“- Szóval ezek olyan izé... vándor egyének? Akik a mezőkön és országúton hálnak?
- Nagy különbség! A kikötői csavargó lenézi az országútit.
- Mi a különbség a kettő között?
- Óriási! A kikötői csavargó hajón jár Batávia, Hamburg és az egész világ között. Az Istennek sem gyalogol.
- És az országúti?
- Nem géperejű csavargó. Az a különbség köztük, mint az úrvezető meg a gyalogjáró között.”
Nos, szegény Rejtő Jenő bajban lenne, ha meg kellene határoznia, én mi voltam. Ugyanis hajóval érkeztem Livornóba, onnan eltekertem biciklivel a vasútállomásra, vonattal utaztam Pisaba, ott megint kerékpárra pattantam, várost néztem aztán vissza ugyanez.
Úgy indult a nap, hogy szépen terv szerint fél kilenckor felkeltem, megreggeliztem, készítettem három sonkás zsemlét és összekészülődtem. Nagy megelégedéssel indultam volna, de a biciklin nem volt rajta a kulcs! Azt szoktuk csinálni, hogy a fékkarra ráakasztjuk a lakatkulcsot, mert Troy pont akkor ér rá, amikor én dolgozom és fordítva. Szerencsére a bringa nem volt lezárva, de lakat és lánc nélkül nem tudok elmenni, hogyan teszem le a biciklit? Felhívtam Troyt, de nem tudott semmit a kulcsról. Ráadásul ilyenkor nem is nagyon lehet zavarni, szavát se érteni, mert a motortérben van.
Egy órán át keresgéltem valami lezáróeszközt, végül az üzemi raktárból kaptam egy lakatot – lánc nélkül. Mindegy, gondoltam, majd Livornóban veszek egy fél méteres láncdarabot.
Ekkora késés után megnyomtam a pedált, főleg, mert azt sem tudtam, milyen sűrűn járnak a vonatok Pisa és Livorno között. Több embert meg kellett kérdeznem, merre van az állomás, mert eléggé kiesik a központból. Természetesen senki nem beszélt angolul, de hála svájci tartózkodásaimnak az SBB/FFS (svájci vasúttársaság) rövidítésből megmaradt a “ferrovia” szó, ezt aztán kombinálva a “stazione” szavakkal, a kérdés már megvolt. A válasz pedig olasz módon volt nemzetközi: kézzel, lábbal. Mindig biciklist kell megkérdezni, az 99 százalékban helyi erő.
Láttam egy 50 körüli fickót, profi cuccban volt egy álomszép biciklin, meg akartam szólítani, de mire odaértem volna elporzott, kb olyan tempóban, mintha a Giro d'Italian lenne. Egy perc múlva feltűnt egy kerékpárbolt, gyorsan megvettem a legolcsóbb sodronyzárat. Amíg a komoly 5 eurót guberáltam (mellesleg sodronyzárért forint is sok lenne) ki jött be az ajtón? A versenybringás olasz fickó, aki úgy otthagyott. Valószínúleg övé volt a bolt és műhely, hosszan tárgyaltak valamit a bicikliről, mutogatta, hol mit csináljanak még rajta. Kérdeztem, merre van a vasútállomás, megmondta, mondtam Pisaba mennék, azt válaszolta, menjek biciklivel, csak 30 kilométer. Aha, persze.
A vonat nem nagyon drága, a kb. 25 kilométeres útért kettőnknek, azaz a biciklinek és nekem oda-vissza kevesebb, mint 5 euró volt a jegy, cserébe viszont teljesen konfúz a közlekedés. A peronon lévő óra 7 percet siet, a vonat késik, és persze csak olaszul van kiírva minden. És lépcsőzni kell, sokat,
Pisaban, miután gondosan felírtam, mikor megy visszafelé vonat (nagyjából félóránként), bringáztam egy jót. A “Centro citta” kifejezéssel, és két tenyeremet párhuzamosan, kissé ferdén a levegőben tartva mindenhova könnyen el lehet jutni, de Pisa amúgy sem nagyváros. A folyópartja kifejezetten romantikus.
romantikus folyópart
A ferdetoronnyal úgy voltam, mint az egyszeri parasztember, mikor meglátja a zsiráfot: ilyen állat nincs is! Ez bazi ferde! Értem én, hogy fizika, meg súlypont, de akkor is...
bazi ferde
Körülöttem 1.000.001 turista, mind nagyon kacarászva készítteti magáról a képet, ahogy tartja a tornyot. ÁÁÁÁÁ, meneküljünk.
A kis utcákban a megszokott olasz élet folyik, egy ferences pap például épp búcsúzkodott, majd beszállt egy Fiatba.
megszokott látvány
Odébb gyerekek rollereztek, fel-felriasztva a galambokat.
csendélet
Ettem egy szelet pizzát, nyaltam egy fagyit. Nagyon szeretem, ahogy a kis lapátkával tölcsérbe teszik, majd rászobrászkodják a következő gombócot. És milyen finom!
Csak kerekeztem fel-le, bámészkodtam, élveztem a botanikus kertből kiáramló illatokat, nézegettem az embereket.
Visszafalé tíz perccel a vonat indulása előtt érkeztem a pályaudvarra, megnéztem, melyik vágányról indul. Korábban jött két perccel, kicsit gyanús volt, úgyhogy mikor befutott, megkérdeztem a kalauzt, hogy Livornóba megy-e. Nem. Akkor honnan? A 13-as, legutolsó vágányról, de már elment. Hogyhogy elment, még van két perc! Nem számít, majd jön a következő. Hát kösz, a következő meg 10 percet késett, úgyhogy jó későn értem vissza a hajóra, nem volt időm pihenni, így este a négy szett alatt rendesen leszedálódtam, alig vártam, hogy ágyba kerüljek.
