vízizene

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

Friss topikok

  • tömjénzsolti: Nagyszerű! Már régen hiányoltam az újabb útibeszámolókat és a csodálatosnál csodálatosabb fotókat.... (2018.07.29. 12:57) 2018.02.13. Fort-de-France, Martinique
  • tömjénzsolti: Érdekesek és informatívak a képek,jó a tájékoztató összekötő írás is, várom a folytatást. (2018.04.15. 10:32) Szentpétervár (3. rész)
  • Zsomatograf: Hello! Eltűnt a Szentpétervár 1. része. :-O Mondjuk a Feedly becachelte, így ott meg tudtam nézni... (2018.02.20. 08:42) Szentpétervár ízelítő
  • Kis ember: @luxusMátéslusszkulcs: Az útnak vége, de nemsokára jön a következő. És ígérem, hogy befejezem az ... (2018.01.24. 11:33) 2017.07.27. Visby, Gotland
  • Csöre: wow!Hűha!Hajjajjaj!Meg se tudok szólalni! És a ti hajótok "csak" olyan böhöm nagy volt??? Azért az... (2017.11.18. 15:18) 2012. december 17. Panama-csatorna

Linkblog

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

AZ ÚTVONAL

Hogy merre járok, az https://www.icruise.com/ships/silversea-cruises-silver-wind-cruise-itineraries.html oldalon lehet megnézni

Február 16.

2009.02.16. 20:10 :: Kis ember


Adelaide
A mai nap az állatokról szólt. Azzal kezdődött, hogy amikor kimentünk a hajóról, a terminálban egy félelmetes véreb vizsgálta át mindenki csomagját, nehogy valaki is bevigyen élelmiszert. Ez:

 

 

 

 

 

Nem volt túl hatásos, mert, mint utóbb kiderült, volt aki partra vitt egy kis elemózsiát (nem én). Nem igazán értem, a hajónál sterilebb hely szerintem nincsen, de hát ők tudják. Az ingázó buszra (valaki mondjon már egy jó magyar szót a „shuttle bus”-ra) sorba kellett állni, addig lőttem egy képet azok kedvéért, akik még nem láttak óceánjárót, hogy a 83000 tonnás Arcadia mekkora:

A busz előtt látható ablak az első emelet (tizenegy van + lefele A+B+C deck és a motortér) Azok a hengerkék a promenád decken az úgynevezett „liferaft”-ok, akinek nem jut mentőcsónak, baj esetén abba a felfúvódó izébe kell beszállni. Nekem mentőcsónak van a kártyámon.


 

Adelaide-be körülbelül fél óra alatt ért be a busz. Nem túl érdekes város, az elővárosai pont olyanok, mintha valaki ugyanazt az ötven métert ismételgetné, bolt-autószerelő-bolt-iroda-kocsma copy-paste. A városközpont se mutatott túl sok érdekeset, rögtön ki is mentünk eredeti célunkhoz a Cleland vadasparkba. A zenekar rendes volt, négyen voltak, simán mehettek volna egy taxival, mert busz csak naponta kettő jár ki oda. Az én kedvemért G. intézkedett, bement a legközelebbi boltba és megkért egy optikust, hogy hívjon nekünk egy ötszemélyes taxit. D. is nyugodtan kivárta azt a negyedórát-húsz percet, míg megjött, pedig ő mindenhol rohan, hogy sokat láthasson. Az ötszemélyes taxi a húszperces útért 50 ausztrál dollárt kért, ha elosztjuk, akkor nem volt rossz. Egyedül kicsit drága mulatság lett volna. A taxisofőr kövér volt és jókedélyű, mikor nagyokat nevetett, olyan hangja volt, mint a Macskafogóból a fő vámpírnak („mi a neved, kisegér?” „Dick.” „Ricardo, amigo mio, keblemre!”)
Azon tanakodtunk, hogy megbeszéljük-e a visszfuvart is, de amikor láttunk, hogy kivisz minket a városból, fel egy hegyre, ami Dél-Ausztrália második legmagasabb pontja, akkor gyorsan visszarendeltük háromra. Útközben már táblák jelezték, hogy tényleg Ausztráliában vagyunk. Gyorsan le is fényképeztük őket.


 

 

 

 

 

 



 

 

 

Maga a vadaspark gyönyörű. John Burton Cleland természettudósról nevezték el. A belépő mellé pár dollárért adtak állateledelt, amivel lehet majd etetni az állatokat.
Első utam természetesen a kengurukhoz vezetett. Nos, kenguruból is sokfajta van, fajtánként el vannak választva egymástól kerítéssel, amit csapóajtók szakítanak meg. Mivel elég meleg és napos idő volt, az árnyékban heverésztek, sokan. Kis kezüket (vagy inkább láb???) arisztokratikusan összefonták és úgy nézelődtek vagy aludtak.

Azért írtam inkább kezet, mert mikor etettem őket, akkor a kis mancsukkal közelebb húzták a kezemet, hogy kényelmesebben falatozhassanak.

 

 

 

 


Vágják, mi a pálya, volt ugyan, amelyik félt az embertől, de a legtöbb, ha meglátja, hogy közeledik a turista, már tápászkodik is fel, mert tudják, hogy jön a finomított élelmiszer. Simogatni is hagyják magukat, bár annyira nem díjazzák. De némelyik, ha a marját simogatják, kéjesen két lábra áll, úgy élvezkedik. Finom, vékony, selymes bundájuk van, egyáltalán nem büdösek.

 

 

 


A kicsik bújnak az anyjuk erszényébe, persze már nem férnek bele.

