Óriásgyakorlatot tartottak felfúvódó tutajokkal, az egész legénységnek ki kellett vonulnia a hajóról és álldigálni a parton. Nem igazán értem a lényeget, ha a tengeren baj van, majd addig úszkálunk a hajó körül?! Mindegy, jól elment ezzel a reggel, egész későn tudunk csak szabadulni. Biciklire kapok és először a történelmi óvárosba megyek. A szokásos szűk sikátorok mellett itt a váratlanul lépcsőbe torkolló zsákutcák is nehezítik a kerékpározást, másfelé veszem az irányt, megcélzom a Notre Dame de la Garde templomot. Jó magasra kell feltekerni de megéri.
Templom a magasban
Nem sikerült térképet szereznem, egyelőre nem zavar, megyek az orrom után. Kilyukadok a prefektúra épületéhez, olyan hatalmas hogy nem sikerül a fényképezővel befogni, több képből kell összeraknom.
Prefektúra
Idősebb francia turista házaspárt szólítok meg, merre menjek természetesen nem beszélnek angolul (a kávézóban sem beszélt senki, az utcán sincsenek kiírva az emlékhelyek más nyelven, idióták ezek a franciák. Két napot vagyok itt, ezért tanuljak meg franciául?) de nagyon kedvesek, adnak egy térképet. Merci beaucop – mondom elegánsan három általam ismert mondat közül az egyiket. Elindulok felfelé, az elején nem is vészes, rózsadombnyi meredekségűnek tűnik. Egy forduló után viszont elfogy a vastag út és egy másfélsávos kapaszkodóra jutok. Bárcsak használhatnám az 1892-ben épített siklót, melynek hídját maga Eiffel tervezte! De sajnos 1967-ben lebontották a motorizációra hivatkozva – mint ahogy nálunk is megszüntették a villamosközlekedést az Erzsébet hídon, amit azóta a két kezükkel kaparnának ki a népek az aszfaltból.
Meredek utca
A kép megtévesztő, mikor legalacsonyabb fokozatban belehúzok a pedálba a gép orra felemelkedik. Egy busz türelmetlenkedik mögöttem, nem dudál de valami furcsa csilinegő hangot hallat. Nem érdekel, várja meg míg kiszélesedik az út. Egy perc múlva így is történik, már csak pár forduló és fel is érek. A látvány szokás szerint pazar.
Marseille panoráma
A templom dölyfösen magasodik a hátam mögött. Tetején óriási, 11,2 méter magas, arannyal futtatott réz Szűz Mária szobor. 41 méter magas tornyában nyolctonnás harang lakik.
Notre Dame de la Garde
Csak össze kell hasonlítanom a szerény hajlékkal, ahol ez az egyszerű asszony, egy ács felesége meghalt. Micsoda marketing!
Efezus. Itt lakott Jézus anyja utolsó éveiben.
A bazilikát 1864-ben szentelték fel. Előtte is állt már itt egy templom, melyet 1214-ben építettek és melynek a nyomai ma is láthatók a sziklába mart kriptában a bazilika alatt.
Régi templom
2001 és 2008 között restaurálták, többek között a gyertyák szennyező anyagait távolították el. A gyertya biznisz most is megy, ottjártamkor is tele volt a tartó, a hőmérséklet legalább 8-10 fokkal magasabb volt mint a másik helyiségben; egy nő éppen a régebb óta égő mécseseket vitte ki, nem is várta meg hogy leégjenek azokért, akikért gyújtották. Micsoda profánság!
Kicsit profán
Míg a templomban nézelődök, a bringámat két marcona katona géppisztollyal őrzi. Nem kéne ennyire aggódni, még Pireuszban vettem szupi Abus lakatot a gagyi sodrony helyett (30 euró volt, az áldóját!), azóta mindenhova azzal lakatolok, mert az alu vázas Btwin értékes darab.
Fegyveres őrök a bicikli mellett
Balra nézve If várára látunk. Itt raboskodott Monte Cristo grófja, azaz Edmont Dantes. Nem ugrott be a neve, ezért egy angolnak látszó idős hölgyet megszólítottam, miközben a trafikban a képeslapot írtam, nem emlékszik-e, ki volt Faria Abbé társa (rá emlékeztem). Persze rávágta hogy Monte Cristo, elbeszélgettünk, ő is hajóval jött de nem a mienkkel.
If vára
Engem a San Franciscóban lévő Alcatrazra emlékeztet, az is börtönsziget.
„Önnek kell ma este jelentkezni a Fort-St.-Jean-ban, hogy helyettesítsen a katonaságnál!
Vanek úr felugrott, és ámult vigyorral mondta
Uram! Akkor eldobhatják a légiót.”
Gyerekkorom Rejtő könyvei egymás után elevenednek meg. „Fel a vidám Pireuszba” – mondta az Elveszett cirkálóban Rozsdás. Sokszor eszembe jutott, mikor ott jártam. Ahogy annak idején a „Radzeer” is, mikor Indokínában hajóztam. És most a Fort St. Jean!
Fort St. Jean
Még marad időm megcsodálni a régi kikötőt, ahol temérdek vitorlás vár arra, hogy a Cote de Azur felé vegye az irányt. Itt a Cannabière sarkán kellett volna várja egy autó Gorcsev Ivánt, hogy Génuába vigye.
"Ez az illető hirtelen hanyatt esett.
- Hol ütötte meg magát?
- A fülem mögött. De én pontosan állcsúcson találtam."
Kikötő
A kikötő előtti placcon mutatványosok, akrobaták, zenészek és biciklis futárok. Érdekes hátizsákjuk van, rákérdezek, pizzát is szállítanak benne. Kettő hagyományos kerékpárral rakja, egynek viszont a már ismert elektromos rásegítéses biciklije van, gondolom ő viszi a pizzát a papoknak a Notre Dame-ba.
Biciklis futárok
Elfogyasztok egy fekete vaníliafagylaltot, melynek se íze se bűze, viszont rengeteg az ételfesték benne és nosztalgiával gondolok az olasz fagyikra.
Fekete vanília
Adieu Franciaország, majd csak két hét múlva látlak újra, addig irány az Ibériai-félsziget!