vízizene

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

Friss topikok

  • tömjénzsolti: Nagyszerű! Már régen hiányoltam az újabb útibeszámolókat és a csodálatosnál csodálatosabb fotókat.... (2018.07.29. 12:57) 2018.02.13. Fort-de-France, Martinique
  • tömjénzsolti: Érdekesek és informatívak a képek,jó a tájékoztató összekötő írás is, várom a folytatást. (2018.04.15. 10:32) Szentpétervár (3. rész)
  • Zsomatograf: Hello! Eltűnt a Szentpétervár 1. része. :-O Mondjuk a Feedly becachelte, így ott meg tudtam nézni... (2018.02.20. 08:42) Szentpétervár ízelítő
  • Kis ember: @luxusMátéslusszkulcs: Az útnak vége, de nemsokára jön a következő. És ígérem, hogy befejezem az ... (2018.01.24. 11:33) 2017.07.27. Visby, Gotland
  • Csöre: wow!Hűha!Hajjajjaj!Meg se tudok szólalni! És a ti hajótok "csak" olyan böhöm nagy volt??? Azért az... (2017.11.18. 15:18) 2012. december 17. Panama-csatorna

Linkblog

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

AZ ÚTVONAL

Hogy merre járok, az https://www.icruise.com/ships/silversea-cruises-silver-wind-cruise-itineraries.html oldalon lehet megnézni

Hogyan történt, hogy majdnem láttam egy rakétakilövést?

2012.02.21. 21:38 :: Kis ember

 Az elmúlt hét krónikája.



Azt hiszem, azt nem kellett volna mondanom a pultosnak, hogy keverjen valami veszélyeset. A szeme felcsillant és többfajta gonosz italt öntött össze a jéggel töltött műanyagpohárba. Mindez a valentin-napi személyzeti összejövetelen tötént, mikor mindenki, aki csak élt és mozgott, összegyűlt ott éjjel fél egy körül. Bob, az angol gitáros-énekes szólt egy nappal előtte, hogy buli lesz, mégpedig nem a szokásos, mikor az azonos foglalkozásúak jönnek össze, hanem össznépi móka-kacagás. Ez ritka, annyian voltunk, hogy az egyébként utasok számára fenntartott D-Lounge nevű helyet használtuk, az utasoldal felőli üvegfalat becsomagolópapírozták, bejárat kizárólag a személyzeti folyosóról. Belépéskor megkaptuk a két ingyen italra jogosító cédulát. Ez könnyű alkoholt jelent, sört vagy bort. Hiába vagyunk Florida azaz Vinland partjainál, az itt felszolgált borok minősége hagy némi kívánnivalót maga után, maradtam a sörnél, viszont hogy ne aludjak el, kortyolgattam mellé egy kis rumot, ha már a balatoni “A” menü (sör-unikum) itt elérhetetlen. A lányok mind kicsípték magukat, a hangszóróból üvöltött a zene, nem éppen ideális a beszélgetésre, ahogy Hobó énekelte annak idején “...büdös a diszkó, én nem bírom”. A csendben – illetve amerikai hajóról lévén szó az állandóan halkan szóló háttérzene, az elevator music hangjaitól kísérve – is nehezen érthetőek a különböző akcentusok, itt meg aztán végképp érthetetlenné teszik a partner beszédét a dübörgő basszusok és a visító magasak.

