A rakéták után irány – a kilövőállás! Na nem az eredeti, azt sajnos lekéstem (majd legközelebb bepótolom), hanem a szimulátor. Ki emlékszik rá, hogy gyerekkorunkban a városligeti Vidámparkban volt egy “űrrakéta” nevű játék, be kellett ülni egy henger alakú rakéta-szerűségbe, azt egy kicsit megdöntötték, majd jobbra-balra forgatták? Ehhez hasonló itt is a “Shuttle Launch Simulation Facility”, csak persze komolyabb egy kicsit. Szépen megkérnek, hogy mindent pakolj ki a zsebedből egy zárható megőrzőbe (negyeddolárossal működik, de azt visszakapjuk), se kamera, se mobil, se szemüveg. Sorban álláskor (mert persze sor mindenhol van, de senki nem tolakszik, szépen mindenki megvárja, míg a többiek elfogynak előle) lapos képernyőkön volt űrhajósok beszélnek, milyen is a kilövés, ajkukról rémisztő mosollyal pereg a “brrrrong”, “bang-bang”, hadd szarjon be, akinek vaj van a fején. Bevezetnek egy kör alakú helységbe, ahhoz hasonlít, ami az igazi indítóállványok tetején látszódik. Itt egy kisfilmet vetítenek arról, milyen is a start, remek hanghatásokkal, élethű képekkel. Utána kinyílik egy ajtó, felhangzik egy géphang: “kérem a legénységet, foglalják el helyeiket!”, egy újabb rövid sor, ahol már hat-hétfele oszlunk ugyanennyi ajtócska előtt, végül az is kinyílik és bemehetünk egy terembe, ami olyan, mint egy mozi, azzal a különbséggel, hogy a székek ergonomikusak, az ember feje tetejéig érnek, kétoldalt kinyúlva, mint egy szemellenző és biztonsági övvel, kapaszkodókkal vannak ellátva. Az elején kicsit aggódtam, mert rengeteg jelzés volt, hogy ne vigyünk be semmit, mert kieshet a zsebünkből, én meg nem szeretem, ha feleslegesen pörgetnek-forgatnak, mert elég nekem, mikor a hajó viharban van. De mikor megláttam, hogy a biztonsági öv csak kétpontos, megnyugodtam, itt nem fognak fejreállítani. Nem is állítottak, csak az “indítás” előtt egy perccel – átfordítottak függőlegesbe, azaz a hátamon feküdtem, a combom az égnek állt, a lábszáraim a földdel egy síkot zártak be. Szerintem nem emeltek egészen kilencven fokig, úgy 60-70 lehetett, de az illúzió megvolt. A nagy, háromrészes ikonszerű képernyőn megjelentek a zöld számok és utasítások, a jobb alsó sarokban egy számláló elkezdett visszafelé pörögni, a zaj erősödött, majd mikor megjelentt a 00.00, felhangzott a “START” a szék hatalmas dübörgés mellett elkezdett rázkódni. BANG-BANG-BANG, mintha egy óriás rázná az ülést. Annak idején Gábor barátom találóan mondta, hogy egy ilyen tömeg csak azért tud a levegőbe emelkedni, mert folyamatosan robbantanak alatta. Hiszen a segédrakéták szilárd hajtóanyaga ezt is teszi, az égés nem lehet teljesen egyenletes. A képernyőn mutatták, hogyan emelkedünk az ég felé. A 126. másodpercnél kétoldalt levált a két segédrakéta (BAAAANG), majd egy kicsit később úgy éreztük, súlytalanságban vagyunk. Ezt nagy ravaszul úgy oldották meg, hogy miközben tartott a felszállás, észrevétlenül visszaállították a termet, majd hirtelen egy kissé előredöntötték, hogy a biztonsági öv belevágjon a csípőnkbe. Akkor kinyílt az “űrsikló” teteje, felszárnyalt a zene és mi megpillantottuk magunk “alatt” a Földet, amint méltóságteljesen úszik el. Az egyik kis képernyő mutatta, hogy Barcelona környékén járhatunk. Sajnos a sok “hú”, “a mindenségit”, “cool” beszólás rontott az illúzión, de hát nem vagyok én Charles Simonyi, hogy saját űrutazásom legyen.
Fénykép itt természetesen nem készülhetett, hiszen a gép a megőrzőben pihent.
