Mindenkitől elnézést, aki olvasta volna a bejegyzéseket, s nem érkeztek, de sok minden összejött. Athénban sokat voltam kint, aznap nem tudtam írni, másnap Európa és Afrika közötti átkelésnél viharos volt a tenger, szakadozott az összeköttetés, tegnap Port Szaidból reggel indultam és csak este értem haza, éjfélre végeztem a munkával. De ma pótolom a hiányosságokat. Sajnos a képek kicsik a korlátozott internet-sáv miatt, de ígérem, valamelyik kikötőből majd feltöltöm azokat.

Tehát:

Athén

Athén

Reggel fél nyolckor csöngött a telefon, G. ébresztett, hogy reggelizzünk és indulás, ők még nem voltak Athénban, mindent meg akarnak nézni. Gyors reggeli, aztán gyerünk. Hűvös volt, 10-13 fok, ami azért nem rossz januárban. Kabátot, sapkát vettem, ezen kívül csak a fényképezőgépet vittem. A terminál busz, amelyik a hajótól visz ki a kikötő bejáratáig vagy húsz percet várt, mielőtt elindult, már kész volttunk idegileg.

Hosszú gyaloglás Pireuszban, mire elértünk a metróig. Egy jegy 1 Euró, a metró pontos volt és viszonylag tiszta, a megállókat bemondják görögül és angolul is. A Monasteriák megállóig mentünk. Már mikor először itt voltam, akkor is az volt az érzésem, hogy a közlekedési táblázat egy csillagászati atlasz, teljesen olyanok ezek a görög városrész nevek, mintha bolygók és csillagok nevei volnának. Ahogy kiszálltunk, ott volt a kedvenc görög kutyafajtám.

Nem igazán értem ezt a kutya-rendszert, rengeteg van, egy csomó úgy tűnt, hogy nem gazdátlan, volt nyakörvük, de ugyanakkor a kóbor kutyák minden sajátosságát is magukon viselték. Nem éhesek (ööö, lehet egy kutya „nem éhes”?), mindenesetre a krumplit nem eszik meg, csak a húst meg a hússzagú kenyeret.

Felsétáltam a többiekkel az Akropoliszhoz, de nem mentem be. Már voltam itt tavasszal s elég nagy csalódás volt, hogy a nagy része fel van állványozva. Inkább visszamentem azokhoz a kis utcákhoz, melyek közvetlenül a hegyoldalban voltak. „Igazi” görög hangulat, szűk átjárók, némelyik nem szélesebb, mint a vállam, fehérre meszelt lépcsők, kutyák, macskák és szinte csak helybeli lakosok. Amúgy is szerencsére kevés volt a turista.

Találtam egy teraszt, ahol volt egy szék. Egy lélek nem járt arra, pedig ha 5 percnyire voltam az Akropolisztól. Üldögéltem egy negyed órát, csönd volt, csak a közeli iskolából hallatszódott a gyerekek zsivaja, aztán becsöngettek és csak a város morajlott. Egy férfi dolgozott a mellettem lévő  házon, a vakolókanál horzsolta a falat, a hátam mögött valaki metszette a bokrokat. Ha előre néztem, ezt láttam:

Ha pedig oldalra, ezt:

Olyan békés volt minden, el tudtam volna üldögélni még vagy egy-két órát, de azért hűvös volt, meg még meg akartam nézni mást is, úgyhogy nekindultam.

Milyen más itt a mediterránon az élet ilyenkor télen! Olyan, mintha október volna otthon, csak egy kicsit barátságtalanabbak a színek. De lehet, hogy csak azért éreztem így, mert borús volt az ég. Egy kis domboldal és az autók hiánya hangulatossá varázsolta a negyedet. Egy többmilliós nagyváros kellős közepén ezt látni:

És nyílik a rózsa, termést hajt a citromfa. Januárban.

Elindultam a parlamenthez, mert meg akartam nézni az őrségváltást. Menet közben találkoztam Tommal, az írországból idevetődött öreg hippivel. A háza tűnt fel először, ki volt pingálva, mindenféle festmény meg felirat volt rajta. Például egy szekér ló farával és a felirat: kinek kell az olaj?

