Meghalt Neil Armstrong.
A mi generációnknak ő volt az űrhajós. Igaz ugyan, hogy az első kozmonauta Gagarin volt, őt is szerettük (volt bőven Gagarin őrs, hőerőműről már nem is beszélve), de őt valahogy illett is; Armstrong viszont szabadon választott hős volt. Olyan, akiért lelkesedni lehet. Tudományos-fantasztikumon felnőve csak a kalandot, az ismeretlent láttuk, beleborzongva a képbe, ahogy egy űrruhába öltözött ember kint áll a mínusz kétszáz fokos vákuumban, körülötte a semmi, alatta egy idegen égitest. A hátán az életfenntartó eszközök, csak pár órára elég a fennmaradáshoz, ormótlanul ugrándozik, nyomot hagy a holdi porban. Esetlen, sebezhető emberi nagyság.
Érdekes karakter egy űrhajós. Legtöbbje eleve veszélyesen él, berepülő pilóták (az Apollo programban először 1972-ben vett csak részt tudós, addig csak pilóták vezették az űrhajókat), mindig az új, az ismeretlen izgatja őket. Ugyanakkor legtöbbje mérnök is, Armstrong például repülőmérnökként végzett 1955-ben. Egyesítik magukban a mérnöki és a kalandos életformát, hideg fejjel vagányok. És emellett persze hihetetlen a tűrőképességük. Bizony, a sci-fiben sosem esik szó róla, hogy két hetet kell egy székbe szíjazva kibírni szinte mozdulatlanul, mint a Gemini kabinjában, ahol váll a vállhoz ér, hogy olyan szintű edzésnek vannak kitéve, mint egy olimpikon, hogy a legkisebb betegség gyanúja is elég ahhoz, hogy a várva várt álomról letiltsák a szigorú orvosok. Hogy a másik emberrel, aki mint Sartre óta tudjuk, maga a pokol heteken-hónapokon át kell úgy együtt élni, ahogy a feleségével sem, hogy egymilliószor kell ugyanazt a mozdulatsort megismételni, mindent a legapróbb részletekig gyakorolni, hogy éles helyzetben minden szinte reflexből menjen. A könyvben csak a végtelen űr csábítása és a szabadság szerepel – szerintem ez az utóbbi, ami abszolút hiányzik az űrhajózásból: nem megengedhető.
Mégis, milyen érzés lehetett a (bal) lábát elsőként egy idegen égitestre tenni? Érezni, hogy az, amit évezredeken át csak bámult az ember vágyakozva itt van, a talpa alatt? És előtte milyen érzés lehetett a világ legerősebb emberkéz alkotta járművében ülni, miközben alatta másodpercenként 15 tonnányi üzemanyag ég el tombolva, hogy a majd 30 tonnányi hasznos terhet kiszakítsa a gravitáció fogságából? Jól döntött Deke Slayton és Alan Shepard, mikor Armstrongra esett a választásuk. Az a hidegvér, amivel a tervezett leszállási helytől távolabb rakta le az űrkompot – mivel az eredeti helyszínen nem lett volna biztonságos – , nem törődve vele, hogy mindössze húsz másodpercre elegendő üzemanyag marad, fantasztikus volt. A tökéletesen végrehajtott küldetés még most, negyven év távlatából is hihetetlen teljesítménynek tűnik, főleg ha megnézzük az akkori műszerezettséget és számítási kapacitást, szerencsére mindhárom űrhajósnak helyén volt a szíve és az esze.
Neil Armstrong űrhajós még egyszer, utoljára elhagyta a Földet. Jó utat, parancsnok!
