“Soha nem láttam még, hol kel föl a Nap
soha nem aludtam át éjszakáimat”
Ez az Edda idézet sem érvényes többé. A Napot láttam felkelni húsvét vasárnapján, mikor a hatórás mosén orgonáltam a nyitott fedélzeten, és végre, végre az új kabinban rendesen tudok aludni, nem ébresztenek fel mindenféle zajok.
Elmesélem, hogy miért nem volt időm. Mert most már van.
Az az igazság, hogy beteg voltam. Nem nagyon ,egy kicsit, de éppen eléggé ahhoz, hogy...
De távolabbról kell kezdenem. Még három hajóval ezelőtt, az Arcadian az volt a szokásunk, hét magyar zenésznek, hogy az első és a második koktél között felmentünk a tornaterembe, edzettünk, jakuzziztunk, aztán éhesen lenyomtunk 30 perc második koktélt és utána vacsora. Én, mint rendes úszócsaládból származó gyerek, fecskegatyát hordtam, amíg a banda gitárosa, aki élt az Egyesült Államokban, fel nem hívta rá a figyelmem, hogy ilyet angolszász vidéken csak a homoszexuálisok hordanak. Nem ezekkel a szavakkal mondta, de hát gondolnom kell a fiatalkorú olvasóimra is. Először hülyének néztem, aztán ahogy megfigyeltem az embereket, és tényleg rajtam kívül csak egy emberen láttam ilyet: a bridzs-oktatópár ribancrendszámmal ellátott homoszexuális “női” tagján. Na onnantól inkább én is boxert hordtam.
A boxernek egyetlen előnye van: eltakarja a bazi kövér pasasok hasát és egymáshoz érő hájas combjukat. Cserébe rengetek hátránya van. Nem lehet benne rendesen úszni. Nehezen szárad. Nem tud megtörölközni benne az ember tisztességesen. És ami az én szempontomból a baj volt: jó kis hideg borogatást tesz az ember derekára-combjára.
A jó múltkorjában részt vettem az egyik legélvezetesebb oktatáson, az úgynevezett wet drillen. Ez egy összetett tréning, van benne mentőmellényes, mentőtutajos és gumiruhás rész.
wet drill
A gumiruhás a legegyszerűbb: fel kell venni egy olyan kezeslábast, amelyik a vízben is melegen tart, egy hatalmas szellentéssel ki kell préselni belőle a levegőt, majd beugrani a vízbe és kijönni.
Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni
ugrik
érkezik
A mentőmellényes feladat bonyolultabb. Először is be kell ugrani szabályos tartásban a vízbe, erről már írtam, utána HELP pozícióban lebegni, azaz lábakat felhúzva a két karral átfogni a lábszárat, így veszíti a vízben lebegő a legkevesebb hőt. Ha ez kész, akkor le kell venni a mentőmellényt, majd visszabújni bele. Végül pedig össze kell kapaszkodni, mert így találja meg a legkönyebben a vízben lévőket a mentőegység.
stay together
A harmadik feladat okozta a gondot a személyzet legtöbb tagjának. Egy felborított liferaftot, gumitutajt kellett visszafordítani. Ehhez fel kell mászni széndioxidos palackra, amely vízbeérkezéskor azonnal felfújja a tutajt. Önmagában már ez nem egyszerű, de a mentőmellény még jobban megnehezíti a dolgot. El lehet képzelni, hogy egy-két bálnatestű egyén mit szenvedett vele.
nem könnyű rá felmászni
Fenn már csak meg kell fognia a páciensnek a kötelet és megára húzni a tutajt. Utána a kötélbe kapaszkodva kiúszni alóla.
és...
...hopp
Nekem ezek a feladatok nem jelentenek akadályt, makádi gyerek lévén ha kell a másik irányba is felborítom ezt a vacakot, hol van ez ahhoz képest, mikor az unokatesómat borogattam csónakostól?!
Elléggé lélekvesztő egy ilyen tutaj, nem szeretnék ebben ringatózni a vízen. Eszembe jut egy eset, mikor jó hajónk, az Artemis Dominika közelében egy szigetnél kötött ki. A negyvennégyezer tonnás, tehát a mostaninál háromszor kisebb hajó meg se mozdult a vízen, mintha odaszögezték volna. A mentőcsónakokat kompnak használva lehetett kijutni a partra és bizony mikor beszálltunk, akkor derült ki, hogy hullámzik ám a víz, csak ez négy emelet, kb. 10 méter magasból nem látszik. Ha egy mentőcsónak úgy ing a látszólag nyugodt tengeren, milyen lehet egy vacak kis tutajban? De hát inkább mentőmellény, mint semmi, inkább tutaj, mint mentőmellény, inkább csónak, mint tutaj. És ahogy mindig elmondják: “the ship is the best lifeboat”, szóval amíg lehet, addig a fedélzeten kell maradni.
De elkalandoztam. A gond ott kezdődött, hogy majdnem két órát töltöttünk a tengerben egyfolytában. Utána a többiek elmentek szigetnéző túrára, de nekem vissza kellett jönnöm a hajóra. A nedves félhosszú bermudagatyában, áthűlt testtel be a légkondicionált hajóba, ott végiggyalogolni kb. 200 métert; ez pont elég volt ahhoz, hogy megfázzak.
Betegnek lenni a hajón nem vicces. Azért sem, mert mindenki azonnal úgy húzódik el az embertől, mint a leprástól, nehogy elkapja. Még az egyszerű megfázást sem lehet úgy kigyógyítani házi módszerekkel, ugyanis itt a legközelebbi patika sok száz tengeri mérföldre van. Tehát mikor megelégeltem, hogy harmadik napja alig alszom a köhögéstől, irány az orvos.
Ezek itt valahogy rájöttek, hogy valaki minél többet tanult, annál drágább az ideje, így nem ám csak úgy beül az ember a váróba, ahol a doki megvizsgálja; először kell kérni beutalót a főnöktől. Őt viszont nehéz megtalálni, állandóan megy valahova, szerencsére elkaptam a folyosón, elmentem vele a hajó végébe – itt állandóan százmétereket kell gyalogolni – és kaptam egy papírt. Aznap ugye már nem volt rendelés, tehát másnap elmentem, az asszisztensnő mindent elrendezett, vérnyomást mért, minden papírt kitöltött, hogy az orvosnak ilyesmivel ne kelljen töltenie az idejét. Kisvártatva jött is a lengyel doktornő, nagyon csinos és barátságos, játszottunk doktorosat és kiderítette, hogy bizony ez egy vírusfertőzés. Majd elmúlik magától, de hogy ne köhögjek, adott gyógyszert, amit gondosan rávezetett az egészségügyi lapomra. Kell is, mert sok mindent megengednek a hajón, de a drogokkal kapcsolatban zéró tolerancia van (ezenkívül még: erőszak; lopás, “fraternalization”, ami azt jelenti, hogy nem szabad khm.. szexuális kapcsolatba kerülni az utasokkal; csempészés szerepelnek a listán). A gyógyszer kodeint tartalmazhatott, mert amint bevettem az esti, zöld színű kapszulát azonnal álomba zuhantam. Napokig csak kóvályogtam, ha volt egy szabad órám ellenállhatatlan erővel húzott az ágy, reggel pedig fél óra kellett, mire az óra háromszori csörgésére magamhoz tértem.
De ennek szerencsére vége, friss vagyok és vidám!