(mikor egymás után többször megyek egy kikötőbe, akkor lehet, hogy a képek másik alkalommal készültek)

Hogyan biciklizzünk a kikötőkben?

Kikötői várost – egy két kivételtől eltekintve - biciklivel lehet a legjobban bejárni. Nem, nem igaz. MINDEN várost biciklivel lehet a legjobban bejárni. Még New Yorkot is azzal volt a legjobb, mikor a Queen Mary II-vel ott jártam és Brooklynból a hídon át mindig betekertem Manhattanbe.

A Silver Cloud kis hajó, így odafér a közeli kisebb pierekhez is, de a nagy hajókat általában a várostól egy-két kilométerrel messzebb parkoltatják. Onnan vagy időigényes gyalog bejutni a sivár ipari környezetben, vagy várni kell a buszra vagy drágán taxizni. Ehhez képest az ember csak kitolja a bringát, felül rá és perceken belül jó helyeken jár. A bicikli maga a szabadság. Persze például Szantorinin vagy Mikonosz belvárosában nem lehet használni, annyira szűkek az utcák (ld majd következő bejegyzést), de az utóbbinál is sokat segített, hogy az óvárosig eljussak, ott aztán toltam. Külön élvezet, hogy mivel mindig tengerszint feletti egy méterről indulunk, azaz ha szigorúan nézzük, mínusz három méterről, mert a kerékpártároló a kettes decken van, vízvonal alatt, ezért az út vége mindig jutalom, hiszen lefelé gurulunk. Kivéve ha fúj a tenger felől a viharos szél, mint majd erről a blog végén szó lesz.

Egy jó tanács: SOHA ne higgyünk a GPS-nek Pireuszban! A görögök rendkívül kreatívak az ad hoc lezárásokban, útmegszüntetésekben és terelésekben. Az utcák vagy keskenyek és nem lehet rajtuk haladni, mert valaki blokkolja a közlekedést,

Evickélés a forgalomban

vagy szélesek és elviselhetetlen rajtuk a forgalom. Mindenki ott parkol, ahol éppen egy falatnyi szabad helyet talál, legyen az kereszteződés vagy járda. A járdák is használhatatlanok, magas a padka de mindegy is, mert úgyis elállják a parkoló autók a kereszteződést. A villanyoszlopok-táblák-kukák mind a járda közepén vannak, nem fér el mellettük a kormány. A mediterrán vezetési kultúra szerint a szabályok csak tájékoztató jellegűek viszont mindenki figyel a másikra és senki nem akarja megnevelni a közlekedés többi részvevőjét. Otthon szoktam mondogatni, hogy mi úgy vezetünk mint a törökök, de a többiektől azt várjuk, hogy úgy vezessenek mint a németek. Itt nincs ez a kettős mérce, a káoszban is biztonságban érzi magát az ember csak figyelni kell és ésszel tolni. Vannak felüljárók, amiket senki nem használ, nyomógombos lámpák, melyeknél nem működik a kapcsoló és zebrák, melyeket senki nem tart tiszteletben, mindenki megy amerre lát. Ungon-berken át küzdöm magam előre.

A múltkori utamon felfedeztem egy helyre kis bicikliutat, Athén központjából, a Monastiraki oldalától indul és ha ügyes az ember, egész Monsatoig, szinte Pireuszig ki tud rajta jutni. Az út tulajdonképpen a HÉV mellett vezet, csak két helyen kell trükközni, nem szabad a felüljárón átmenni, később pedig a kis patakot a főút felé (jobbra) kell megkerülni. Na ez nem sikerült nekem a múltkor és így lett a kényelmes negyven perces útból – másfél óra. Most odafelé már jobban figyelek, átvágok a pireuszi ócskapiacon, akárcsak a Mos Eisley kikötőben, itt is mindent lehet kapni távirányítótól kezdve a babaholmin és a tisztítószeren át a tárcsás telefonig. Egy ideig toporgok a szemetesautó mögött, nincs annyi hely az úton, hogy elférjek mellette, a járdát pedig az árusok vették birtokba, kerülőút nincs vagy csak nagyon messze. Az emberek dobálják bele a szemetet, a gép hangosan és veszélyesen darál. Végre megelőzöm, nemsokára egy félpályás lezárással nehezített úton tekerek. Most mellettem nincs hely, egyik oldalon a lezárás, másikon a HÉV, a gépkocsik türelmesen jönnek mögöttem, nem dudálnak, a kiöblösödéseknél elengedem őket. Mikor gyanúsan kezd vastagodni az út, gyorsan letérek, nem akarok úgy járni, mint Corkban, ahol elindultam egy normális vidéki úton, majd percről-percre nagyobb lett a forgalom, végül ott küzdöttem félig leengedett gumikkal, szakadó esőben és viharos szembeszélben – egy autópályán. Legalább egy kilométert tekertem annak idején halálnyugtalanságban (mert félni nem volt érkezésem), miközben százzal zúgtak el mellettem a kamionok és persze mindegyik dudált, mire találtam egy felhajtót, ahol szemben a forgalommal gyorsan kimenekültem. Mindezt természetesen a bal oldalon, hülye angolok (írek), angol hülyék. Itt most ilyen nincs, átcipelem a bringát egy felüljárón inkább.