A színpadon “ki ismeri jobban a szobatársát” vetélkedő folyt, néha meglehetősen intim kérdésekkel, mint például mit nem szeret a másikban, vagy hogy hetero- illetve homoszexuális-e a másik. Utobbira a kapafogú fiú szobatársa “gay”-jal válaszolt, amit ő szégyellős mosollyal vállalt be. Egyébként itt ilyen szempontból nagyon amerikai minden, tényleg nem különböztetik meg az embereket bőrszín, vallás vagy nemi identitás (sem a korábbi rabszolga állapot) szerint. Ebben a játékban, külön kabinom lévén nem vehettem részt, táncolni nem szeretek így maradt volna a beszélgetés, de inkább csak mosolyogtam, mint az üres országút és Terryvel, a gitárossal a lányok lábait bámultuk. Ezért is volt szükségem a két sör-rövid kombóra, ami egyébként meghaladja a kéthavi alkoholfogyasztásomat, ezután kértem a pincértől valami veszélyeset, ami valahol a Long Island Tea és a vodka-martini között ingadozhatott, előírás szerint a feldobott üvegekből csorgatva, személyzetről lévén szó műanyagpohárba töltetett. Kettő körül, mikor le akartam lépni elkaptak a welness részlegen dolgozó lányok, hogy maradjak még, szerintem már ők is ihattak jócskán, mert egyébként nagyon felvágósak a semmire. Igaz, velünk zenészekkel szemben bizonytalanok, mert mégiscsak magasabban állunk a társadalmi ranglétrán, de ezt egyáltalán nem mutatjuk, ráadásul se egyenruhánk, se tiszti sávunk, ugyanakkor mindent megtehetünk, valószínűleg nem fér a fejükbe, hogy is van ez egy ilyen beszabályozott hajón. Igaz, nekünk se mindig. A harmadik kérdésük az volt, hogy “M” jön-e és mikor érkezik, mikor mondtam, hogy nemsokára, akkor pár mondat után elszivárogtak. Van egy érzésem, hogy valamelyik akart tőlem valamit, de miután öt perc után úgy untatnak, hogy a pilláimat csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudom nyitvatartani, nem zavart túlságosan. Kollégám találóan a “spa-s p*csa” kollektív kifejezéssel illeti őket, ami azt hiszem otthon a szolis-műkörmös kategória (link: http://napirajz.hu/archives/2007/06/05/LIFTAJTOT/ ). Érdekes, mert egyébként minden részlegen a lehető legkülönfélébb előéletű és sorsú emberek verődnek össze, az egyszerűtől a diplomásig, de a spa-ban mintha feltétel lenne a sötétség. Elnézést a kivételektől.

Fél háromkor leléptem, de a fiatalság, mint másnap a duzzadt pillák alól kipislogva elmesélték ötig bulizott. Volt aki hétkor munkába állt.



Igen, a pincérek, pultosok és felszolgálók között akad nem egy diplomás, mint például Air, a thai felszolgáló, aki Bangkokban szálloda- és vendéglátó szakon végzett. Hajóra csak azért jött, hogy megtanuljon jól angolul. Annak idején állítólag Lomb Kató (link: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lomb_Kató ) válaszolta, mikor megkérdezték tőle, melyik nyelven a legkönnyebb megtanulni: angolul – rosszul. Igaz ez, mert Air is alig-alig beszél, ennek ellenére érthető, mit akar mondani. Gondolom így vannak velem is az amerikaiak, mert néha elhallgatok, míg hosszasan keresem az odaillő kifejezést, feltéve pesze, ha nem szakmáról van szó, mert ott azért gyorsabban megy. Airral egyébként úgy ismerkedtem meg, hogy elhintettem a thai személyzet között, masszőrre lenne szükségem. Az ezerötszáz fős személyzet között minden akad, török fodrász, fülöp-szigeteki asztalos, bolgár informatikus, myanmar-i varrónő. Igaz, nem mindegyiknek az a foglalkozása a hajón, de szabadidejében kevés pénzért a legénység rendelkezésére állnak. A jobb ingeimet Sheng, a kínai mosodás vasalja, de ne gondolja senki, hogy ez úri huncutság részemről. A nagyüzemi gépi mosás és gépi vasalás tönkreteszi a mandzsettás ingeket, ezért csak az egyszerűbb, hétköznapi fellépőruháimat gyömöszölöm a “Laudry bag”-be, amit kiakasztok az ajtó elé és a jamaikai szobalány reggel elviszi. Ez sem úrizálás, nem szeretik, ha én viszem le, mert akkor külön kell valakinek velem foglakoznia, így viszont csak bedobják a zsákot a többi közé. Szóval a mandzsettás ingeimet, amiket esküvőkön és ünnepségeket hordok, azokat magam mosom szeparáltan a legénységi mosodában. Vasalni viszont nem tudom, mert a vasaló koszos, barnult és nyomot hagy. Ez a többieket nem zavarja, céges ruhákat szoktak vasalni, ha az tönkremegy, kapnak másikat de én a saját ruháimat hordom. Néznek is mindig beszálláskor, hogy a többiek egy kis bőrönddel érkeznek én két naggyal meg egy közepessel. Úgyhogy ha a ruha megszáradt a kabinomban a fogason, leviszem Sheng-nek (nyihaó!) és ingenként 3 dollárért kivasalja kézzel. Számlát nem ad (höhöhö) és a cég vasalóját használja, tehát ez neki tiszta haszon. Nekem is, mert tovább tartanak az ingek. A cipőmnek, ha leválik a talpa, sem ragszthatom meg magam, el kell mennem a hajó elejébe az indiai szőnyegjavítóhoz, mert én nem tárolhatok és kezelhetek veszélyes kigőzölgésű ragasztót.

