vízizene

Százkét éve született Faludy György. Mit is írhatnék róla? Hogy versei lazább formái slendriánságot sejtetnek, pedig szigorú rend szerint íródtak? Hogy az egész élete ilyen? A polgárpukkasztás és a vidámság felszíne mögött súlyos, értékes gondolatok, mély érzések és nemes élet rejtőzött.

Hogy versei milyenek, nem tudom megítélni. Van amelyik megérint s van amelyik nem. De önéletrajzi könyvei, főleg a Pokolbéli víg napjaim és második része, ott kell legyen mindenki polcán-számítógépében. A hihetetlen mennyiségű lexikális anyag, a sorscsapások derűs szemlélete keveredik benne komoly mondanivalóval. Fiatal felnőttként az ő könyve mutatta meg, hogy nem lehet jó rendszer az, amelyik embertelen. Nem hitt egy jobb világban, de törekedett rá. Előre látta Hitler ámokfutását és Sztálin ocsmányságait, az amerikaiak árulását és dilettantizmusát, a franciák tehetetlenségét, a magyarok szolgalelkűségét. Nem, nem csak a II. Világháborúban, hanem utána is. Humanizmusa sose engedte, hogy valamely eszme nevében galádságokat kövessen el. Ugyanakkor tevékenyen részt vett a háborúban, tagja volt az amerikai hadseregnek. Kalandos életében biztos voltak rossz döntései is, de a jók sokszorosan felülmúlják azokat.

Míg a többi költő általában verseivel hat, ő egész életével tette. Bátor volt, holott egész életében félt. Félt a haláltól, félt a rabságtól és félt a kegyetlenségtől. De harcolt, mikor kellett, hazajött, mikor kellett és maradt, mikor kellett.

Minden hatalomnak a torkán akadt. Egyik sem merte sem kiköpni, sem lenyelni, harákoltak tőle rendesen. Akárcsak a mostaniak is. Mert aki igazán számít, a közönség, az emberek nagyra becsülték-becsülik. A hatalmasságok mindig utálták, mert kimondta amit azok álnok módon el akartak kendőzni, és jól mondta ki. Úgy ahogy te, én, mi érezzük. Nyolc éve már, hogy meghalt, s a mai napig csak egyetlen köztér van róla elnevezve: Torontóban, egykori otthona mellet egy terecskét hívnak George Faludynak. Itthon ennyi sincs, szégyen. Nem az, hogy a mindenkori urak nem akarnak elnevezni (naná, mindegyikről és mindegyik példaképéről leszedte már igazságosan a keresztvizet), hanem hogy mi, az emberek nem ostromoljuk ezzel a hivatalokat.

Kétszer találkoztam vele életemben. Először 2000-ben, mikor egy zenés Faludy esten működtem közre. Sipos Mihály zeneszerző és dalszövegíró barátom zenésítette meg költeményeit. Eljött, megnézte, kezében az elmaradhatatlan cigarettával mesélt, mosolygott. Másodszor egy könyvbemutatójára mentem, véletlenül arra jártunk akkori barátnőmmel, 2003-ban. Már nagyon öreg volt, mikrofonba kellett beszélnie a kicsi előadóteremben is, hogy hallani lehessen a hangját. Aprón, összetöpörödötten üldögélt a székben, mikor a megvásárolt versfordításokkal odamentünk hozzá.

- Gyuri bácsi! – mondtam. – Engedje meg, hogy bemutassam a svájci barátnőmet, aki többek között az ön versein tanul magyarul.

A költő felnézett, s petyhüdt bőrű, öreg arcából a tizenhatévesek szeme nézett ránk. Sietség nélkül, szemérmetlenül végigmérte a lányt tetőtől talpig, szemmel láthatólag tetszett neki, majd pár szót mondva németül dedikálta az albumot. A szemei végig ragyogtak, mint két drágakő.

Temetésére elmentem a Fiumei útra. Mindig is erre vágyott, díszsírhelyre a Kerepesi temetőben. Szép, őszeleji nap volt, a nap sütött, s mi a fűben heverésztünk, fecsegtünk, röhögcséltünk. Nem, nem tiszteletlenségből (inkább Tőkés László beszéde volt az) hanem mert biztosak voltunk benne, hogy ő is így akarja. Kacagjon csak az ifjúság, mikor egy öreg testet föld alá tesznek. Hiszen ő úgyis itt marad velünk.