána bámészkodtam. Egy kedves szoborkompozícióra lettem figyelmes.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ellentétben Zorán dalával, első útján minden reggel nem őket köszönti a fény, mert láttam őket idefele jönni. Most viszont mozdulatlanul tűrték, hogy a turisták vihogjanak és fényképezzenek. Egy fiatal lány dobott nekik egy kis pénzt, akkor a kövér megmozdult, megköszönte és maga mellé ültette. A sovány, mintha kőböl lenne, meg se ingott.

 

 

A mai úticélom a reptér volt, azt szerettem volna megnézni. Vicces ugyanis, hogy a kifutópálya kellős közepén áthalad a Gibraltárt Spanyolországgal összekötő országút. Éppen azon tekertem át, a közepén megálltam fényképezni, mikor egy hang dörrent rám az égből:

 

 

Kommunizmusban szocializálódott lelkem rögtön berezelt. Emlékszem, a tököli repülőtéren, a nagy betonkerítés mellett gyerekkoromban hányszor láttam a “fényképezni tilos” táblát. Ha esetleg valaki nem tudná, hogy ott valami katonai ojjektum van, legalább ebből sejtse. Gondoltam itt most engem, mint kémet jól letartóztatnak és a gibraltári szikla legmélyebb börtönébe vetnek, ahol a majmok által meghagyott narancson és répadarabokon kell tengődnöm.

 

Közeledve a reptér széléhez, már fogalmazgattam magamban, hogy mit mondok: 1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt, egy barátom, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki az Autógyárban. Akkor még nem sejtettem... Hogy mit nem sejtettem, azt nem tudom, de ehhez ragaszkodni fogok, mert egyébként ideológiailag nem vagyok elég képzett.

De a rendőr mosolyogva mondta: nincs semmi baj, csak éppen repülő érkezik! Repülő? Pont most? Ide? És én pont átértem a jobbik helyre? Ekkora szerencsém nem lehet!

Gyorsan előkaptam a fényképezőgépet, miközben a rendőr beterelt egy korlát mögé, a sorompó lecsukódott és ő keresztbe kifeszített még egy szögesakadályt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Meresztgettem a szemem, és mikor feltűnt a gép, már élesítettem is a kamerát. Tudtam nincs sok időm, nagyon gyorsan fog elszáguldani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Itt jegyezném meg, minden turistafotós rémálmát, a lemerülő akkumulátort kéretik mindig figyelni. Szerencsére az én kis praktikus gépem 4 db ceruzaakkumulátorral működik. Reggel még gondolkodtam is, hogy betegyem-e a pótakkukat, de aztány győzött a józan ész, az az egy mozdulat és 25 deka nem számít. És milyen igazam volt, mert a gépben lévő elemek megadták magukat még a szobroknál. Ők viszont nem mozdultak el, míg kicseréltem. :)))

 

 

 

 

 

 

A repülő sivítva közeledett, majd egy pillanat alatt lezöttyent és őrült fékezésbe kezdett.

 

 

 landed

 

Még látható, hogy füstöl a kereke, pedig mát a kifutópálya bő felénél tart – ami mellesleg pont az országút, a felfestésen is látszik.

 

 

 

 

Annyira gyors volt, hogy zoomolni se maradt időm. De – lehet, hogy a turisták kedvéért? - visszajött.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Közben a gyalogos- kerékpár- és gépjárműforgalom türelmesen várakozott. Mi mást tehetett volna?

 

 

 

A robogósok természetesen előrejöttek, ott álltak mindkét oldalon rajtra készen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor kisétálta magát a repülő, megnyitották az utat és megindult a tömeg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most már nem szólt rám senki, mikor megálltam, hogy lefényképezzem a kifutópálya végét.

 

 

 

 

Megelégedetten mentem vissza a hajóra. Már reggel kikötött mellénk egy másik P&O hajó, az Aurora. Ilyenkor, ha két hajó is benn áll, akkora a tömeg, hogy lépni is nehéz, jobb a békés fedélzeten. Ez az Aurora egyébként nem az az Aurora....