Kilencven éve született Isaac Asimov, fiatalkorom egyik legmeghatározóbb írója. Imádott robottörténetein kívül (erről később) hihetetlen mennyiségű biológiai-kémiai tanulmányt írt, nem véletlenül: 1948-ban a Columbia Egyetemen doktori fokozatot szerzett biokémiából. Tíz évig tanított, majd minden idejét az írásnak szentelte, több mint 500 kötetet és nagyjából 90 000 levelet, levelezőlapot írt vagy szerkesztett, a tudományos értekezéstől a krimin és a filozófián át a humoreszkekig.
Humanista volt és racionalista. Őszintén hitt az ész hatalmában és a szeretet erejében, nem egy könyvében logikusan bizonyította, hogy az emberiség előtt egyetlen út áll hosszútávon, az együttműködés. Egyik frappáns mondása, hogy nem az a baj, hogy az emberek hisznek, hanem hogy nem hajlandók nem hinni. Azaz hiába vannak tények az orruk előtt, nem hajlandók feladni hitüket és megváltoztatni gondolataikat akkor sem, ha a valóság mást mutat. Felszólalt a babona és a vakhit ellen, hangsúlyozván, mennyire megkeseríti az emberek életét. Magáról azt írta egyszer, hogy nem sok minden érdekli azon kívül, ami a koponyáján kívül történik. Belül viszont elég sok agytekervénye lehetett. Megtörtént, hogy egy-egy tanulmányához fejből írta az adatokat (átkozottul pontosan) és ha egy-egy atom tömege vagy kötésszáma hiányzott, akkor nem kelt fel megnézni a könyvtárában (mondván, nem sportszerű), hanem inkább nagyjából kiszámolta. Óriási mennyiségű tapasztalata volt a társadalomról és annak működéséről, ezért is fűződhet a nevéhez a pszichohistória tudományának elméleti felvetése, mely az embertömegek viselkedését kiszámíthatóvá és a fizikaihoz hasonló törvényekkel leírhatóvá teszi.
Robotjait nagyon szerette. Megtestesültek bennük mindazok a tulajdonságok, amik az emberben jók és hiányoztak belőlük azok, amik rosszak. Pusztán racionális lények, akik elnézik az embereknek gyarlóságukat, mert hisz mi mást tehetnének, erre kényszerítik őket az általunk beléjük ültetett programok. Önfeláldozóak, szolgálatkészek, erősek, bátrak és mindig hűen szolgálják az embereket. A robotika három törvénye és az azzal való játszadozás az alapja robottörténeinek, melyek nem bárgyú sci-fi akciótörténetek, hanem logikusak és leginkább az emberekről szólnak. Asimov a robotok Aesopusa.
Mégis – bár ezzel összefüggésben - legfontosabb műve az Alapítvány-sorozat. Mely távoli jövőbe helyezve végigköveti a nyugati civilizáció múltjának történetét, a szerinte egyetlen lehetséges végkifejletet is megmutatva. Hiszen a nappal és űrhajóval fémjelzett Birodalom lehet a római impérium, az azt követő ezer éves interregnum a széthullott, majd lassan magára találó Európa, s az Alapítvány terjeszkedése pedig a fellendülő kapitalizmust jellemzi. Van egy gyanúm, hogy a felbukkanó renegát Öszvér Hitlert testesíti meg. De Asimov nem áll meg itt, hanem felveti a lehetséges (mondjuk így, történelmileg szükségszerű?) jövőbeli társadalmi berendezkedés mibenlétét. Mikor az “Alapítvány pereme” kötet végén Golan Trevize úgy dönt, hogy sem a technikára és szabad versenyre épülő Alapítvány, sem a mentális hatalommal és befolyással bíró Második Alapítvány, hanem Galaxia mellett dönt, akkor Asimov egy ismerős képlet mellett tesz hitet. Galaxiát választja, a világegyetemre kiterjedő Gaiát, az egységes világot, ahol mindenki képességei szerint járul hozzá a nagy egészhez és mindenki szükségletei szerint részesedik is belőle. Ismerős? Asimov, aki fiatalkorában kifejezetten baloldali volt, később pedig egész élete során a nemek és emberfajták egyenlősége mellett tett hitet, nagyon erős érvvel rendelkezik, melyet az “Alapítvány és Föld”-ben, az utolsó részben ki is fejt: ha mi emberek nem vagyunk képesek arra, hogy önként és meggyőződéssel együttműködjünk, akkor az ellenséges világ felőröl minket. Legyen szó természeti katasztrófáról, vagy ahogy ő gondolja egy idegen civilizáció megjelenéséről, a megosztottság az emberi faj alulmaradását okozza majd. Nem, nem mondja, hogy ez a harc lesz a végső, ahhoz ő túlságosan is humanista. Érvei viszont mindenképp elgondolkodtatók.
1992-ben, hetvenkét évesen halt meg AIDS-ben, ami egy műtét során kapott vérátömlesztés során jutott a szervezetébe. Azóta már biztos a huszonötmillió leendő lakott világ valamelyikén ül, talán a Trantoron? vagy a Terminuson? egyik oldalán R. Daneel Oliwaw, másikon Giskard, szakálla a pocakját verdesi és elnéző mosollyal nézi, hogy az emberiség hogyan halad végig azon az úton, melyet ő – ebben biztos vagyok – a pszichohistóriával kijelölt számunkra.