 

 

 

 

 


Mozogni csak a legvégső esetben hajlandóak. Mivel az árnyékban fekszenek, nehéz volt jó képet készíteni róluk, ezért megpróbáltam egy kis kajával kicsalogatni a napfényre. Hát jó, hogy rám nem legyintett. Az volt a szemében: oké, hogy te hülye vagy meg izgága, de ezt ne várd tőlem!
Általában a füves területeket kedvelik, mindent összepiszkítanak, nekem is kenguruszaros lett a cipőm talpa, egyszerűen nem lehetett vigyázni. Szó szerint egy talpalatnyi helyet sem hagynak tisztán. Van, amelyik inkább a sziklás vidéket kedveli, ezek távolabb voltak, ki volt nekik alakítva egy sziklakert, olyan Köztársaság tér nagyságú. Itt voltak a sárgalábú kenguruk

Leginkább egy nyúl és egy kecske keverékére hasonlít a pofájuk. Nagyon aranyosak és szelídek voltak (legalábbis ezek a példányok), okos kis szemük van és puha szőrük. A foguk viszont éles, mikor ettek a kezeből, az egyik véletlenül belekapott a tenyerembe. Nem sértette fel a bőrt, mert időben észbe kapott, de borotvaéles a metszőfoguk.
A kenguruk után megnéztem a vombatot. Szegény éppen diétán volt, ki volt írva, hogy ne etessük. szomorú is volt. Lehet azért, mert a párja be volt zárva egy árnyékos helyen egy üvegkalickába, beteg volt és még megfigyelés alatt tartották. Úgyhogy szegény nagyon unatkozott, unalmában vakarózott.



Profin meg van csinálva a vadaspark, az ember a bejáratnál kis térképet kap, amin különböző hosszúságú útvonalak vannak. Nekem volt időm, a biztos pont délután kettő volt, akkor kezdődik a koalasimogatás, addig elmentem a nagy körre. Szép, ősfás környezet, meleg, eukaliptuszillat, kevés turista.
A kerítéssel felszabdalt hatalmas terület néhol olyan, mintha most elevenedett volna meg az Őrtorony magazin címlapján látható paradicsom. Az állatok együtt, a legteljesebb békében heverésznek, mindegyik elégedett, igaz, ragadozó – rajtunk kívül – nem volt közöttük...
Találkoztam egy ausztrállal, mesélte, hogy vannak kenguruk nála a farmon. Kérdeztem, hogy szokott-e kenguruhúst enni, nevetve mondta, hogy nem. Az emu szerintem csúf. De jó fej.

 

 

 

 

 

 

A madarak hálóval lefedett erdőrészben voltak. Itt például három papagáj beszélgetett

Furcsa volt látni őket természetes közegükben, nam egy állatkereskedésben. De teljesen szabadon is rengeteg madár repkedett, itt van ez a kékfejű, olyan gyors volt, hogy beletelt egy pár percbe, míg legalább egy exponálási időre megállapodott.

 

 

 


A színek nagyon harsányak, a kék nagyon kék, a zöld világít, a fekete csillog

 

 

 

 

 


Mint például a fekete hattyú, amiért Perthben lejártam a lábam, itt meg mórikálta magát egy kis kajáért. Elegáns!
A pelikán szeme olyan, mintha rajzolva lenne.
 

 

 

 

 


Majdnem odafordultam hozzá, hogy Pelikán elvtárs, egyszer majd kérünk magától valamit, de nagyon elfoglalt volt.
És aztán persze következett a nagy attrakció, a koalasimogatás és –fényképezés. Már előtte odagyűltünk, hogy elsők legyünk. A simogató előtt volt egy fedett szín, ott voltak a koalák, egyelőre még messze. Tényleg semmit nem csináltak, feküdtek az ágakon, aludtak, bóbiskoltak, idönként félálomban kinyúltak egy-egy odakészített ágért és majszolták az eukaliptuszt. Ez igen, tudnak élni!


Egy dolgozó behozta a macit, Teddy névre hallgatott, 12 éves volt, a súlya kb. 15 kg. Ő már idős, állítólag 15 évig élnek. A következő képre már izgatottan vártam. Egy ismerősöm irodájában láttam hasonlót kinagyítva, én is akartam egyet. :)

 

 

 


Még megnéztem a dingókat, sárga kutyák, (hm, ugye, Simenon úr) az egyik napozott(?), meg a tasmán ördögöt. Ez utóbbi olyan tempóban rótta a köröket, hogy le sem tudtam rendesen fényképezni.
A taxi késett vagy húsz percet, de nem nyugtalankodtunk, mert a sofőr odatelefonált (!) a vadaspark portájára. Aztán vissza a városba, óriási sor a buszhoz, de szerencsére az angol sorok nyugisak, nem kell félni, hogy elédtolakodnak.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vizizene.blog.hu/api/trackback/id/tr78947217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nagykócsag 2009.02.16. 23:04:53

Hát ez király lehetett!
Ezért már érdemes elutazni a világ túlsó végére.

Varánusz · http://varanusz.blogspot.com 2009.02.17. 14:21:19

Keményen nyomod, Balázskám, csak így tovább a beszámolókkal. 2 apró megjegyzés:

1. Macskafogó: Csak a korrektség kedvéért, hogy sem a Macskafogó szerzői, sem Bodrogi nem hülye:

„mi a neved, kisegér?” „Dick.” „Pedro, amigo mio, keblemre!"
Helyesen:
- Dick. (Azaz Richard)
- Ricardo, amigo mio, keblemre!

2. "A kicsik bújnak az anyjuk erszényébe, persze már nem férnek bele."
Szerintem ilyenkor szopnak. Ugye a kenguru emlője az erszényen belül van.
süti beállítások módosítása