Mi a különbség egy hegy és egy miniszter között? A hegy annál nagyobbnak tűnik, minél közelebb megyünk hozzá – a miniszter pedig annál kisebbnek.
Portovenere kis halászfalu a Cinque Terre vidékén, a Ligur-tenger partján. Öblében horgonyzott le hajónk, ahonnan a már megszokott módon, tenderrel jutottunk ki a partra. Kinéztem magamnak egy helyes hegyet, hogy majd azt megmászom, de mikor közeledtünk a településhez, kiderült, hogy az egy másik szigeten van. Sebaj, indulnak oda kompjáratok, az időmbe belefér. A fizetésemet dollárban kapom és a fedélzeten nincs pénzváltás, így első utam a bankba vezet, ahol – nem váltják be a pénzemet! Mondanom sem kell, hogy nem beszélnek angolul, csak a „paszport, paszport” szavakat ismétlik. Hiába magyarázom, hogy az útlevelem a személyzetis szekrényében, rendelkezem hajókártyával (a világon mindenhol elfogadják, fényképes, mágnescsíkos), személyivel, jogosítvánnyal, ugyanúgy az Únió tagja vagyok, nem elég, neki a passzus kell. Átkozódom egyet magyarul, aztán otthagyom, egy másik helyen próbálkozom, ott meg nem váltanak pénzt, kész nincs több lehetőség. A takarékszámlához itt nem férek hozzá, a folyószámlámon még van 20 euró, azt leveszem, akkor nem megyünk csónakázni, maradunk itt. Gondoltam megmászom a kis dombot, ahova a vár épült, melyet a szaracén és kalóztámadások ellen építettek a XII században, bámészkodok és nyalok egy fagyit.
A főtéren bemegyek az idegenforgalmi irodába, a kedves hölgy természetesen szintén nem beszél csak olaszul. A térképre bökök, hogy oda mennék, de a „bruto” és „distancia” szavak hallatán megenyhülök, kérdő mozdulattal jelzem, hogy akkor hova. Campigliára mutat a rajzos térképen, elég közelinek tűnik, lefitymálva mutatom, hogy piccolo distancia, de mondja hogy jó lesz az. Legyen. Nekiindulok a meredek lépcsőnek,
Meredek lépcső
mely tíz perc múlva kifogy a lábam alól. Ekkor már a vár oldalában járok, a városkát eltakarja a fal, csak az egyik templom és a temetőkert látszódik – na meg a csodás sziget.
Portovenere panoráma
Itt derül ki, hogy amit kis dombnak láttam, az valójában egy hegynek az alsó nyúlványa, ahogy egyre feljebb kapaszkodok újabb és újabb emelkedő kerül elém. Pár perc múlva két lánnyal találkozom, olaszok de kicsit beszélnek angolul, kérdem hova vezet az út, mondják hogy Campiglia felé jó irányba megyek. Aztán sokáig senki csak a csönd és a száraz örökzöldek szaga. Egy lankásabb szakaszon elhagyott betonház, vasroncsok. Talán a háborúból maradt? Innen tökéletesen rálátni az öbölre.
Roncsok a magasban
Titokzatos útirányjelző táblákkal találkozom, némelyiken egy-egy településnév, ami az elnagyolt térképemen nincs rajta és mindegyiken két szám. De hogy időt vagy távolságot jelent?! Az egyiken nem is szám van, hanem három betű, végképp nem tudom mit jelenthet. Az egyik „Forte valami” táblánál 015 szerepel, elindulok arra, nemsokára egy erődítményhez érek, zsákutca. Találkozom két kanadai lánnyal, ők is tanácstalanul nézegetik a térképet, rájövünk, hogy a számok egyfajta útszámozások de se nem logikus, se nem következetes. Mindegy, a szokásos jelszavamat mormolgatva (ha nem érdekel hol vagy, nem tévedhetsz el) elindulok arra, amerre Campigliát sejtem, a két lány hálásan követ. Egy kereszteződésnél aztán leválnak, mert felfedezik a nekik való számozást, sok szerencsét!
Látkép
Időről-időre dörrenéseket hallok, mintha valahol robbantanának. Nem tudok rájönni honnan ered, mert a hegyek visszaverik a zajt. Egy bányához érek, márványt termelnek ki. Sok nem látszik a képen, csak a barlang arányait szerettem volna bemutatni. A kép alján az az izé embermagas, a kerítés kb. két méteres.
Bánya
Az ösvényen haladva bevillan egy nagyobb kikötő, felismerem, La Spezia városa az, jártam itt három éve a Disney Magickel.
La Spezia
Hát igen, a monstre szállodahajók csak ide tudnak kikötni és a rajtuk lévő két-háromezer embert se lehetne mind egy kis halászfalura rázúdítani.
Nagy baj már nem lehet, legrosszabb esetben lesétálok oda – gondoltam, ám akkor még nem sejtettem...
… Hogy újabb emelkedők várnak rám. Egyre feljebb és feljebb hágok. Érdekes módon jó pár turista jön, de mind szembe. A legtöbben franciák és olaszok, de hallok svájci szót is (kicsit meglepődnek, mikor rájuk köszönök svájcul) és persze angolt. A látvány lélegzetelállító.
Látkép 2.
Az út néhol megszűnik és csak a puszta sziklákon át lehet továbbaraszolni. Korlát nincs, egy rossz mozdulat és könnyen lebucskázik az ember.
Kastély a hegyoldalban
Mintegy másfél órányi kapaszkodás után kitikkadva érek Campiglia falucskába. Persze van egy fogadó, szomjasan felhajtok egy narancslevet, nagyon drága de az áldóját, most megérdemlem. Eszem egy falatnyi lasagnét, helyi készítésű, isteni. Még veszek egy fél literes ásványvizet az útra. Érdeklődésemre elmondják, hogy vezet egy út lefelé majdnem La Speziába, onnan húszpercenként jár busz vissza Portovenerébe.
Az út az elején enyhén lejt, később meredeken esik, de nem ösvény, hanem lépcső, ki tudja mikor építették.
A lépcső kezdete
Mintegy negyven percet lépcsőzöm lefelé mire leérek egy országútra, innen már csak tíz perc séta a buszmegálló. A tábla tájékoztató jellegű, a busz olasz idő szerint jár, negyedórát késik. Sebaj, ráérünk. A végállomásnál még egész fitt vagyok, besétálok a romantikus szűk utcák közé, kezemben az elmaradhatatlan fagyival
Fagyi és utca
Ahova csak lehet fát, virágot ültetnek, nem csak a szemnek szép, hanem a hőség ellen is véd.
Kutya és néni
Visszafelé pont lekésem a tendert, üldögélek a mólón negyed órát.
Portovenere
