Ez volt az eddigi lefárasztóbb út. Frankfurtig minden rendben ment, tiszta idő, sima fel- és leszállás, semmi komplikáció. A transzatlanti járatnál mindig az az érzésem, hogy nem fog tudni felemelkedni az a hatalmas test, de valahogy nyögve mindig megoldja, meg sem áll 11.000 méteres magasságig. Anglia felett – milyen meglepő – rossz idő volt, kis légörvénnyel, de utána a végtelen, tiszta ég. Ablak melletti helyem volt, mert a mögöttem ülő el akarta cserélni az ülését, hogy a barátja mellett lehessen. Láttam Grönland szélét, kis gleccsereket, amint beleolvadnak a tengerbe, gyönyörű színük volt, ahogy a világoskék, már-már fehér tavak színe lassan elmélyült. Érdekes, hogy Grönland a neve, Zöld sziget, holott merő hó és jég az egész, ellentétben Izlanddal, a Jég-szigettel, melyen csodaszép zöld növényzet terem. Lehet, hogy az elmúlt ezer évben, mióta a vikingek elnevezték, ennyit fordult az időjárás?

Annak ellenére, hogy megígértem magamnak, nem fogok izgulni a repülőn, amikor a nagy gép szállt le Denverben, kissé nyugtalan voltam. Valahogy nem esik jól, mikor azt a dögöt lelassítják és hiába a megnövelt szárnyfelület, az alacsony sebesség miatt ugrál, rázkódik. Ráadásul az utolsó előtti ülésen ültem, az mozog a leginkább, gondolom ahogy a hátsó csűrőlapátokat mozgatja a pilóta. Persze semmi zűr nem volt, huppantunk egyet-kettőt és már lenn is voltunk. Búcsút vettem csúnyácska lengyel szomszédnőmtől és majdnem utolsóként elhagytam a gépet.

Ekkor kezdődött a tortúra. A denveri gép érkezése és a seattle-i indulása között egy és negyed órám volt. Mivel leghátulra kaptam csak jegyet, ezért a belépésnél szinte teljesen a sor végére kerültem. Becsületükre legyen mondva az amerikai határőröknek, hogy gyorsan, pontosan dolgoznak, húsz perc alatt végigértem a kígyózó soron, de pechemre egy arab állt előttem a pultnál, legalább negyedórát pepecseltek vele. Minden iratát átnézték, ujjlenyomat innen, ujjlenyomat onnan, szóval alaposak voltak, a többi határőr meg már lelépett, ki kellett várnom. Ekkor jött, amitől tartottam, mikor sorra kerültem, kérték a meghívólevelet a Disney-től, amit most valahogy nem sikerült megkapnom. A határőr átkísért a vámosokhoz, akik, miután mondtam, hogy csatlakozásom van, előre vettek. Ez annyit jelent csak, hogy előbb befejezik, amibe belekezdtek, így nem fél órát, csak tíz percet kell várnom.

A procedúra az, hogy a meghívólevélen van egy telefonszám, amit felhívnak, és megkérdezik, hogy tényleg várnak-e engem. Mivel nem volt meghívólevél, nem volt telefonszám. Az ügynöki szerződéssel nem tudtak mit kezdeni, azon angol szám volt, ráadásul Nagy-Britanniában már majdnem éjfél. A telefonom valamiért lemerült az úton, és különben is, kit hívjak fel?! Nagy nehezen kibogarásztam a levelezésemből az előző meghívólevelet, azon volt telefonszám, de nem vette fel senki. A bevándorlási tisztviselő látta rajtam, hogy ideges vagyok, nyugtatgatott, ne izguljak, ha nem ezzel a következő géppel eljutok Seattle-be. Inkább azon töprengjek, mondta, hogy kit hívjunk fel, mert ha elmegy a seattle-i gép, az nem akkora baj, mint ha feltesznek egy hazafelé tartó repülőre. Jó kis nyugtatás, köszönöm szépen!

