Vízizene folytatódik!/Water Music continues!
Egyik kolléga megbetegedett, én meg pont ráértem, beugrottam pár hétre a P&O Britannia hajójára zongorázni. A munka sok, a pénz nem annyira, viszont majdnem utasstátuszban vagyok. Azért csak majdnem, mert személyzeti kabinom van, meg nem mehetek a "nagy" éttermekbe enni - minek mennék egyedül? - de ezt leszámítva úri a dolog.
One of my colleagues fell ill, and since I happened to be free, I jumped in for a few weeks to play the piano on the P&O Britannia cruise ship. The work is plenty, the pay not so much, but I’m almost treated like a passenger. Almost — because I have a crew cabin and I’m not allowed to eat in the “fancy” restaurants (not that I’d go there alone anyway), but aside from that, it’s quite a classy gig.
Hamburgban kellett beszállni, düsseldorfi átszállással. Mikor megkaptam a repülőjegyet, morgolódtam, hogy 6 órát kell várnom Düsseldorfban, mindegy gondoltam, legalább megnézem a várost. Reggel tízkor indult volna a gép Máltáról. Már tíz perce ülünk becsatolva, mikor a kapitány bejelenti, hogy tíz percet várni kell, technikai nehézség. Húsz perc után újabb bejelentés, még pár perc türelmet. Újabb negyedóra múlva töredelmesen bevallották, hogy valami gond van a motorral, nemsokára jönnek a szerelők. Megnyugtató. Újabb fél óra és megérkezett három máltai fejű szerelő, hümmögtek, a konzolhoz csatlakoztatott laptopot nézegették. Kisvártatva a kapitány közölte, hogy a sugárfordító visszajelzője elromlott, de arra tulajdonképpen nincs is szükségünk. Van olyan alkatrész egy repülőn, amire nincs szükség?! Mindenesetre amíg kikötik a rendszerből, addig legyünk szívesek visszafáradni a terminálba, ahol vehetünk magunknak enni-inni. Ekkor már kétórás késésnél tartottunk és ki tudja, mikor fogunk elindulni? Azért járt volna valami ingyen... A végén négy óra késéssel elindult a gép, délután egy helyett ötre ért Düsseldorfba, persze már nem volt időm kimenni, két órát lébecoltam a reptéren, ettem egy currywurstot és ittam egy jó német sört. A másik járat pontos volt, talán ha húszan voltunk a fedélzeten, vajon miért éri meg fenntartani?
I had to board in Hamburg, with a transfer in Düsseldorf. When I got my plane ticket, I grumbled a bit about the six-hour layover in Düsseldorf — but then I thought, oh well, I’ll go check out the city. The flight from Malta was scheduled for 10 AM. We’d been strapped in for ten minutes already when the captain announced a “short delay” due to a technical issue. After twenty minutes, another announcement: just a few more minutes. Fifteen minutes later came the sheepish confession — there was something wrong with the engine, but mechanics were on the way. Reassuring, right?
Another thirty minutes passed and three Maltese-looking mechanics showed up, grunted a bit, and stared at a laptop plugged into the console. Eventually, the captain told us that the “thrust reverser indicator” was faulty — but, he assured us, we don’t actually need it.
Is there such a thing on a plane that you don’t need?!
Anyway, while they were disabling the system, we were kindly asked to return to the terminal, where we could go buy ourselves some food and drinks. By then we were already two hours behind schedule, and who knew how long we’d be stuck there? I felt like we deserved something for free…
In the end, the flight took off with a four-hour delay and landed in Düsseldorf at 5 PM instead of 1. Naturally, there was no time to go into the city — I just loafed around the airport for two hours, had a currywurst and a good German beer.
The next flight was on time. There were maybe twenty of us on board. I wonder how it’s even worth running a flight like that?
Hamburgban a reptéren fel kellett hívni az ügynököt, mert nem várt a taxisofőr, ez is elrendeződött, már csak fél óra kocsikázás és végre a szállodában. A konyha természetesen már bezárt, de azért kaptunk egy szendvicset. Előző hamburgi bejegyzésemben (https://vizizene.blog.hu/2013/11/12/2013_november_6_hamburg) írtam, hogy a kollégák lebeszéltek a délelőtti Reeperbahn megtekintésétõl, mondván csak másnapos prostik és állott hányás található olyankor arrafelé. Igazuk volt, évekkel később a Silver Clouddal jártam arra, akkor megnéztem. De most irány a piroslámpás negyed, esti pompájában látható. Hát... lelombozó. A lányok már nem ülnek a kirakatban, legalábbis én nem találtam, erőszakosan próbáltak leszólítani az utcán, angolul válaszoltam és aztán hallgattam, hogy tárgyalnak ki németül. Az egyetlen érdekes a Beatles tér, annak idején itt játszott a banda. Visszafelé metróval mentem, későre járt és soknak tűnt a 3.5 kilométer.