Kijövet egy kanyargós rámpa vezetett le, melynek korlátján az űrsikló küldetéseinek legénységéről készült színes táblácskák voltak, nevekkel, időpontokkal. A két szerencsétlenül járt sikló (a Challenger és a Columbia) szomorúan barna-fehéren világlott ki a többi közül. A rámpa – mit ad isten – egy boltba torkollik, ahol aztán mindent lehet kapni, 99 százalékban made in China. Ez az, ami egyébként megőrjít, a világon bárhol járok, mindenhol kínai a szuvenír. De hát én azért megyek oda, hogy helyi dolgot vegyek, igaz, ezt Sanghajban annak idején könnyen megtehettem. Itt viszont nem vettem semmilyen műanyag vackot, hanem gravíroztattam magamnak egy fém kulcstartót az automatával.
mindenből pénzt csinálnak
Szívem szerint a valódi űrsikló belsejét néztem volna meg, de csak hűlt helyét találtam, illetve még nem hozák ide. Várni rá nem érdemes, majd csak 2013 nyarán helyzik ide pihenni az Atlantist. Ha már elsétáltam ide a terület széléig, akkor bementem az emlékparkba. Itt állítottak emléket azoknak a szerencsétlenül járt űrhajósoknak, akik valamelyik küldetésben vesztették életüket.
in memoriam...
Látható az Apolló-1 legénysége, “Gus” Grissom parancsnokkal, épp most 45 éve, hogy egy gyakorlatban elpusztultak. Itt van a Challenger legénysége is! Emlékszem rá, kicsi gyerek voltam, a kékestetői Dózsa-síházban láttuk a tragédiát, fel sem fogtam akkor még, csak csalódott voltam, hogy felrobbant. És persze a legutóbbi, a Columbia, amely szinte most történt, 2003-ban. Bizony sok ember, de ha azt vesszük, hány sikeres küldetése volt az űrsiklóknak (135 repülés, 1329 repült nap, 882 000 087 km, 66 pályára állított műhold, 109 űrséta), akkor bizony elég jó az arány.
Újabb magyarázat következik a kevésbé űrlelkeseknek.
Az űrrakéták “egyszer használatosak”, azaz felmennek, és ami visszajön, annak a maradéknak a legnagyobb részét lehet kidobni. Az űrsikló, más néven űrrepülőgép többszöri fel-és leszállásra is alkalmas. Egyedül felszállni nem tud, egy egyszer használatos hordozórakétára ültetik, ilyen pl. az orosz “Enyergija”. (Itt egyébként: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hordoz%C3%B3rak%C3%A9ta nagyon szépen leírják, mi ez és egy csodaszép ábra is van, rajta a kedvencemmel, az előző fejezetben már kitárgyalt Saturn-V-tel.). Az amerikai űrsiklónak saját hajtóművei vannak, a bazinagy narancsszínű hengerben csak az üzemanyagot tárolják. A három saját hajtómű tolóereje viszont kevés lenne a felszálláshoz (összesen a teljes szükséges tolóerőnek csak mintegy egynegyedét, 23%-át adják), ezért aztán az üzemanyagtartály oldalán két szilárdhajtóanyagú segédrakétát helyeztek el, melynek üzemanyaga porított alumínium, alumínium preklorát és bolibutadién. Ez segíti az első két percben elhagyni a gravitációs teret.
Az a baj, hogy az űrsikló fenntartási költségei borzasztó nagyok, hiszen minden küldetés után teljesen fel kell újítani! Drágábbak, mint az egyutas rakéták. A deltaszárnyú űrsiklók leszállási sebessége jóval nagyobb, mint egy normál repülőgépé, hiszen minél nagyobb a sebesség ugyanakkora szárnyfelületen annál nagyobb a felhajtóerő. A leszálláskor még mindig 340 km/h sebességgel halad, ezért az űrsikló fékezőernyőket használ. A visszatéréskori nagy sebesség miatti súrlódáskor – huszonötszörös hangsebességgel éri el a légkört! – olyannyira felhevül a gépezet, hogy hővédő pajzsokkal próbálják meg kivédeni a megsemmisülését. Ennek hibája okozta a Columbia tragédiáját. A rossz idő is sokba kerül: ha nem tud a Kennedyn leszállni, kénytelen átruccanni a kaliforniai Edwards légitámaszpontra, ahonnan újabb egymillió dollárba kerül visszavinni az elbitangolt jószágot. Nem olcsó dolog az űrsikló, kilónként több, mint 56.000 dolláros költséggel működik, szemben az űrhajók kilónkénti 6-10.000 dolláros költségével!