És itt a másik jó tanács: mindig legyen nálunk helyi aprópénz és ezen felül egy nagyobb összeg helyi valutában, lehetőleg közepes címletekben. Írországban azért volt leengedve félig a gumim, mert csak fontom, dollárom és bankkártyám volt, a pumpák a benzinkúton pedig 20 centessel működtek. Végül tarháltam valakitől, de ez már Cork belvárosában volt, addig el is kellett jutnom. A nagyobb összeg pedig azért szükséges, mert ha valami történne a kerékpárral, a hajóhoz akkor is vissza kell érni. Nincs idő szervizt keresni vagy tolni, otthagyni nem lehet, hiszen legközelebb egy hét múlva járunk arra, ha járunk egyáltalán. Tehát baj esetén lehet hogy taxit kell hívni, mégpedig olyat, amelyik elviszi a biciklit is.

Szerencsére erre most nem volt szükség, még a múltkor elvittem egy szervizbe a gépet, ahol húsz euróért mindent megjavítottak rajta. Viszont mivel átjöttem a HÉV bal oldalára, itt a kis utcában szembejönnek az autók! Nem zavartatják magukat, megvárják míg lehúzódom aztán lassan továbbhajtanak. A kispataknál el kell kanyarodnom, de visszafelé könnyű lesz megtalálni, messziről érezni a csokigyár illatát, valami epres töltelékes finomságot gyárthatnak épp.

Aztán megtalálom a már említett kerékpárutat, innen már sima az enyhén emelkedő út egészen az Akropoliszig.

Bicikli és Akropolisz 

Tizenegy körül érek ide, bejutni képtelenség, óriási a sor kívül-belül

Mint a hangyák

Voltam már itt 2009-ben, az épületek meg nem nagyon változtak az elmúlt kétezer évben, úgyhogy csak kint ülök le egy padra, gyönyörködöm a látványban.

Akropolisz kívülről

Ez utam legmagasabb pontja 150 méteren, jön a már említett jutalom, lejtő egészen a hajóig. Előző nap Mikonoszon nem volt ilyen egyszerű meredek domboldalakon kellett felkapaszkodni.

Lassan gurulok a turisták között. Athénban a legnagyobb a templomsűrűség, még a toronyház aljába is jut egy. Melyikben van a szellem?

Templom a toronyházban

A kutyák élvezik a kellemes időt és a kilátást. Azért az Akropolisz alatt utcakutyának lenni egész más, az olyan úri, nem?

Röhögő kutya

Biciklivel könnyű letérni a megszokott csapásokról, a kis kávézókban a helyiek esznek-isznak és triktrakoznak vagy sakkoznak. Külön boltjuk van!

Társasjátékbolt

Húsz perccel dél előtt érek fel a parlamenthez, nem akarok ennyit várni úgyhogy teszek egy kört. A parlament mögött a nemzeti kertbe tévedek. (Alapvetés, hogy bárhol látunk menet közben egy nyitott kaput ami parkba visz, érdemes bemenni). A parkot 1838-ban építették ki Fridrich Schmidt tervei alapján, aki több mint 500 fafajtát és rengeteg állatot telepített ide. Ezek közül az egyik majom végzetes is lett: 1920-ban Alexander császárt megharapta, aki három héttel később szepszisben meghalt. Ennek számos politikai következménye lett, a szmirnai nagy tűz és a népességcsere Törökország és Görögország között.

A kertben csak gyalog lehet közlekedni, aszfaltút csak mutatóba található. Nem volt kitéve hogy nem szabad kerékpározni, de azért óvatosan közlekedek és milyen jól is teszem: kisvártatva egy teknős cammog ki elém keresztbe.

Teknős az úton

Ügyet sem vet rám, biztos fontos dolga van

Ügyet sem vetett rám

Gyönyörűen rendben van tartva az egész park, sehol eldobált szemét, a fű lenyírva, az utak, padok szépen karbantartva, a virágok megöntözve, a narancsfák csendben élvezik a ragyogó időt.

Szépen rendben tartva

Narancsfák

A mi agyonhasznált és elhanyagolt Városligetünkre gondolok, amit a Ligetvédők több mint egy éve próbálnak megmenteni a végleges pusztulástól és elfacsarodik a szívem. Még a görögök is, akik szemmel láthatóan rutinosabbak a korrupcióban mint mi, még ők is vigyáznak az értékeikre, csak mi pusztítjuk-gyilkoljuk önző és rövidlátó érdekek miatt!

Két perc elég visszaérni a parlamenthez, készülődik a váltás.

Érkezik a váltás 

A koreográfiát nem egészen értem, de szemet gyönyörködtető, ahogy egyszerre emelik a puskájukat

Emeli

és aztán balettosokat megszégyenítő mozdulattal nyújtják előre a lábukat.

Balett

Nem szeretném megbántani őket, de ahányszor látom, mindig a Monty Python repülő cirkusza „Hülye járások minisztériuma” szkeccse jut az eszembe.

Hülye járás

Befalván a szokásos giroszomat visszaindulok. Most már simán hazatalálok, a csokigyár szagát megérezve fordulok balra aztán jobbra, végre irányhelyesen közlekedek, gyorsabb is így. Pireuszba beérve nem várt kellemetlen meglepetés: viharos szél fúj a tenger felől, bizony kapaszkodnom kell a kormányba keményen. Gyorsan veszek még mosógélt és egyéb tisztálkodóeszközöket. A boltban érdekes, hogy lehet kapni kimérve is mosóport.

Mosópor kimérve

Elnézést a minőségért, de nem akartam feltűnően fényképezni.

A hajóra visszaérve kis pihenés után egész este munka.