Ma nagyon jó nap volt!
Még tegnap eldöntöttem, hogy biciklivel megyek be Livornóba. Ennek több oka is van, például ez az egyetlen hely, ahol fizetni kell az ingajáratért, amely a kikötőből visz be a városba. 5 euro egy út, a mindenségit! A múltkor, megspórolandó ezt a pénzt visszafelé gyalog jöttem, de egyrészt nem akartak beengedni a kikötőnek arra a területére, ahol a hajó áll, másrészt nagyon csalóka a távolság: látszólag 5-600 méterre vagyunk, de csak nagy kacskaringókkal lehet eljutni a bejárathoz, így 40 percet kutyagoltam. Nos, ennek vége.
Troy, a motorkezelők vezetője egyben a kerékpárok felügyelője is. Van ugyanis 7-8 kerékpár, amit csak úgy el lehet vinni. Nem túl praktikusak, mert összteleszkóposak és az indiaiakra van méretezve, azaz elég kicsik, de jó állapotban vannak. Előző nap szólni kell Troynak, ő odajön, elővesz a farzsebéből egy villáskulcsot, beállítja a nyerget, ad egy láncot lakattal, aztán hajrá!
Reggel felmegyek reggelizni, látom, zuhog az eső. Na, ennek a biciklizésnek lőttek, gondoltam. Se esőálló ruhám, se sárvédő a biciklin. Keleten derűs volt az ég alja, adtam neki még egy órát. Lementem a kabinba és kiírtam egy számot, amit előző este kért az egyik kedves vendég. Még éjjel, mikor befejeztem a munkát, fél egytől egy órán át beszélgettünk. Nem hittem el, hogy nyolcvan éves, azt hittem, kb. hatvan. Az volt a gyanús, amikor azt mondta: “amikor én a háborúban voltam”. Szóval kiírtam a Bing Crosby számot, közben látom a tévéképernyőn, hogy kiderült az ég. Nyomás! Kizsilipeltem, persze egy csomó dolgot a kabinban felejtettem, a sapkáért visszajöttem.
Sokan vártak a buszra én meg elegánsan elkarikáztam. 7-8 perc alatt benn is voltam a városban. Az első meglepetés, hogy a livornóiak nagyon előzékenyek. Dinamikusan vezetnek, de ez nem azt jelenti, mint nálunk, hogy agresszív bunkók, hanem lendületesek, de kifejezetten udvariasan mindenhol beengedtek, vigyáztak rám. A tiszta tengeri levegő után nagyon büdös egy város, sok az autó és a robogó, hiába próbálják rávenni az embereket, hogy busszal járjanak.
A főutcán egy tábla állított meg: “a víz nem eladó!” Kiderült, hogy aláírást gyűjtenek, a vízellátó rendszer maradjon a közösség tulajdonában, ne vehesse meg azt valami nagyvállalat. Ismerős? Odamentem hozzájuk, és bár az olaszok kb. úgy beszélnek nyelveket, mint a magyarok, lelkesen egyetértettünk.
a víz nem eladó
Ezután természetesen irány a piac! Ha az ember idegen helyen jár a piac a legfőbb támpontja. Általában a város centrumában van és ott a legközvetlenebbek az emberek. Ha tengerparti városról van szó, akkor persze halpiac.
halpiac
Hogy mondta az egyszeri parasztember, mikor meglátta az állatkertben a zsiráfot? Szép, szép, de otthonra nem kéne. Valahogy így vagyok én is a tengeri hallal. Szép, meg egzotikus, de inkább a csirkepörkölt nokedlivel.
Egy kicsit elbámészkodtam, aztán csak tekeregtem, be-befordulva az utcákon. Hirtelen elbizonytalanodtam, merre is járok. Nagy baj esetére ott van a zsebemben az okostelefon, GPS-szel felszerelve, de jobb szeretem az analóg megoldásokat. Jött egy bringás srác, szupi kis Campagnolo bringával, okulva az eddigi nyelvi nehézségekből megkérdeztem, “Centro Cittá?”, valami ilyesmi lehet a városközpont olaszul, erre, ha nem is kifogástalan, de teljesen érthető angolsággal elkezdte magyarázni, merre menjek. Aztán meggondolta magát és azt mondta, kövessem, mert ő is arra tart. Kiderült, hogy kifogtam a helyi magwast. Matteo sem volt hajlandó letenni a lábát a földre, mint a bogarak, inkább mindent két keréken oldott meg. Igyekeznek kellett, hogy a nyomában maradjak, mert tolta neki rendesen, át árkon-bokron, járdán-zebrán, szembeforgalmú utcában. Kiderült róla, higy telekommunkációs mérnök (a feje alapján sejtettem) és most is dolgozni megy. Annyira azért ráért, hogy tartott egy kis városnézést. Megmutatta pl. a teret, amit már múltkor megcsodáltam: egy kb. Vörösmarty tér nagyságú terület, amely egyben híd is
a híd, ami tér
és elvezetett a velencei negyedbe. Azért hívják így, mert amikor ez az új városrész épült az 1700-as években, velencei mesterembereket hívtak, hogy segítsenek felépíteni. A csatornák természetesen itt is át-átszelik a városrészt, mint mindenhol Livornóban.
csatorna
hangulat
Itt található a Sienai Szent Katalin templom, (bővebben: www.chiesadisantacaterina.it)
Szent Katalin templom
ahova belépvén … épp egy esküvőn találtam magam. Emlékezve a keresztapás jelenetre inkább csak a telefonnal fényképeztem egyet titokban.
mindörökké, ámen
Pont az áldásra és utána a csókra értem oda. Hát, az áldás elég hosszú volt, a csók meg elég rövid. Utána megszólalt a zenekar és egy fiú énekelt. Életük nagy napja, én meg ott vigyorgok farmernadrágban, melegítőfölsőben. Mit csináljak, ha tudtam volna, isten bizony szmokingban biciklizek.
A biciklis városnézésben az a jó, hogy az ember pillanatok alatt le tud térni a hagyományos turistacsapásokról. Én is így tettem, negyedóra laza tekerés után találtam egy sarki kiskocsmát, ahol a Birra Morettit (66 cl, azaz pont két dobozos sörnyi mennyiség) helyi lakosok társaságában tudtam elfogyasztani a bolt elé kitett asztaloknál. Három szobafestő és két jómunkásember ült még ott, hangosak voltak, jókedvűek. Vége a hétnek!
Visszafelé a halászkikötő mellett jöttem. Azért itt is vannak érdekes kombinációk.
porsche és rozsdás halászhajó
Odébb két fáradt halász bogozta a hálóját. Remélem eredményes volt a mai napjuk.
hej, halászok, halászok
A kikötőben el kellett haladnom a kompra váró autóbuszok és kamionok mellett.
busz a kompban
Aztán már csak négy-öt perc és a Tintoretto úton (nevem Tintoretto. Hol lakik? Quattrocentóban. Az egy kis falu Trecento és Cinquecento között) át már vissza is érkeztem. A vámnál, ahol a múltkor nem akartak gyalog beengedni, most szó nélkül húzták fel a sorompót. Hja kérem, aki járművel van!
Este könnyű nap volt, mégis nehezen múltak a percek. Bosszant, ha valamit nem tudok jól megcsinálni és bár a tegnapi vendégeim nagyon örültek a “Pennies from Heaven” c. nagysikerű szerzeménynek, én nem voltam elégedett. Mindegy, majd holnap biztos jobban megy.
