Bombay

Kemény út volt ide, kimaradt Oman, mert még Southamptonból a hajó egy nap késéssel indult és így hozta be. Ez azért is rossz, mert a munkamániás igazgatónőnek ott kellett volna kiszállnia, de így még velünk van, állítólag majd most megy haza, a következő kikötőnél.

A Vörös-tengeren gond nélkül átjöttünk, Szomália partjainál mellénk szegődött egy angol hadihajó. Helikopterről is integettek, szóval nagyon vigyáztak ránk. Az angol utasok igen büszkék voltak a hadihajó láttán, „royal navy”, mondogatták, távcsövezték. Olyan fordulékony és gyors egy ilyen cirkáló, hogy mire felértem zongorázásból a kilencedikre (mikor zongoráztam, végig láttam), hogy lefényképezzem, már meg is fordult és szinte el is tűnt (elveszett), így nem sikerült lefényképezni. Nagy méreg! De pont olyan volt, mint amit még a Queen Victorán fényképeztem, úgyhogy nem sokat szalasztottam.

A tegnapi nap bosszúságokkal kezdődött. Hiába keltünk fel már reggel fél nyolckor (otthoni idő szerint hajnali három), nem tudtunk kimenni a partra, csak fél tizenegykor. Az indiai hatóságok ugyanis megköveteltek egy kis lila papírt, aminek az érvényesítésével  csúsztak. Ráadásul Bombay egy cruise vége volt, tehát ilyenkor cserélődnek az utasok, nekik is kellett a papír és természetesen ők kapták meg először. Megértem, mi legfeljebb bosszankodunk, nekik viszont elmegy a repülőjük.

Mindegy, egyszerre mentem ki a zenekarral, így öten voltunk. Pont nem fértünk be egy taxiba, mint később kiderült, nem is baj, mert elméletileg négy utast tud vinni egy ilyen kocsi, de mi hárman épp hogy kényelmesen elfértünk benne. Maguk a taxik nagyon viccesek, fekete-sárgára van festve mindegyik, s úgy néznek ki, mintha a hatvanas években készültek volna. Pedig nem, a mienk is alig volt tíz-tizenöt éves, ez egy Fiat licenc és még most is gyártják itt Indiában. Természetesen légkondi nuku, van olyan is, azok kékek, de ebből vagy hússzor több volt.

A forgalom iszonyú hektikus, ehhez képest Kairó egy darabka Svájc, itt is mindenki megy, ahogy tud. Ráadásul nem csak autók, hanem rengeteg biciklis (igazi tanyabájkokkal), állatok és kézikocsi is van az úton. Ezt az embert a híres Victoria pályaudvar előtt fényképeztem.

 Nagyon szép épületek vannak, látszik, hogy az angolok megadták a módját. Igaz, Új-Bombaybe nem mentünk át, de nem is érdekelt, felhőkarcolókat  majd nézek Bangkokban vagy Kuala-Lumpurban.  A két taxit apa és fia vezette. A fiú nem beszélt angolul, szerencsére mi az apához kerültünk, ő mindent értett, sőt elméletileg beszélt is, csak én egy szavát sem értettem. G., aki rutinosabb, mint én, a nagyját értette. A „police station”-t pl. „peace sailor”-nak lehetett érteni, aminek nem sok értelme van. Igazi Nemo kapitány volt az ürge, ősz szakállal, húszéves taxisofőri múlttal, előtte autovillamossági szerelő volt Szaud-Arábiában. Megérdemli, hogy ideírjam a nevét, mert nagyon derekasan helytállt a forgalomban: Amin Cheena. Íme, itt vagyunk mind a hárman: Amin, a taxi és én.

D. kész tervvel érkezett, egész napra, azazhogy kb. tizenegytől fél ötig kibéreltük a két járgányt, hiába volt taxióra, fix tarifával mentünk. Kb. annyiba került, mint otthon Újpestról ellmenni Lágymányosra.

Taxióra az utastéren kívül, amely feleslegesen számol rúpiában.

Első utunk a Dobigat (vagy Dobigad?) mosodába vezetett. Van itt ugyanis egy híres mosoda, ahol kézzel mosnak a szabad ég alatt, egy ruhát kb. negyven rúpiáért, azaz hozzávetőleg 60 centért. Nagyon keményen dolgoznak, állnak a napon, egyfolytában a vízben, és komoly fizikai munkát végeznek.