Éppen ezért – na meg biztonsági okokból – le is álltak az űrsiklóprogrammal, helyette jön a már bemutatott Orion űrhajó (ahol mint tudjuk Barbara szerelmes).
Az emlékpark mellett egy repülőgép van kiállítva: a Northrop T-38 Talon, az első szupermagasságú, gyakorlatokhoz használt lökhajtásos repülőgép.
a Northrop T-38
7,7 méteres szárnyfesztávú, 3,9 méter magas, 11 méter hosszú madár, 15,7 négyzetméter szárnyfelülettel. A két “General Electric J-85-GE-5A” jet motor 1,3 Mach sebességgel (1593 km/h) tudott repülni és a rövid, alig 700 méteres kifutópályát elhagyva egy perc alatt 9144 méter magasba kapszkodott fel. Célja az űrhajósok tréningezése volt.
Az amerikaiak egyszerűen frusztráltak, ha az űrhajózásról van szó. Meg is értem őket, az elején az általuk lenézett szovjet technika egyszerűne lemosta őket az égről. Mi mindenben voltak gyorsabbak az oroszok? Először is, a rakétatechnika úttörője Konsztantyin Ciolkovszkij volt, 1903-ban már reális tervekkel, folyékony hidrogén-oxigén hajtással állt elő. Goddard csak 1914-ben mutatta be első rakétáját. A húszas-harmincas években már erőteljes kutatások folytak Németországban, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban. 1923-ban Hermann Oberth német matematikus és fizikus egy tanulmányt adott közre a “Rakéta a bolygóközi térbe” címmel, ahol már a vákuummal számol. És bár Goddard 1923-ban fellövi első rakétáját és a németek is remekül haladnak Dessau melletti kísérleti telepükön, az első 1931-es kilövésükkel, az oroszok Szergej Pavlovics Koroljov hihetetlen mérnöki és szevezőkészsége révén rohamléptekkel haladnak előre. De a szovjetek zseniális generalisszimusza koholt vádak alapján a Gulágra küldi őt, ami miatt megtorpan a fejlődés. Később Koroljov a börtönben végez úgynevezett “értelmiségi rabszolgamunkát”, azaz ott tervezi rakétáit, többek között a Vosztok, a Voszhod és a Szojuz rakétákat. És eljön 1937, az oroszok még sehol nincsenek de az amerikaiak sem: a németek Peenemündében nagyot lépnek felfelé, Oberth és Wernher von Braun megalkotják a V-1 majd a V-2 rakétákat. Ez utóbbiakból 1944-ben mintegy négyezret szórnak le Angliára, terrorizálva annak lakosságát. A német csodatechnikát aztán elzabrálják a győztesek. Sok tudós és rengeteg kísérlti eredmény kerül a szovjetekhez, de a lángelme, Wernher von Braun a fejében lévő anyaggal az amerikaiakhoz menekül.
V-2 rakéta
1946-ban már amerikai színekben startol a V-2. 186 km magasságig jut. Nagy teljesítmény!
És akkor (atom)bombaként robban egy egyszerű kis szignál: bip-bip-bip – szól a szputnyik műhold fedélzetéről diadalmasan. 1957 októberét írjuk. Az amerikaiak hirtelen megértik, mit jelent a mondás: az oroszok már a spájzban vannak!! ( www.youtube.com/watch )
szputnyik
Be is tojnak rendesen. Először is elkezdenek atombunkert építeni a kert végében (az ellen nem véd... www.youtube.com/watch ),
másodszor felgyorsítják, pénzt és munkát nem kímélve az űrprogramjukat. Három hónap múlva (a bemutató táblán úgy állt, hogy “alig három hónapon beül”), megint csak ezüstérmesként fellövik az Explorer-1 rakétájukat, amely igen érdekes mefigyeléseket végez a Van Allen övekkel kapcsolatosan és márciusban, fél évvel a Szputnyik után csipogni kezd az amerikai műhold is, a Vanguard
Vanguard műhold
(folytatása következik)
