Hektikus. Így jellemezte tömören a napomat az angol kollégám, mikor elmeséltem neki, mi történt ma.
Az egész azzal kezdődött, hogy jött egy zápor. Ami nem lett volna baj, mert hamar elállt, de rendesen belekavart a programba. Tízkor ugyanis esküvő a parton, ilyenkor kivisznek egy digitális zongorát, azon játszom. Szegény zongora ott árválkodik a tűző napon a homokban, egy Yamaha Motif, nem olcsó játékszer, biztos tönkre fog menni hamar, igaz, most lesz egy pár újító javaslatom, már megbeszéltem Sarah-val, az esküvőszervező tiszttel. Tehát ki kellett volna mennem fél tízre a partra, hogy zenével fogadjam a kedves vendégeket, már ott ülök szép ruhában (rövidujjú hófehér ing, sötét nadrág, fényes cipő, nyakkendő) indulás előtt tíz perccel a kabinomban, rendezgetem a papírokat, milyen kottát vigyek, mi lesz a menetrend, stb, mikor csöng a telefon, az igazgatóm hív, mennem kell a nedves gyakorlatra. Most szó szerint lefordítottam a “Wet Drill” kifejezést, ez nagyjából annyit jelent, hogy a parton felvesszük a mentőmellényt, beugrunk a vízbe, imitálva a hajó elhagyását, a felfordított gumitutajsátort (liferaft) vissza kell fordítani és belemászni. Nekem ez a múltkor egy másik esküvő miatt kimaradt, most menni kell. Hiába mondtam, de hát esküvőm van, nem baj, nem számít, ahogy egy ismerősöm is mindig emlegeti, Safety at first, gyerünk, de azon nyomban. Boldogan vetkőztem fürdőruhára, gyerekkori makádi élmények jutottak az eszembe, mikor a Kis-Dunában egymást lökdöstük le a szörftalpról. Kinn üldögéltünk a parton az izzó melegben, áldottam az eszem, hogy felvettem egy sapkát, halgatjuk Karlt, az észt tisztet, aki viccesen magyarázza , milyen biztonsági berendezések vannak a tutajban – és persze a mentőcsónakokban is, de az a vendégeknek van fenntartva. Ideírom, hátha egyszer valakinek szüksége lesz rá: Kisrakéta és lángcsóva az éjszakai, narancssárga füstköd és villantótükör a nappali helyzetjelzéshez, tabletta tengeribetegség ellen, hányózacskó, elsősegélydoboz, horgászkészlet(?), fejenként másfél liter víz, két kisevező, hogy a süllyedő hajótól el lehessen távolodni, javítókészlet, bólya, vízihorgony (gyakorlatilag egy tölcsér, ami gátolja az elsodródást), kés a leeresztőkötél elvágásához, melegítőfólia az esetlegesen vízbeesettek kihűlésének lassítására, pumpa és széndioxiddal működő palack az alsó rész felfújásához hideg tenger esetén.
Éppen magyarázzák, hogyan kell a vízbe ugrani mentőmellényben (sosem szabad magasabbról, mint 4 méter, mert a felcsapódó mellény eltöri az ember nyakát, egyik kézzel leszorítjuk a mellényt, másikkal keresztben befogjuk az orrunkat és határozottan előrelépünk egyet), az egyik tiszt már ugrik is, mikor sietve feltűnik Sarah és pár halk szót váltva Karllal int, hogy azonnal menjek. Tudtam rögtön, hogy szar van a palacsintában, már amikor megláttam, de hát, not my business, mondogattam magamban, egyszerű személyzet vagyok, amit a nagyurak kitalálnak, azt csináljuk. Mint később kiderült, az egész vezérkar velem foglalkozott, a helyettes kapitány is mást mondott, meg az igazgató is. Mondja nekem sietve, azonnal menjek, itt van a kiskocsi, amelyik a nászutasokat viszi a z esküvőre, szálljak be. Ott állok a színes gatyámban, dől rólam a víz, fejembe nyomva egy viseltes fehér sapka, narancssárga pólóban, mezítláb. Hát, kedves Sára, nekem szükségem van a kottáimra, anélkül nem megy. Muszáj? Muszáj. Akkor gyorsan hozzam. Ez a “gyorsan” a következőt jelenti: mivel a hajónk farral áll