(Bár Puerto Vallartában sokszor jártunk, egy bejegyzésben írom meg)

Puerto Vallarta nevét először a Balfácán című Pierre Richard filmben hallottam, kemény két „l”-lel mondták. Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide. Igaz, azt sem, hogy Dél-Franciaországba (Stop! Nizzába!), aztán pedig de. Amikor otthon az útvonalat nézegettem, ahol Mexican Riviera néven futott ez a cruise, gondoltam itt úgyse lesz semmi különös, csak homokos tengerpart, meg napernyők. Hát… volt.

Puerto Vallarta már nagyon délen van, a nap reggeltől estig őrjítően süt. A hajóra messze hangzó rikoltások és makogások hallatszanak, a kikötőben kisebb állatkert található. A papagájok, mint már sok száz éve keményen dolgoznak gazdájuknak.

Papagáj

Csak egy dollár egy fénykép. Bezzeg mikor régen planétát húztak! (Önre fényes jövő vár! Pénz, szerelem, utazás!)

A városba taxival lehet bejutni 10 dollárért vagy helyi busszal 10 pesoért, ez nagyjából 80 dollárcent. Kettőnknek is elég olcsó. A megálló csak egy kósza oszlop a soksávos út mellett, minden busz megáll, rajtuk titokzatos jelek, megbízhatóbb, ha az ablakra mázolt feliratot nézzük.

Légkondi és felirat

De a legjobb, ha megkérdezzük a sofőrt. Annak idején furcsállottam, hogy nem beszélnek angolul, de aztán egyszer valaki elmagyarázta, hogy tanuljak meg spanyolul, legalább annyira világnyelv, mint az angol. Hát, igaz ami igaz, Dél- és Közép-Amerikában el lehet vele boldogulni. „A la centro?” – kérdeztem a sofőrt és mikor mondta „si”, akkor felkapaszkodtunk a járműre. Itt a buszok magánkézben vannak, sok a párhuzamos szakasz, ahol egymással versengenek az utasért. Ez nem kényelemben vagy szolgáltatásban jelenik meg, hanem aki előbb ér a megállóba, az szedi fel az utast.

Prousti vonalként itt eszembe jut, mikor sokat jártam Svájcba és egy féllegális busztársaság mikrobuszaival mentem, lévén az a legolcsóbb és még gyorsabb is, mint a klasszikus busz. Nem volt konkrét menetrend vagy megálló, hanem megmondták, hétfőn-szerdán-pénteken délután háromkor a medvéknél találkozunk; ez a Bärengrabennél lévő parkolót jelentette. Később ez a társaság kettévált, az egyik invesztált kényelmes Mercedes buszokba, a másik nyomta tovább az öreg Fordokkal, amelyekbe egyébként Bécsben a BP kútnál egyszer tankoltak összesen – igaz, akkor a csomagtartó mögött lévő illegális tankot is teletöltötték, ez kitartott nekik Genfig. Ezt a fissziót én nem tudtam, várom a Mercit, mikor megjelent a Ford. Indulunk – mondták és már söpörtek is a szokásos tempójukkal. Később rám telefonáltak a mercisek, hogy hol vagyok, negyedórát vártak rám. Hát valahogy így happolják el a puerto vallartai sofőrök is egymás elől az utasokat. Ennek következménye, hogy az amúgy is kissé hektikus közlekedésben megvadult bikaként fúrják magukat a kisbuszok. Szegény M. egyszer nagyon elsápadt, mikor pont mellette-alatta nekiszorítottunk egy kisautót az elválasztó betonszegélynek. Szerencsére nem történt baleset, csak dudálás, ökölrázás. A buszok egyébként a szétesés határán mozognak, ami az utakat (a belvárosi rész kövezett beton) és a vezetési stílust elnézve nem is csoda.

Érdekes sofőrülés

Én csak attól féltem, hogy egy komolyabb fékezésnél belém áll a törött kapaszkodó, de mindig szerencsésen megúsztuk. És hogy ne a forgalomra figyeljünk, buszzenészek szállnak fel elég gyakran. Végül is, ha van bárzongorista, presszózenész, lounge-gitáros, akkor miért ne lehetne buszmuzsikus is?

Buszzenész

Nem csak (hamis) gitárral kísérik magukat az énekesek, egyszer felszállt egy fickó az oldalára erősített Sokol rádió-szerű alkalmatossággal, amiből telefonhangon szólt valami zene és arra ráénekelt. 5 pesot adtam neki, ez nincs fél dollár. Kapott volna húszat, ha abbahagyja, mindegy. Minden kikötőbe illik egyébként helyi pénzzel érkezni, mert a dollárt ugyan mindenhol elfogadják, de drágábban mérik a holmikat. A pesoinkat is a buszsofőrnél egy kis fadobozba kellett leszámolni, mikor elfogytak, egy dollárt kért az útért, ami – árfolyamtól függően – 12-13 peso. Le az árdrágítókkal!

Buszsofőr

Maga a belváros párhuzamos macskaköves utcákból áll, szedett-vedettnek tűnő házakkal. Van köztük igaz békebeli is,

Békebeli épület

és van nagyon modern is: például a színház. És lám, kik jönnek éppen ide?!

Ki jön ide?

