vízizene

2011. december 13. Castaway Cay.



Szerencsére feloldották a karantént, így újra örülhetek kedvenc ételeimnek. Most már jakuzziba is járhatok, nagyon hasznos, ellazítja az izmokat. Szóval helyreállt a rend, minden szép és jó.



Különös tél ez így. Mert két éve, mikor a Földközi-tengeren karácsonyoztam-szilvesztereztem, azért mégiscsak hűvös volt meg néha köd. De itt, ha nincs felhő, ragyog a nap és 20-28 fok van, ha nincs szél akkor izzad az ember. Semmi karácsonyi hangulatom nincs, bár ezek az amerikaiak mindent megpróbálnak. A hangszórókból egész nap szól a karácsonyi szirupos zene. Annak idején, mikor egy plázában dolgoztam, az ünnepek tájékán napi tíz órában ugyanazt a húsz karácsonyi számot kellett hallgatnom, azóta nehezen viselem. Hogy összekapcsoljam a hajózást és a karácsonyt, egy rossz szóviccet hadd süssek el:




Hogyan mondjuk, hogy tavaly karácsonykor segítettem neked privatizálni egy hajózási vállalatot?


“Last christmas I gave you MAHART.”



Elnézést.



Ott tartottam, hogy szegények mindent megpróbálnak, hogy ünnepi hangulatba hozzák a jónépet. A piernél felállítottak egy borzasztó giccses karácsonyfát, purhab hódombocskákkal, hópehelyformájú buborékokat fújó kis hóemberrel.



karácsony és pálmafák II



Enyhén szólva is nevetséges, hogy közben a háttérben pálmafák hajladoznak a szélben. Az úton a cölöpökre fenyőkoszorúkat applikáltak kis mikulásokkal.



karácsony és pálmafák



A kisbuszt úgy díszítették fel, mintha rénszarvas lenne, szánnal.



Feldíszített kisbusz



Az amerikaiaknál minden olyan “mintha”. Számomra amit eddig láttam, minden díszlet volt. Mintha egész életüket egy film kulisszái között élnék, leutánozva a felszínt, semmit sem értve a gyökerekről. Műanyagország, nem véletlen, hogy a kínai giccsipar belőlük él. Rettentő praktikusak, rettentő pragmatikusak, de hiányzik belőlük az az évszázados kulturális háttér, ami Európában vagy az arab, zsidó, kínai, japán világban megvan. Hiába no, fiatal ország, van még mit tanulniuk. Talán ez is az oka, hogy például a zenészek nagy része európai. Mert igaz ugyan, hogy a jazzt profin játsszák, de egy tisztességesebb keringővel vagy tangóval bizony megfáznak. Komolyzenéből egyedül a Für Elise-t kérik, meg nagy ritkán egy-egy Satie darabot (igaz, ez utóbbit el szoktam sunnyogni, mert nem igazán tudom, helyette megelégednek egy kis Sosztakoviccsal vagy Chopinnel).



Megint elkalandoztam. Átvágva a mintha-karácsonyi prosztóchristkindlmarkton végre megérkezünk a valódi Castaway Cayre, ahol teljes gőzzel folyik a Disney-féle szórakoztatás. Szépen helyrehozták a szigetet, pedig az Irene hurrikán alig harminc kilométerre tombolt



Irene



Chip és Dale a postahivatalnál szórakoztatta a gyerekeket



Chip és Dale



miközben Daisy kacsát szállították a sziget belseje felé.



Daisy mint rakomány



Mindig van egy karakter, amelyikkel fényképezkedni lehet. Természetesen használható saját gép is, de ott sürgölődik egy profi fotós is, aki tényleg nagyszerű fényképet készít, amelyet délután a hajón már át is lehet venni – igaz elég borsos áron, de hát ilyenkor a pénz nem számít. Az egyik ilyen fotóponthoz pont akkor értem oda, amikor Goofy helyett Mikiegér érkezett, melegcsákány-váltással (fiatalabb, vagy bölcsész végzettségű olvasóim kedvéért: melegcsákány-váltásnak hívták az ötvenes években a “széncsata” idején azt a műszakváltást, mikor lenn a fejtésben vette át egyik sihta a másiktól a munkát. Egyetlen előnye, hogy nem kell levonulni majd felvonulni a munkahelyre, sok időt lehet spórolni; viszont rengeteg hátránya van: egyszerre kétszer annyi ember tartózkodik az amúgy is szűkös helyen, nagy a keveredés, nehéz a biztonsági és a mennyiségi elszámolás, stb). Az egyik pillanatban még Goofyval lehet pózolni, a következőben már Mikiegérrel. Hiába, az álom-futószalag nem állhat meg!





Goofy és Miki



Kicsit odébb már teljes a nyugalom, a bár is felkészülten várja a kedves vendégeket.



bár



Az idő olyan kellemes volt, hogy elmentem futni. A hátsó szándékom az volt, hogy kimelegedjek és jól essen bemenni a hűvös tengerbe. Sajnos a szél akkora hullámokat kavart, hogy úszásról szó sem lehetett, inkább csak ugrándoztam egy keveset, majd belevetettem magam a függőágyba. Szegény hosszútávúszó nagyanyám biztos szégyenkezne az elkorcsosult nemzedék miatt. Hiába no, magamban csak azt mondogattam, amit május elején szoktak a Balatonnál: ki megy be ilyenkor ebbe a vízbe?! A németek meg a kutyák.