benn a kikötőben és mi mögötte gyakorlatozunk, nekem végig kell sietnem a hajó mellett az első kijárathoz (kb 200 m), becsekkolni szembemenve a kifelé tartó utasáradattal, felmenni a harmadikra, előremenni a kabinomig, ott felmarkolni a cuccot, ugyanezt visszafelé. Rekordidő alatt megjártam, még arra is volt időm, hogy átöltözzek. Hányszor áldottam már Szép Károly bácsit, általános iskolás testneveléstanáromat, amiért megtanított minket 2 perc alatt átöltözni tornadresszből, most is hasznát vettem, pontosan egy perc alatt voltam elegáns, igaz nyakkendőt nem kötöttem. A kijáratnál egy néger kislány várt a kiskocsival, rohamtempóban száguldottunk úttalan utakon, ott rövidített ahol csak tudott, sőt, ami a legnagyobb illetlenség, még a gyalogjárókon is ment, dudálva. Beestem a szertartás közepére, halkan megkérdeztem mit is kell játszani, aztán hajrá. A tűző napon a rohanástól a dőlt a fejemről a víz a szalmakalap alatt, félig vakon nyomtam, hogy “A Dream Is a Wish Your Heart Makes”. Utána felpattantam a kiskocsira és rohantunk vissza, hogy a tortaszegéshez és a tánchoz már bekészítsük a CD-t, mire visszaér az ifjú pár a hajóra a tizennegyedik emelete lévő bárba (erről később majd még írok). Felmegyünk, a CD játszó sehol, döbbenten nézzük az üres asztalt. Kétségbeesett telefonálgatás a technikusoknak, elromlott, ami a parton van azt hozzák, tartsunk ki.Közben szivárog a jónép, most bezzeg huszonketten voltak, nem úgy, mint tegnap a skóték! Nyomom az “Over the Rainbow”-t az kellene szóljon a CD-ről, már egyre több számot játszom, a CD játszó csak nem érkezik. A pár is türelmetlenkedni kezd, az ifjú ara is pont olyan, mint aki hónapok – vagy évek – óta a nagy napra készül, mindent eltervezve, hogy most aztán élete legfontosabb napján, mikor birtokba veheti a pasast, minden flottul menjen. Kemény tekintet, előreugró áll, fűzőbe szorított energikus mozdulatok. Végre megérkezik Garry, a technikus, beüzemeli a Cd játszót, kezdődhet a móka. A pár betanult koreográfiát lejt a “Beyond the Sea”-ra (mondtam én!), utána tortaszegés, egymás etetése, stb. Mikor bő félóra múlva levonulnak, egymásra nézünk hárman, Sarah, Charlotte és én, a lányokból kitört a nevetés. Hát igen, elég rázós esküvő volt. Este még találkoztam az egyik vendéggel, kérdeztem mit játszhatok neki, azzal indított: Ön a zongorista? Késett ma az esküvőről! Na szép.
Igazán megérdemeltem ezután egy kis tengerpartot. A hajótól kis nyitott, csuklós furgonok visznek mindenfelé a szigetre, olyasmik, mint amik régen nálunk is közlekedtek a Margiszigeten (tényleg, mi lett azokkal?). Még láttam, van időm, gyorsan készítettem egy képet a hajóról, az elsőt.
első kép a hajóról
Lesz majd szebb is, ígérem, mg belülről is, de most siettem. A sziget ellenkező csücskében van a személyzeti strand. Mehetnék az utasok közé is, de itt több az ismerős, van fagyi és déltől sütik a húst.
A látvány egyébként nem rossz, klasszikus bahamai tájkép.
látvány a partról
személyzeti strand 1-2-3
Fürödtünk, ettünk, játszottunk, találtunk kagylót, hatalmasat, olyat, amelyikben benne van az egyszemű izé, amelyik él, ezt majd valaki meghatározza nekem. Az egyik ukrán srác teljesen beindult, hogy vigyük ki a partra és süssük meg, mert nagyon finom, állítólag több ezer dollár kilója, de leszavaztuk, visszadobtuk a vízbe, hadd éljen. Később többet is láttam, a halak lustán úsztak el előlem, nem félnek az embertől.
Este alig volt munka, néha már szégyellem magam, milyen keveset dolgozom. :)