Nem szabadott bemenni, minden turista csak a felüljáróról fényképezett, de persze mi azért beóvakodtunk öt percre, amíg ránk nem szóltak. Persze pont ott merült ki a gépből az elem, és mire kicseréltem, már mennem is kellett. %!:-( ARGGH +’!%%

Az utcák nem olyan mocskosak, mint Kairóban, vagy csak szerencsés helyen jártunk. Persze mindenhol koldusok és árusok hada, megpróbálják a fehér embert átverni. Velem nem volt könnyű dolgouk, mert – nem vettem semmit. Csecsebecsére nincs szükségem, hasznos dolgot meg nem láttam. D. is feladta nekik a leckét, az egyik szuvenírboltban, ahová én is bemenekültem a meleg elől, úgy alkudott, hogy a legutolsó arab kereskedő is elbújhatott volna. De itt is olyanok az eladók, hogy ha nem alkuszol, akkor málészájú hülye turista vagy. Én, aki csak kívülálló voltam, azt figyeltem meg, hogy nagyon tetszik nekik, amit Detti meg Gábor művelnek.

Az egyik templomba nem mehettem be, mert fekete ruhában voltam, és abban tilos. Amíg a többiek bent nézelődtek (nem volt nagy szám állítólag), én elmentem telefonálni. A helyzet hasonló egy kicsit, mint Kolumbiában volt, itt is bódékból meg asztalokról lehet telefonálni, a különbség csak annyi, hogy míg ott mindenkinek mobilja van, itt a vezetékes telefonokat teszik ki az utcára. Van egy sejtésem, hogy a hálózatot még az angolok építették ki. Ez a kis piros készülék például a gyümölcspiacon volt kitéve, a helyi tarifa igen olcsó, de innen nem lehetett nemzetközi hívást kezdeményezni.

Maga a gyümölcspiac csodálatos, itt nincsenek finom szagok, minden rohad, de a színek gyönyörűek. Sajnos valamit elállíthattam a gépemen, mert a képek nem sikerültek a legjobban. De az is lehet, hogy a párás levegő csak az oka.

A piacon belül volt a húscsarnok. Azt hiszem, erre találták ki a „dögletes bűz” kifejezést. A húst nem hűtik, csak kiakasztják és úgy vágnak belőle. Ottjártunkkor már bezárt, de a földön maradék véres húsdarabok az összerothadt szöldségszárak között, macskák és patkányok (!) zabáltak belőle. Én csak egy-két kép erejéig mentem be, Szabina inkább kint maradt, Gábor, Levente és Detti viszont vagy tíz percig bent voltak, jó képekre vadásztak.

Itt a piacon egyébként borzasztó mennyiségű szemét gyűlt és rohadt össze. Kicsit másképp értelmezik a higiéniát, mint mi otthon, vagy pedig itt a hajón, ahol még a vízadagolóhoz sem kell hozzáérni, mert infravörös érzékelője van („touch free”) és még így sem szabad a poharat újratölteni, hanem ha kiittad, újat kell elővenni.

Vissza Indiába. Itt az emberek, mint a melegebb éghajlatú országokban általában, az utcán élnek. Az utcán javítják a karosszériát, itt éppen két taxiét,

,

az utcán mosakodnak

az utcán javítják a cipőket

itt élnek, esznek isznak, például cukornádból préselt italt (mindenki ugyanabból az üvegpohárból, némi lavórban-átöblítés után

vagy pirítanak valami izét, akár menet közben is  a kis hordozható „boltjukban”

itt tetvészkednek a porban

és itt öregszenek meg – elég hamar

De talán éppen ezért, ez a város él. Nem csak egy autópálya rengeteg és nem  is egy holland kisváros sétálóutcája, itt mindenhol lüktet az élet. A levegőben az élet és az elmúlás szaga, a dolgok olyan gyorsan történnek, hogy az ember csak a fejét kapdossa, mindenki csinál valamit, az emberek egymással beszélgetnek és nem a elefonjukkal. És bár itt tényleg rettentő a szegénység (pedig ez India egyik leggazdagabb része!), mégis, az emberek szemmel láthatóan nem boldogtalanabbak, mint máshol. Sőt, mintha több vidám és kiegyensúlyozott arcot láttam volna, mint Európában. Igaz, nincsenek elhízva, tehát nem bővelkednek élelmiszerben, de igazán éhes embert nem láttam. Nem akarok elhamarkodottan ítélni, hiszen csak egy kis részét láttam még ennek a hatalmas, 21 milliós nagyvárosnak is, amely csak csepp az egymilliárd főt számláló Indiában. Nekem nagyon tetszett.

Még elmentünk a Tadzs Mahal hotelhez, ahol a terrortámadás történt. Egymillió katona és rendőr  nyüzsgött ott, de az épületen már nem látszódott semmi. Az „India Kapuja” nevű építménynél, ami pont szemben van a hotellel, éppen terrorellenes demonstrációt tartottak, ezért magát a kaput is csak nehézségek árán tudtuk megnézni. Nem is baj, mert elfáradtam a végére.