Egy másik alkalommal pedig a Princess nevű női hegedűs formáció plakátját láttam. Kicsi a világ: Pados Kriszta, a Princess egyik tagja gyerekkori ismerősöm, öccse osztálytársam volt még a nyolcadik kerületben. Vicces lett volna összefutni vele itt a Föld másik végén.

Nekem az apró üzletek tetszenek, a régebbiek, melyeknek az ajtaja mindig nyitva, hogy a bentlévők egy kis (benzingőzös) levegőhöz jussanak.

Órásbolt

Mint a képen is látható, a járda beton, az úttest pedig betonba öntött kavicsokból van kirakva. Ráz is rendesen, kemény a talpnak is, de legalább romantikus hangulatot kölcsönöz az utcáknak.

Romantikus utcák

A belváros is hegyes-völgyes, felkapaszkodva egy meredek utcácskán hamisítatlan mexikói hangulat árad. A gyerekek egyenruhában épp jönnek haza az iskolából, a nyitott ajtókon át az utcára száll a tortilla és a bab szaga. Kóbor, vagy inkább mindenkihez-tartozó macskák másznak odébb szemrehányó tekintettel, hogy miért zavarjuk meg őket pihenésükben. Az emberek kikukkantanak, ki az aki erre jár, ide már nem szokása a turistáknak feljönni, maradjanak csak lenn a sétányon. Amelyik kinézetére olyan, mint bármelyik másik, ahova gazdag nyugati turisták járnak. A hatvanas évek enciklopédiáiban ezekre írták, hogy „Puerto Vallarta tengerpartja, háttérben a modern városrész” és mellé egy fekete-fehér raszteres kép.

„Modern város”

A sétányt övező korláton szerelmespárok ücsörögnek az árnyékban,

Szerelmespár

kicsit odébb a kedvencünk, a kiugrott papból lett filozófus-festő, túl forradalminak találták a gondolkodásmódját, ezért eltanácsolták a katolikus egyházból,

A festő…

abból él, hogy remekbe szabott kutyákat és egyéb állatokat fest akrillal, például egy fürdőkádban hátán fekvő tehenet.

…és képei

Régi ismerősként üdvözöljük (Buenos díás, senor pintor), már régóta fájt a fogam egy képre tőle, végül rendelésünkre meg is festette. Utána irány az egyik kis utca, ahol 25 dollárért 80 percet (!) masszíroznak. Jólesik végigfeküdni a hűvös lepedőn, a hangszóróból halk jingjang zene szól, majd a százkilós barna bőrű masszőrnő nekilát az embernek. Először az ágy „orrlyukán” finom illatú illóolajokat szagoltatnak, utána egy kis nyújtás majd kezdődhet a masszázs. Bár teljesen meztelen az ember, semmi erotikus nincs benne, inkább csak rendkívül megnyugtató. Még amikor a hátán fekszik a férfiember s éppen útban lóg a lógója, azt is olyan természetességgel teszik odébb a lepedőn keresztül, hogy semmi izgató nincs benne. (Ellentétben a Cabo San Lucasban történtekkel, de arról majd a maga idején.) Végig figyelnek rá, hogy semmi ne legyen kényelmetlen:a fejem ne lógjon, a derekam ne húzódjék, mikor átfordulok segítenek, hogy ne feszüljenek meg az izmok. Utána egy korty vizet is kapunk.

Hamar elszalad a majd’ másfél óra, van még időnk csatangolni. Benézünk egy kozmetikai szalonba, végigkérdezzük, mi micsoda. Az „intim szőrtelenítésnél” találunk egy „brasilieno” programpontot, mikor rákérdezek mi az, a férfivendégtől amúgy is feszengő kislány szinte suttogja: todo. Azaz minden szőrt leszednek. Hát persze, ahogy a braziloknak a karneválok idején, mikor csak egy kis pajzsocska takarja a szerelem nyílását! Hiába, nyelvi környezetben a legkönnyebb tanulni.

Egyik alkalommal hatalmas tömeg tolongott ünneplőben a templom körül, negyven fokban is szépen felöltözve. A templom szentjének neve napja volt, igazi fiesta hangulat, minden méteren valami árus vagy gyanús külsejű löttyöt, vagy gyanús szagú élelmiszert árul. A magas járdakövön ülve emberek tucatjai falnak, kutyák rohangásznak fontoskodva, gyerekek kezében színes zászlócskák. Sok a környező falvakból érkezett parasztember, bő fehér peónruhában.

Meg lehet zavarodni, mert ellentétben a legtöbb kikötővel itt nem igazítják a hajó óráját a szárazföldhöz. Mindig figyelni kell, hogyha ötre kell visszamenni, az itt hat óra, nem szabad pánikolni. Egy gyors kávé mindig belefér a Café Moliendoban, ebben az apró kávézó-étkezdében, ahol helyi csirkeragut eszem, míg M. isteni capuccinót kortyolgat. Benéz közben a pék is, leteszi a frissen sütött csokis karikákat, trécsel a boltossal.

Pék és péksütemény

És vissza a buszút ugyanaz. Száguldozó, két centis helyeken előretörő sofőrök, van, hogy összeér a tükrük, buszmuzsikus, megfáradt, munkából hazatérő emberek. Egy-kétszer beugrunk a nemrég épült bevásárlóközpontba is, itt mindent körülleng a légkondicionált unalom. Hát, inkább a meleg és az élet.