At the Hamburg airport I had to call the agent because the taxi driver wasn’t there — but that got sorted out. Just a half-hour ride and I was finally at the hotel. The kitchen was, of course, already closed, but they did give us a sandwich at least.
In my previous Hamburg post I mentioned how my colleagues warned me not to visit the Reeperbahn in the morning, saying it would just be hungover prostitutes and the smell of stale vomit. They were right. Years later I went back with the Silver Cloud and saw it for myself.
This time though, I headed to the red-light district in the evening to see it in all its nighttime glory.
Well… it was underwhelming.
The girls no longer sit in the windows — or at least I didn’t see any. Instead, they tried to stop me on the street, a bit aggressively. I replied in English and then just listened as they discussed me in German. Lovely.
The only interesting part was Beatles-Platz, where the band used to play back in the day.
On the way back I took the metro. It was getting late and 3.5 kilometers suddenly felt like a lot more than it should.
Másnap reggel kilenckor várt a taxi, háromnegyed órát araszolt az esős forgalomban mire a kikötőhöz értünk. Itt kezdődött a hajósélet: várni-sietni- várni-sietni. Először vártunk egy bizonsági emberre, aki bekísért minket a terminálon át hajóhoz, utána vártunk, egy hajóstisztre, aki közölte, hogy siessünk, mert full crew drill van, azaz mindenkinek gyakorlatozni kell (mi ketten új beszállók voltunk, nekünk természetesen nem), aztán gyorsan ki kellett tölteni a papírokat a személyzeti irodában, utána sietve kitettek a folyosóra, mert megszólalt az általános riadó. Hűséges blogolvasóim tudják, ez hét rövid, majd ezt követően egy hosszú folyamatos sípszó. Mit csináljak, felmentem az egyik bezárt bárba, ahol elcsíptem a térerőt (a hajó belsejében nincs, leárnyékolják az acélfalak) és terepszínű pofával üldögéltem.
The next morning at nine, the taxi was waiting. It took about 45 minutes crawling through rainy traffic to reach the port. That’s where ship life began: hurry up and wait, then hurry again.
First we waited for a security officer to escort us through the terminal to the ship. Then we waited for a ship’s officer, who finally showed up and told us to hurry because there was a full crew drill — meaning everyone had to take part (except us, the two new joiners). After that we had to quickly fill out some paperwork at the crew office, and then they rushed us out into the corridor because the general alarm had gone off.
My loyal blog readers will know this one — seven short blasts followed by one long continuous one.
So what did I do?
I slipped into one of the closed bars, where I managed to catch some signal (there’s no reception inside the ship — the steel walls block everything), and sat there trying to look like crew who had everything under control.
bár sarkában/at the corner of a bar
Utána persze senki nem tud semmit, elevickéltem az igazgatói irodába, jött Péter, a zenei igazgató. Ő segített megtalálni a kabinomat, jó elöl van, ráadásul trükkös módon lehet csak odajutni, előbb le kell menni a negyedikre, majd onnan fel a hatodikra, közben útban van a két emeletes színház, ezért ez a kitérő. A hajó szokásos módon kész labirintus, szerencsére nekem mind az utastérbe, mind a legénységi térbe szabad bejárásom van, így könnyebb megtalálni. Azért még most is el-eltévedek. A kabin elöl, a tiszti étkezde leghátul, 500 lépés és három emelet elmenni kajálni. Kipakoltam, gyorsan átvasaltam az ingeket. Este már nyomtam is a melót, a munkahely a 16. emeleten van elöl, a Crow's Nest bár, teljes panorámával előre. Meg is telt hamar.
After that, of course, no one knew anything. I drifted toward the director’s office, where Peter — the music director — showed up. He helped me find my cabin, which is up front, in a spot that’s only accessible by a bit of a trick: first you have to go down to deck 4, then up to deck 6. Why? Because there’s a two-story theatre in the way. Naturally.
The ship, as usual, is a total maze. Luckily, I have access to both guest and crew areas, so it’s a bit easier to find my way around. Still, I get lost now and then.
My cabin’s up front. The officer’s mess is all the way at the back — 500 steps and three decks just to get a meal.
I unpacked, quickly ironed a few shirts, and by evening I was already at work. My post is on deck 16, right at the front of the ship, in the Crow’s Nest bar — with a full panoramic view ahead.
It filled up quickly.
Aztán persze szép lassan megtanultam mi hol van, beállt a rutin. Nemsokra kikötünk Southamptonban, felvesszük az új utasokat, aztán irány a Mediterrán tenger!
And of course, slowly but surely, I learned where everything was. The routine settled in.
Soon we’ll dock in Southampton, pick up new passengers, and then it’s off to the Mediterranean!
Southampton