Visszatérve Air-re: őt az a meleg thai pincér ajánlotta, akiről hetekig nem tudtuk eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. Air nagyon kedves volt, éjjel fél kettőkor(!), mikor a munkával végzett eljött és könyékkel-ököllel másfél órán át gyúrta a hátam. Először az ágyon próbálkozott, de az túl puha volt, a földön a kabinban nem fértünk el, úgyhogy kimentünk a szőnyegpadlós folyosóra, amelyik elhagyatott ugyan, mert zsákutca a végén lévő vízzáró ajtó miatt, de nem teljesen néptelen. Néztek is a kocsmából hazatérő kollégák, hogy egy félmeztelen kilencvenkilós pasasba könyököl egy alig ötvenkilós törékeny lány. Nem szóltak ugyan, mert a személyzeti részen sok minden megengedett, de persze már másnap ment az ugratás, hiába egy ilyen hajó olyan, mint egy falu, ha ránézel valakire, másnap már mindeki azt pletykálja, hogy a szomszédok nem tudtak aludni a vihácolásotoktól – akkor is, ha nem történt semmi. Kell az izgalom az egyhangú Bahamákon. Ráadásul Air nem is vállal el mindenkit, engem is csak azért dolgozott meg, mert megígértem neki, hogy cserébe kiropogtatom az ő hátát, amit másnap meg is tartottam. Úgyhogy most két napja mindkettőnknek izomláza van. A szomszédos viháncolást nem véletlenül említettem, lakott mellettem egy srác, az pont háromnaponta, általába éjjel fél három körül szeretkezett a barátnőjével, igaz nem túl hosszan, gondolkodtam is rajta, hogy átmegyek egyszer és gálánsan felajánlom az ausztrál lánynak, hogy egyszer próbálja ki, milyen lehet a szex, ha öt percnél hosszabb. Nem ébredtem volna fel, de valamiért a srác legtöbbször belerúgott a bulkheadba, az elválasztó falba, ami azért nagyot koppan, éjjel meg amúgy is csend van, úgyhogy akkor már mindent hallani. Mielőtt valaki szörnyülködni kezdene, megnyugtathatom, hogy máshol is ugyanígy hallható, emlékszem, mikor panelban laktam, a felettem levő fickó akkorát ordított, mikor élvezett, hogy négy emelet hallotta legalább, főleg nyáron, mikor nyitva voltak az ablakok.





Közhely, hogy Amerikában, ha nincs autód, nem tudsz megmozdulni. Én is így jártam, be kellett mennem a bankba ügyeket intézni. Szerencsére Terry ráért és elvitt igazi amerikai autóján egy GMC SUV-on. Nála érthető ez a méretű autó, zenész, erősítőt, gitárokat visz, bár szeintem azért túlzás. Főleg, mikor elmondta, hogy mennyit fogyaszt. 1 gallon/mérfölben adta meg, kellett számítgatnom, míg kijött, hogy 13 litert fogyaszt 100 km-en! Ez egy kicsit soknak tűnik, ilyet az autók kb. 1950-ben produkáltak, azóta illett volna fejlődni. A bank után elmentünk ebédelni, Terry szerint “kitűnő amerikai konyha” van, ezt az oximoront nem akartam neki kifejteni. A hely neve “Hooters”, leginkább “Bögyösök”-re fordítanám, s ami igaz az igaz, csupa hölgy felszolgáló volt, mégpedig olyan, akiket a természet jócskán megáldott bájakkal. És volt köztük szőke, barna, déli, északi típusú, mindenféle. Az egy Philippát, az énekeslányt kivéve természetesen csak férfivendégek ültek a helyen, elégedetten legeltetve a szemüket a pincérnőkön. A hozzánk odajött leánynak elmondta Terry, hogy magyar vagyok, csak nézett, hogy az micsoda, de mikor megnyugtattam, hogy nekem is két kezem, két lában van, akkor mosolyogva csak annyit kérdezett, mit hozhat nekem.Mondtam, ha már amerikai étteremben vagyunk, akkor valamilyen hamburgert. Kérdezte milyet, s én összeszedve minden angoltudásomat egy bókkal válaszoltam: Nem tudom, megbízom benned. Minél szebb egy nő én annál jobban megbízom benne, szóval benned tökéletesen megbízom. Olvadt a kislány, mint vaj a forró piritóson, nem tudom, ezek az amerikaiak nem szoktak udvarolni? Még akkor is, ha érezhetően semmi komoly szándékom nem volt, látszott, jólesett neki. Hozott is valami csodafinom hamburgert, szalmakruplival és hozzá káposztasalátát. Mennyei volt, pont úgy éreztem magam, mint mikor a Rózsaszín Párduc c. filmben Steve Martin a francia rendőr New Yorkban először megkóstolja. A többiek sört ittak, én kólát, aminek az volt a legnagyobb előnye, hogy csak egyszer kellett érte filléreket fizetni és mikor Jane látta, hogy már félig megittam, elment és ingyen újratöltötte. Egyébként itt szokás, hogy a gépi üdítőért csak egy pohárral kell fizetni, utána annyit ihat az ember, amennyi belefér. Otthon meg a gyrosos aranyárban méri...