Végül aztán átvette az ügyemet egy joviális nagydarab ügyintéző, aki volt olyan rendes és az interneten kikereste a Disney éjjel-nappali számát, aki kis várakozás és (Disney) filmzene bejátszása után megadta a „Crew emergency number”-t, azaz a személyzeti vészhívószámot. Mondja a pali, ez az ember itt (én) személyzet, most vészhelyzet is van, hívjuk. Az órámra pillantottam, 5 perc van a becsekkolásig. Kicsöng. Várunk. Még egyszer próbálja. Három perc. Úgy éreztem magam, mint egy hetvenes évekbeli francia krimiben, mikor a bankrablót üldözik a reptéren és nem tudni, felszállhat-e, mielőtt elkapják. Végre felvették, letisztáztak, a tisztviselő gyorsan nyomott egy pecsétet az I-94-es beutazópapíromra (innen is köszönöm neki, sajnos a nevét elfelejtettem), már rohantam is. A két árválkodó csomagomnál a Lufthansa képviselője várt, kért, hogy siessek és valamit belevartyogott a rádiójába. Átszáguldottam a vámon, senki nem kérdezett semmit, egy atombombát is becsempészhettem volna (feltéve, ha fel tudom vinni a gépre előtte). Gondoltam átszaladok a tranziton és két perc alatt elérem a gépet. Ekkor jött a hidegzuhany: itt ugyanúgy be kell csekkolni, mintha most kezdeném a repülést. A csomagomat szerencsére sorban állás nélkül felvették, pont nem állt ott senki, de a biztonsági vizsgálathoz bizony sokan álltak. Nem akartak előreengedni, végig kellett állni a 6 perces sort (mértem), utána öv le, cipő le, laptop a táskából ki, zsebeket kiüríteni a tálcába. A vizsgálófülkében bemozdultam, külön megvizsgáltak, de nem találtak semmit (mégis mit képzelnek, most jövök a másik gépről?). Hálát adtam magamban Szép Károly tornatanáromnak, hogy másfél perc alatt sikerült visszarendeznem mindent, hiába, akinek annak idején pont három perc jutott, hogy átöltözzön utcai ruhából tornadresszre, annak egy ilyen smafu. Egy utolsó ellenőrzés, pénz, útlevél megvan, laptop a helyén, gyerünk, rohanás. Hatalmasat vágtáztam a kisbőrönddel, lépcsőkön fel-le, hogy ne kelljen várni a mozgólépcsőn, utána rohanva húzni a mozgójárdán, elnézést, elnézést motyogások közepette. Szerencsémre tíz percet késett az United gép, pont elérem, még három-négy percet várnom is kellett, az alatt kifújtam magam. Két nő között ültem, sima háromórás út volt, el-elszenderedtem, csak a mögöttem utazó csecsemő hangja riasztott fel, ahogy a csörgőjével játszott.

A reptéren aztán szerencsém volt, nem kellett bolyongani az egyébként teljesen összevissza terminálon, mert pont jött a Marriott busza, gyorsan leintettem. Olyan szobám volt, hogy csak néztem. Ablakkal az utcára, kétágyas, akkora fürdőszoba, hogy táncolni lehet benne, minden tipp-topp. A vacsoránál találkoztam egy nyugdíjas hölggyel, akivel együtt vadásztunk a reptéren a buszra, elbeszélgettünk, bár a montanai kiejtése és a fáradtságom miatt csak minden harmadik szót értettem. Amikor egyszer azt értettem, hogy a férje kalóz volt és visszakérdeztem, a könnye is kicsordult a nevetéstől. Nem kalóz (páj-raet), hanem pilóta (páj-loaet)! Mondtam, a Disneynek dolgozom, szemrebbenés nélkül veszem tudomásul, ha valakinek kalóz a foglalkozása, vagy Mikiegér, Péter Pán, esetleg Donald kacsa. A mi köreinkben ez természetes. Nem tudta abbahagyni a nevetést, nagyon szimpatikusnak talált, biztos érdekes voltam, mint olyan európai, aki nem Párizsban lakik. Az amerikaiaknak ugyanis Európa = London vagy Párizs.

Összesen két órát ha tudtam aludni, az időeltolódás és a fáradtság nem hagyott. Másnap reggel időben ott voltam a busznál, telefon laptop feltöltve, kialvatlanul néztem Seattle-t. Még a szállodában csináltam egy trükköt: mindig nehéz, hogy három bőröndöm van és két kezem. Úgyhogy most a kis piros bőröndömet beletettem a tengerészzsákba, a laptopot pedig a hátiba, így az a hátamon, a bal kezemmel a zsákot, jobbal pedig a Samsonite bőröndöt húzom, így mobilisabb vagyok. A beszálláskor egy nagyon helyes border collie végigszimatolta az összes csomagot, robbanó- vagy kábítószert keresve. Nem talált, utána megismételték egy labradorral, az tanulókutya volt. Betettek egy zsákot, amiben volt valami, meg is találta, mindenki örült a bemutatónak. A hajón a szokásos protokoll zajlik, megérkezés, fénykép készítés, számlanyitás, biztonsági film megnézése. Ez utóbbi alól felmentéset kaptam, tudták, hogy a Dreamen voltam, ott forgatták a filmet, ismerem a szereplőket. Kellemes meglepetés, hogy itt van a Wonderen Dragan, a Palo (itt is van ilyen étterem) igazgatója és még egy-két ember a volt hajómról.

A zongorák elsőrangúak.

Folyt köv.