Érdekes nap, érdekes befejezéssel. Most a promenádon ülök, a tenger teljesen sima, És Nassau felett... villámlik! Ide látszódik a tűzijáték, ahogy Zeusz egy-egy ostorcsapása az égből a földet vagy a tengert sújtja. Néha a felhők felett villámlik, olyankor pillanatokra kísérteties árnyak rajzolódnak ki a világos háttérben. Meleg szél fúj, hajónk Castaway Cay, a Disney magánszigete felé poroszkál. Egyre többen és többen gyűlünk a korláthoz, hogy megcsodáljuk az égi jelenséget, ritkán látni ilyet nyugodt víz mellett.
Szóval ma érdekes nap volt, három esküvő, mindegyik teljesen másfajta. Az első délben, egy teljesen szokványos amerikai házaspár. Nem is ők izgultak a legjobban, hanem a helyettes kapitány (staff captain), akinek ez volt az első esküvője, a kapitány úgy látszik nem ért rá. Szerintem jobban csinálja, a kapitányunk egy csendes, halkszavú úriember, soha nem mosolyog, ő meg mosolygott, határozott volt. Amit nem értek, hogy egyik sem teszi fel ilyenkor a sapkáját. Márpedig (legyen bár helyettes) kapitány fejfedő nélkül... Na mindegy. Szóval hagyományos esküvőnek indult, de a fogadalom nevetésbe fulladt, a pár együtt sírt-nevetett, örült. Jó szokás ez, hogy miután elmondták a hivatalos szöveget, utána szólnak egymáshoz egy pár szót, aranyosak voltak. Már több éve együtt élnek, gyerekük is van, mégis láthatólag nagyon szerelmesek voltak egymásba. Ha nagyon konzervatív lennék, azt mondanám, hogy a hitvesi csók is illetlenül hosszúra sikeredett, de inkább csak vigyorogtam és hosszú tust húztam A-dúrban, amelyik még elég testes, de ugyanakkor fényes is, mint köztudott. (Hm. Mint köztudott? Safranek, maga gúnyolódik velem. Jöjjön közelebb!)
Utána háromkor teljesen másfajta ceremónia vette kezdetét. Már az gyanús volt, hogy a rendelésnél 15 villát kértek a tortához, nagycsalád lesz ez. A zenét CD-ről kérték, ilyenkor csak köztes zenét kell játszanom, lehetőleg olyat próbálok, ami illik a többi zenéhez. Hát most megfogtak, ilyen rap-soul-pop keverék zene volt, zongorán játszhatatlan kategória. Feketék voltak, érdekesen néztek ki. Egyszerre le lehetett volna forgatni velük egy modern kábítószerdíleres filmet, egy harmincas évekbeli gengszterfilmet és egy múlt századi rabszolgasorsot, annyira különböző módon voltak felöltözve. Mind nagyon elegáns volt, még a gyerekek is, de mindegyik teljesen más stílusban. Kedvencem a kétfogú (bal alul egy és jobb felül egy) öreg néger volt, szmokingkabátban, csokornyakkendővel, vékony volt és inas, a felesége(?) pedig az a tipikus mindenki mamája, húsos karral, akkora keblekkel és farral, hogy kirakós römit lehetne rajta játszani. Egyébként a menyasszony is hasonló kaliberekkel rendelkezett, annyi volt a különbség, hogy itt a vőlegény egy hatalmas darab ember volt, fekete körszakállal, ami elsőre fel se tűnt. Volt még ezenkívül egy magas úr, őróla először azt hittem, hogy Ray Charles, mert hasonlított, de amikor levette a napszemüvegét már Denzel Washingtonra gyanakodtam. Mindenki örült, mindenki zajos volt, a gyerekek sírtak, az anyukák nyugtatgatták őket, szólt a zene, szóval nagy vidámság volt. Nem a kapitány eskette őket, hanem egy rokon hölgy, felvett egy olyan talárt, mint ami James Brownon is van a Blues Brothersben, és úgy is beszélt, csupa ritmus volt minden mondata. Vallásos népség lehettek, mert közösen mondtak valami imádságot, amiből egy szót sem értettem, kivéve a miatyánkot a végén, de azt is csak a második felétől ismertem fel.
Alig kapkodtuk fel utánuk a földre esett rózsaszirmokat, amikkel a belépő párt dobálják, már be is állított a következő vőlegény, egy fiatal skót fickó, teljes montírungban, szoknyában, piros cipőben és kulaccsal az oldalán, pofaszakállasan. Mindig az a menetrend, hogy a vőlegény és a násznép benn vár, én játszom, vagy a CD szól, aztán kinyitják a kétszárnyas ajtót és zenére bevonul a menyasszony. Most hiába is vártuk volna a násznépet, mert a skót – egyedül volt. Se tanúk, se örömszülők se senki. A kívánt zenéhez, amelyikből öt kötött (előzene, be- és kivonulózene, első tánc, tortaszegés) egyedül a bevonulózene volt megadva, a nászinduló. Egy pillanatra kettesben maradtunk, gyorsan megkérdeztem a vőlegényt milyen zenét szeret. Metallicát – hangzott a válasz. Hát, azt mégse játszhatom esküvőn, meg közben befutott a kapitány is (ezúttal az igazi), úgyhogy maradtam szerény Chopin keringőknél, meg Liszt Szerelmi álmoknál, abból baj nem lehet.
Közben ideért a vihar, majd lefúj a deckről, úgyhogy bent majd folytatom
Na, bejöttem az átriumba. Itt ugyan hűvösebb van a légkondi miatt és kalózzene szól, mert ma kalóz-est van, de legalább nem fúj a szél.
Ott tartottam, hogy megjelent a menyasszony, fekete ruhában, rajta hatalmas piros pöttyökkel, vörös hajjal. A kapitány összeadta őket, aztán mi hárman, a két szervező és én megtapsoltuk. Ettek finom tortát, ezt onnan tudom, hogy finom, mert mikor elmentek, én is megkóstoltam. Kerek, kétemeletes, ahogy kell, a tetjén porcelánból Mickey és Minnie, szóval nagyon amerikai az egész.
Rendesen elfáradtam a végére, nagyon kell még figyelnem, mikor mi jön. Szerencsére az utolsó szett, amire ma kiírtak dolgozni, elmaradt, mert a hangtechnikát tartotta karban két informatikus, akik úgy látszik a világon mind ugyanolyanok, mert amikor valami nem működik, akkor mindig azzal csodálkoznak rá, hogy “hm, ez érdekes”. Nagyon modern technika van itt, minden helységben érintőképernyős panel a falon, azzal lehet szabályozni mindnt, a fényt, a hangot, a videót, stb. Ők már össze se kötik a laptopjukat a szerkezetekkel, hanem csak wifikapcsolattal kommunikálnak. Háromnegyed óráig próbálták megfejteni, hogy lehet az, hogy néha az alattunk lévő gyerekdimbuldából átszól hozzánk a mikrofon, amit le sem lehet kapcsolni, aztán feladták, azt mondták, majd hajnalban, mikor mindenki alszik újraindítják a rendszert. Ilyenkor hálás vagyok, hogy a zongora mennyivel egyszerűbben működik.
Közben kitört a vihar, a hajó rendesen elkezdett inogni, villámlik, dörög, hideg szél fúj. Mára befejezem, mert ilyenkor nem jó gépelni, csak a bosszúság van vele, annyit üt mellé az ember. Irány az ágy, hallgathatom, hogy hogy verik a hullámok az orrtőkét. Holnap kint lesz esküvő a homokos tengerparton, a nap majd süt, el ne felejtsem felvenni a szalmakalapot.
