vízizene

Kissé álmos vagyok, mert tegnap az éjféli misén, ma pedig a reggelin zongoráztam. A fentebbi vicc pedig arra vonatkozik, hogy a mise, majd utána az ökumenikus istentisztelet – jó volt! Mint tudjuk, külföldi színházban már az jó darabnak számít, aminek a felét megérti az ember. Akkor ez remek volt, mert a misének kb. a 60, az istentiszteletnek a 80-90 százalékát értettem.

De kezdjük az elején. Nem a kedvenc műfajom az itteni egyházi eseményeken zenélni, ugyanis abszolút nem ismerem a dalokat, sem a stílusukat. Nem nehezek, de mint mindenhol, megvan a szokás, hogy hogyan éneklik, amiről nekem fogalmam sincs. Most nagy szerencsém volt, a színpadi showénekesek besegítettek, szépen felvettek egy fehér lipityánkát és kórust alakítottak. Az éjféli misén hatan voltak, a reggeli misén és istentiszteleten hárman-hárman. Előző nap Rebecca, a szőke hajú amerikai szépség (jó lábak, sok smink, széles amerikai mosoly, előreugró áll) próbált velem egyet, az is sokat dobott a dolgon.

A kottát a hangszerre fektettem, izgultam, nehogy úgy járjak, mint reggel az esküvőn a parton, mikor a szél meglibbentette majd visszaejtette, ezzel sikeresen megnyomott egy gombot a hangszeren, amelyik erre egy ilyen technoszerű izét kezdett nyomatni az első billentyűleütésre. Ráadásul ugye a kotta miatt nem látom a kijelzőt. Nem találom a “gyerekzárat”, amivel blokkolni lehet a gombokat. De most szerencsére nem történt ilyen.

A katolikus pap egészen más volt, mint amiket otthon lehet látni, szelíd és fesztelen és rendkívül barátságos. A liturgia nagy vonalakban megegyezett az otthoniakkal, úgy-ahogy képben voltam, nem véletlen hangosítottam sokáig anno egy ilyen halleluja-csacsacsa zenekart egy belvárosi templomban. Bár angolul nehezített pálya volt, azért a lényeget megértettem. Sokáig tartott, amíg a rengeteg embernek kiosztották az ostyát, a kórus végére ért az a capella repertoárjának, néztek rám, hogy játsszak valamit. Na jó, de mit, így hirtelen, ami nem túl kávéházi és még tudom is fejből? Aztán beugrott és felcsendült a színházteremben, hétezer kilométerre otthontól a tenger közepén az Edda-dal: “Álmodtam egy világot magamnak”.

A nagy buli azonban a reggeli második istentisztelet volt. Egy fiatal, jó kiállású lelkész beszélt, lendületesen, értelmesen. Ami tetszett, hogy a nézőközönségből sokszor bekiabáltak, hogy 'yeah!” meg “ééé-men!”, sőt egy-egy gondolat végén meg is tapsolták. Senkinek nem volt látomása vagy hallott hangokat, hanem élvezték, amiket mond. Nekem is jó kedvem lett, pedig előtte olyan álmos voltam, hogy majd' leestem a zongoraszékről. Nyomtam is a végén egy kis Bach-toccatát.

Délelőtt csak lebzseltem, Bud Spencer filmet néztem, mert magyar ember karácsonykor nézzen csak Bud Spencer filmet. Nagyon bírom, úgy van jelen a filnjeiben a bunyó, hogy nincs benne semmi erőszakos. Utána a jakuzziban üldögéltem. És végre bekövetkezett, ami egyébként csak a hat-hétnapos utakon volt eddig példa: megismertek. Itt ugyanis túl rövidek ahhoz ezek a három-négynapos utak, hogy mind a négyezerötszáz utasnak feltűnjön, van zongorista a hajón. De most ugye a misén meg az istentiszteleten sokan voltak én meg kinn ültem a reflektorfényben (kellett is viselkedni, mert a hangszer állványa alatt belátnak, úgyhogy se keresztbetett láb, se vakarózás, se semmi), úgyhogy felismertek, még fürdőgatyában is – nem úgy, mint Bástya elvtársat, aki ugye piros stráfos nadrág nélkül úszkál, amíg a fejére nem ugranak a sprickoló tömegek. (Kém! Ló! Fej! Víz! El vele!)