A végén természetesen fénykép készült (Forte filmre, rajta te meg én).



Hooters



A hajóra visszajövet Terry csavargatta a rádió gombját, kérdeztem mit keres, mondja a rakétakilövő hullámsávját, mert ma kilövés lesz! Hú de izgatott lettem, rögtön kérdeztem, mikor? Szerinte egy nagy “ablak” van, 17.45 és 18.30 között valamikor. Gyorsan számolgattam, 17.15-től 18.00-ig van az első szettem, lehet hogy sikerül eltolni egy negyedórával korábbra és akkor biztos látom. A kabinomból azonnal felhívtam a főnökömet, hogy lehetséges-e? Az egyébként mindig segítőkész és melegszívű Trent most sajnálkozva válaszolta, hogy nem lehet, meg van hirdetve a hajóújságban, hogy mettől-meddig játszom. Hiába érveltem, hogy ilyenkor senki nem szokott lenni, hajthatatlan volt. Ha arra jár egy vendég és nem talál ott, pedig keres, akkor aztán jön a panaszkodás meg a gond. Sóhajtottam, egész délután azon izgultam, nem abban a negyedórában indul-e a rakéta, mikor én épp az üres székeknek zenélek?! 17.40-kor az igazgató ismertette a napi programot a hangszóróból, akkor gyorsan kinéztem az ablakon, de csak egy khakiszínű katonai helikoptert láttam körözni. Az utolsó számokat (Fly Me to The Moon, Star Wars) már egyfolytában az órámra pislogva játszottam és mint egy schaffhauseni óra, pontban hatkor befejeztem, felkaptam a vállamra a fényképezőgépem és felrohantam a tizennegyedik emeletre a személyzeti nyitott fedélzetre. A hajó közben szépen eltávolodott a parttól, mintegy 10-15 kilométerre, ideális volt a látószög. Ott volt már mindenki, akinek volt egy kis szabadideje, megnyugtattak, hogy még nem késtem le semmit. Hűvös, erős szél fújt, szerencsére a hátam mögül, a zakó felfogta, Terry mellettem egy szál ingben didergett, de a tekintetünket le nem vettük volna a kilövőállás tornyának fel-felvillanó jelzőfényéről. Egy idő múlva megjelent egy tiszt a hídról, telefonon tartotta a kapcsolatot a rádióssal, aki ráhangolódott a középhullámú adóra. Ő mondta “még öt perc” “még három perc” majd a végén “sajnos elhalasztották” Vagy tíz nyelven hangzott fel a káromkodás, itt szabad, magunk között vagyunk személyzet. Terry mondta, gyakran megesik, hogy az utolsó pillanatban lefújják, még akkor is, ha ilyen ideálisak a körülmények, mint most. Egy kissé csalódott voltam, nagyon szerettem volna látni, de megvigasztaltak, hogy lesz még ilyen, biztos elkapok egyet.



Hát így történt, hogy majdnem láttam egy rakétakilövést.



kilövőállás

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vizizene.blog.hu/api/trackback/id/tr194161358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása