Most, miközben ezeket a sorokat írom, áthaladunk az Egyenlítőn. Hiába keresem jelét a tengeren, nem találom. :)
Érdekes volt a tegnapi nap, Szingapúrban.
Mivel a város szinte az Egyenlítőnél van, nincs igazi hőmérsékletingadozás, a februári és a júliusi középhőmérséklet között két fok különbség van. Meg is érződik a városon, állandó melegre rendezkedtek be. Minden házban, közlekedési eszközön légkondicionálás, az élet az utca árnyékos oldalán folyik, de inkább bent az épületekben.
Szerencsés volt a kikötés, reggel nyolckor már ki lehetett menni, volt ingázó busz, 15 percenként a hajótól, azaz nem kellett taxira költeni. A busz szipi-szupi legmodernebb volt, odafelé ,egy Mercedes, visszafelé egy Scania, klíma, bőrülés, új szaga volt. Nem vitt be a városba, de elvitt a metró végállomásáig, onnan pedig már könnyű volt eljutni mindenhova. Mikor kiszálltam a hajóból, kaptam egy térképet, ilyet szoktak osztogatni, Európában pl. mindenhol kaptam. Nagyon hasznos volt, egyedül mentem, nem igazán tudtam, mit fogok megnézni. A hajóról is hoztam egy térképet, de az elég elnagyolt volt. Belőttem, kb. hol lehet a belváros (csak azt kell megnézni mindig,hol vannak a kormányzati épületek meg a kínai negyed, és azok közelében kell keresni). A metró csodálatos, 1,4 helyi dollárért, kb 1 USD-ért vitt be a városba, de természetesen itt is zónarendszer van. A jegy nagyon érdekes, mert egy műanyag kártya, amire betétdíjat kell fizetni, egy szingapúri dollárt. Az utazás végén visszaadod az automatának, és az visszaadja a betétdíjat. Így nem keletkezik hulladék. :) Gáborék napijegyet vettek, az kb. 7 USD volt, de cserébe mindent használhattak. Igaz, ők kimentek a városon kívül az állatkertbe, kengurut meg majmokat simogatni. Nekem erre nem volt szükségem, a szuper bakancsomban gyalog vágtam neki a belvárosnak. Visszatérve a metróhoz, a gyerekeknek itt nem akkor kell jegyet váltani, ha elértek egy bizonyos életkort, hanem ha magasabbak, mint
A szerevény érkezése előtt le van zátva a sín egy plexi fallal, amin az ajtók a vonat ajtaival együtt nyílnak ki, addig nem lehet beesni a sínek közé. Viszont az is igaz, hogy megállás után őrjítően hosszú 3-4 másodperc is eltelik, mire az automatika egyezteti, hogy együtt vannak-e az ajtók, és csak utána nyitja ki. Persze mind az állomáson, mind a kocsiban enni lehet a földről, olyan tiszta. Kíváncsiságból bementem az állomáson a WC-be (naná, hogy van), az is olyan volt, mint nálunk egy normális étteremben. Először még arra gyanakodtam, hogy azért, mert Harbour Front, ahol felszálltam a végállomás, de nem, mindenhol, az egész városban tisztaság van. Nekem az ugrott be, hogy Szingapúr egy trópusi Svájc. Nagy a szigor is, a büntetések magasak, bár én nem léttam rendőrt, de biztos vagyok benne, hogy előkerült volna egy, ha valami gond van. Például a parlamenthez vezető aluljáróban – egyébként borzasztó nehéz átkelni az úttesten, a gyalogátkelők ritkák, az alul- és felüljárókhoz sokat kell gyalogolni, az utak mint folyók vágják ketté a városrészeket – ki volt téve, hogy mi mindent nem szabad, a büntetés is kemény.
1000 szingapúri dollár kb. 710 USD, kb. 160.000 (!) Ft.
Itt az aluljáró árnyékában megálltam és bekentem magam a naptejjel, később kiderül, milyen jól tettem! Megnéztem a parlamentet, semmi különös, viszont ahol a Szingapúr folyó kiszélesedik, ott nagyon helyes színes házak állnak, nagy részük étterem.
Sétálgattam, de a kormányzati negyed nem túl érdekes, ezért a kínai negyed (chinatown) felé vettem az irányt. Itt már kezdett kontrasztosodni a helyzet, ahogy a felhőkarcolók ott tornyosodtak a szűk (és büdös) utcák feje fölött
Maga a kinai negyed egyébként nem olyan, mint máshol, sehol bódék, szemét minimális, és ilyen utcácskákból sincs sok. Ott is inkább toronyházak és plázák vannak. De azért itt legalább voltak emberek az utcákon, tereken.
Az egyik ilyen házk közötti téren dobszót és cincsörgést hallottam, odavitt a kíváncsiság. Egy piros színű sátor alatt érdekes szertartásnak voltam tanúja – egyedüli turistaként. Először azt hittem esküvő, mert többen letérdeltek egy oltárszerűség elé, és köztük volt egy fehér ruhás nő is, kis kupicákból vizet hajítottak az oltárra. Ám egyszer csak megjelent egy nem fiatal kínai ember, és a dobszóra tánclépéseket lejett, kezében az elmaradhatatlan füstölővel. Ezek után a dob egyre hevesebb ritmust vert, a cin egyre hangosabban csörgött, az ember odalépett az oltárhoz és... egy karddal megvágta a nyelvét!
Folyt a vér, de nem engedte ki a szájából, hanem különböző papír- vagy papiruszdarabokat, kendőket tettek elé, azokra nyalta rá a vérét. Jó sokáig. Ha nem folyt több vér, újra nyiszált.
Nem egészen értettem, mi történik, de a kínaiak itt még gyatrábban beszéltek angolul, mint én, úgyhogy nem is fogom megtudni. Talán majd a barátom, a gugli segít otthon. Több, mint fél óráig tatott a rituálé, aztán emberünk leült egy asztalhoz és aláírt papírokat, ecsettel rajzolta a jeleket, lehet, hogy a véres papírokat dedikálta? Közben az egyik fiatal srác, aki részt vett a szertartáson, előtte vizet dobált, nintendózott.
Egyébként mindenkinek a kezében/nyakában lóg valami elektronikus kütyüre, a fiatalok sokszor az utca közepén játszanak vele, mindenki egyfolytában telefonál, vagy laptopozik. Én is elmentem egy nagyáruházba, ahol négy emelet magasan, plázányi alapterületen csak elektronikai cuccok voltak. Néztem egy külső merevlemezt, de nem volt olyan olcsóság, mint amit a többiek beígértek, így még habozok, úgyis visszajövök még ide.
Az idő végig párás meleg volt, felhők kúsztak az égen, néha-néha úgy tűnt, eltűnnek egy-egy felhőkarcolóban, s az üveg mögött folytatják útjukat, tüsszentésre ingerelve az irodában dolgozókat.
Taxiba akartam szállni, mert a Raffles hotelhez, amit meg akartam nézni, nem vitt metró, de a sofőr lebeszélt, azt mondta, tíz perc gyalog. Ilyen taxisofőrt sem láttam még, amelyik lebeszéli a fuvart! Eszembe jutott az a Rejtő könyv (azt hiszem a Láthatatlan légió a címe), mikor valaki száz métert akar megtenni délben gyalog, nem fogad taxit és mindenki csodálkozik rajta, ő meg majd elolvad útközben. Ennyire nem volt durva a helyzet, de azért megkönnyebbülésképpen be-betértem az útba eső plázákba, egy kicsit lehűlni. Az egyikben megtaláltam a magyar nagykövetséget, egy toronyház sokadik emeletén van, bejárat a boltoktól jobbra lévő folyosón a liftig (Raffles Center). Közvetlenül mellette volt a Raffles hotel, igazi kolonialista stílusú épület, sznob és drága hely, szerintem semmi különös, Budapesten sokkal szebb házak vannak. Ez itt jobbra az.
Érdekes volt, hogy sok a katolikus templom, katedrális. Mindegyikben ventilátorok tucatjai forgatják a levegőt, furcsán néz ki. A tornyok, melyek eredetileg azt a célt (is) szolgálták, hogy jelezzék, közelebb van Istenhez, eltörpülnek a magasházak mellett, új értelmet kell nekik keresni. Nekem nem sikerült. Olyanok így, mint valami makettek, mintha egy letűnt kort szeretnének bemutatni, múzeumként. Pedig van bennük élet.
A Raffles hotel előtt megszólított egy kétfogú kuli, nincs-e kedvem riksázni. Mikor fogok én legközelebb riksázni Szingapúrban? Némi alkudozás után már mentünk is egy háromnegyed órás kört.
Eredetileg egy órát fizettem volna, de úgy megsajnáltam: én, a gazdag fehér turista csak terpeszkedek egy napernyővel a fejem felett, ez a szegény öreg szingapúri meg teker a tanyabájkjával felfelé a dög melegben. Inkább szó nélkül kifizettem neki az egy órát, vizes volt az inge az izzadságtól.
Őrült módon vezetett, nem érdekelte semmilyen szabály, mindenkit feltartott, én csak behúztam a nyakam, ő meg egyfolytában nevetett. A fékje sem volt valami szuper, de nem is igazán használta...
Visszafelé még fényképeztem egy-két felhőkarcolót, de már eléggé kivoltam a sok meleg-hideg váltakozásától.
A metró hamar visszahozott, mikor kiszálltam a végállomáson, zuhogott a trópusi eső. A buszban már bóbiskoltam, szerencsére nem volt első koktél és a második is később kezdődött, mert az új utasoknak gyakorlat volt.
Hát ez történt tegnap.