Aztán megláttam Tomot, éppen jött ki, hosszú haja volt, nem nagyon volt foga, ezért aztán nehéz volt megérteni amit mond. Rögtön levettem a lábáról azzal, hogy zongorista vagyok a hajón, ez mindig bejön, beszélgettünk pár percet. Onnan lehetett tudni, hogy Tomnak hívják, hogy a házra is ki volt írva. Két szép kutyát tartott, az ajtaja egy rozzant klozetajtó volt odalakatolva egy vasrúdhoz. Az utolsó élő hippik egyike. :-)

A parlamenthez az utolsó pillanatban érkeztem, kicsit még szaladnom is kellett, de megérte. Végignéztem az őrségváltást, rendkívül szórakoztató. Mindig a Monthy Pyton „hülye járások minisztériuma” című szkeccs jut az eszembe.

Azért kemény fickók ezek, egy órán át állnak rezzenéstelenül, még akkor se mozdulnak, ha valami gond van. Amikor az egyiknek leesett a puskájáról a szurony, meg se nyikkant, hanem megvárta, míg az ott lévő katona, aki direkt ezért van ott, hogy őket igazgassa, odamegy és visszateszi. Filmre vettem az egészet. Visszasétáltam a főutcán, mintha Európa bármely nagyvárosának bármely főutcáján lettem volna. Ugyanazok a márkák, ugyanazok az unalomig ismert alakú és fejű modellek a kirakatban. Inkább elmentem a fórumhoz, leszurkoltam a négy eurós belépőt és megnéztem, hogyan is élhettek az öregeink.

Hát, kell fantázia a régészethez! Jó pár edényt láttam, aminek csak kb a 10 százaléka volt meg, s a restaurátorok kiegészítették. Biztos tudják, hogyan kell, ha egyszer egy fogból is fel tudnak építeni egy egész dinoszaurusz modellt, de én azért egy kicsit szkeptikus vagyok. Lehet, ha valamelyik régi görög föléledne, betegre röhögné magát azon, hogy hogyan képzeltük el az életüket. Nekem csak az jut eszembe, mikor egy fiatal ismerősöm szalagavatóján egy páran hippiknek öltöztek, aranyosak voltak, ők már csak a Tv-ben láttak hippit, kb. annyira voltak hitelesek, mint a múltkor a Queen Victorián az az angol, aki cigányzenét játszott hegedűn. Pedig ez csak néhány tíz év! Nemhogy két-háromezer. Alig-alig maradt fenn valami, de például ez a szobor egész ép:

Még egy kicsit erősítek hasizomra és hasonlítani fogok, nem? :-) Ezt az olimpikonok csarnokában fedeztem fel. Hála Istennek nagyon kevesen voltak, összesen vagy 10 ember lézengett, az időjárás megtette a hatását. Még így is várnom kellett, mire sikerült lefényképeznem Apollón templomát, mert egy apuka a kopasz fejével sokáig ott lábatlankodott a képben.

Visszafelé bedobtam két gyrost, nem volt rossz, de a törököt jobban szeretem. Pireuszban megint hosszú séta. Igazi balkáni közlekedés, a táblák és a lámpák csak tájékoztató jellegűek, mindenki megy, amerre lát. A zebrán is álltak autók, soha nem lett zöld, a rendőrők sípolnak, de senkit nem érdekel. Nézelődtem, igazi kikötőváros, sikátorok, lepukkant boltok, autók, semmi érdekes.

Visszaérve a hajóra beállítottam a telefont este hétre. Valamit elcsesztem, mert nem az ébresztő funkciót programoztam, hanem valami „eseményemlékeztetőt”, ami, miután lenémítottam a telefont, nem szólalt meg. Mikor magamtól felriadtam, tudtam, hogy késő van, pedig a kabinban teljes a sötétség és csak a ventilátorok zúgnak. Kitapogattam a lámpát, úristen, tíz perc múlva játszanom kell! Szerencsére „hétköznapi” ruha volt az előírt viselet, úgyhogy magamra rángattam egy nadrágot meg egy inget és rohantam is.  Azt hittem, béna leszek, de egész jól ment.