Milyen jókedvében lehetett Isten, mikor a Hawaii szigeteket teremtette! A színek harsognak, de nem bántanak. A tenger mélykék, a sötét parti sziklákon megtörő hullámok habjai hófehérek és a szem meghökken a dzsungel zöldjén vagy megnyugszik a hegy vörösén.
Ahol a dzsungel és az óceán találkozik 2
A hajóból kilépő utasokat hagyományosan ajándékkal várják. A férfiak dió- az asszonyok virágfüzért kapnak a nyakukba.
pluméria nyaklánc
Szerencsére Sz. felszolgáló barátunk breakfast-lunch offos volt, így velünk tudott tartani. Ez egyébként azt jelenti, hogy csak a vacsoránál, délután öt óra körül kell elkezdenie dolgozni. Ritka az ilyen, hiszen a hajón lévő 2500 utast folyamatosan etetni kell, egy-egy étkezési szünetet, reggelit vagy ebédet még ki tud hagyni egy pincér, de kettőt már nehézkes. Sz. érdekes figura, diplomás színész volt, de megunta a színházi élet zárt köldöknézegető világát és elment világot látni. Itteni kis magyar közösségünk egyik kiemelkedő alakja, a heti bulijaink mókamestere. Cs, a fotósok vezetője adja alá a szöveget ő pedig bármikor profin leutánozza az utasok furcsa dolgait.
Autót béreltünk, egy ötüléses nagy családi kocsit. Volt benne hely bőven és ez volt a legolcsóbb. A tervek szerint elindultunk a Haleakala nemzeti parkba vulkáni hegyet nézni.
Ha nem a tenger- hanem a talajszinttől nézzük, akkor Hawaii vulkáni hegyei a legmagasabbak a világon. A tengerfenéktől kiindulva több mint tíz kilométer magasak, igaz ebből csak három- négyezer méternyi látható. Hawaii nem kőzetlemezek találkozásánál vagy szakadásánál fekszik, hanem egyúgynevezett „forró pont” felett található. Erről bővebbet majd a gejzíreket bemutató részben olvashatnak.
A kikötőből kiérve pár kilométer után az út erősen emelkedni kezd. Az út jó minőségű és a turisták egyik kedvenc sportja a kerékpáros gurulás: felviszik őket autóval a hegyre, az utánfutóban a kerékpárokkal, majd onnan leszáguldanak.
lefelé száguldó biciklisek
Tábla is figyelmeztet rájuk.
vigyázz a biciklisekre
Az út elején még gondosan karbantartott, buja kertek között vezet az út,
gondosan karbantartott kertek
buja
később eltűnnek a házak, a fák egyre alacsonyabbak, a növényzet ritkul, a szerpentin egyre sűrűbben kanyarodik. A háromezer méteres magasságot elérve pedig már csak a puszta kövek maradnak.
hamar felértünk
mint a holdon
(A kép panorámakép, a jobb egérgombbal a „kép megjelenítése” menüpontra kattintva nyílik meg.)
Tényleg mintha a Holdon, vagy inkább a Marson járnánk. A párhuzam nem véletlen: annak idején, mikor az Apolló program (lásd a Cape Canaveral blogbejegyzést) űrhajósai treníroztak, Hawaii hegyein próbálták ki a Lunamobilt, a holdjáró autót. Igaz nem itt, hanem Manua Kea hegyen, nagy Hawaii szigetén. Ennek a hegynek tetején most obszervatórium működik.
obszervatórium a hegy tetején
Nem vagyok geológus és nem foglalkozom a flórával sem, ezért csak találgatni tudok, miért ilyen különös e táj. Az idő, ellentétben a térítőkön túl lévő hegytársaival Mauin még ilyen magasságban is jó. Meleg van – illetve lenne, de az örök szél csípőssé teszi a levegőt még nappal is. Előrelátóan hoztunk magunkkal pulóvert, de S. a lengyel pincérlány, csapatuk negyedik tagja nem volt felkészülve, kölcsönadtuk neki egy törölközőt; a vállára terítette ugyan, de az Batman-ruhaként lebegett mögötte. Bizony, ahogy Hobó fogalmazott: „langyos nyugati szél, a szoknyád alá fúj.”
Marilyn Monroe
Tehát hó nincs, viszont a szél lefújja a talajt és a magokat, ezért nem él meg növény. A vulkáni tufa teljes szépségégében pompázik. Vöröses színét szerintem a vas-oxid adja. A hegy északkeleti oldala buja növényekkel teli őserdő,
dzsungel
a délnyugati viszont a hegytetőhöz hasonló kopár sivatag. Valószínűleg az uralkodó széljárás északkeleti, a hegyre felfutó szél lerakja csapadékterhét majd a délnyugati oldalon szárazon sivítva alábukik.
Útitervünkben az szerepelt, hogy a hegyről lejövet megkerüljük azt és a sziget délnyugati oldalától végigautózva kb. százhúsz kilométert, meg-megállva a vízeséseknél visszatérünk az északon lévő kikötőbe. Szerencsére erről a vulkánnál lebeszéltek. Az út – mondták – sokáig tart, mert nem lehet gyorsabban menni, mint 30 km/h, sok a kanyar. Nem érünk vissza a hajóra. Belenyugodtunk. Automataváltós kocsinknál nem jöttünk rá, hogy lehet direkt sebességbe kapcsolni, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a kis gömb alakú váltót ne fel-le, a P-N-D irányba, hanem oldalra mozdítsa. A szerpentinen lefelé fel is forrósodott a fék, ocsmány ferrodolszag lepte el a környéket. Megálltunk egy útmenti pihenőnél, hogy kiszellőztessük az autót is. Pompás hamburgert ettünk, de sajnos kávéjuk csak az amerikai hosszú lötty volt, amelynek – Faludy szavaival – az aromáját inkább a konyhacsempén, mint a bögrében lehet érezni, addig főzik. A kis szaletlikből pompás kilátás nyílt a tengerre.
útmenti pihenőhely
Kezet akartunk mosni. A víz nincs bevezetve, de egy tartályból a lábunknál lévő kis pumpát nyomkodva bőségesen leöblíthettük a fék bűzét.
Mikor rájöttünk, hogy hogyan lehet a motorféket használni, könnyebb szívvel folytattunk utunkat. Irány a „Road to Hana”! A Hanába vezető út, mely a tengerpart s a titokzatos, gyönyörű dzsungel határán fut. Ez az az út, mely megkerüli a vulkánt, de mi most nem délnyugatról, hanem keletről indulunk neki.
A táj lélegzetelállító. Ahogy a meredek szerpentin lankásabb útra ér, feltárul az óceán és az út jobb oldalára bekúszik a dzsungel.
ahol a dzsungel és az óceán találkozik 3
ahol a dzsungel és az óceán találkozik 4
Az út keskeny, a gyakori kis patakokon néha csak egysávos.
Road to Hana
A patakok vize tintakék, bennük sárga és ezüst halak úsznak.
ttintakék patak
Jó darabig mentünk, remélve, hogy vízesést látunk, de az idő szorított, vissza kellett fordulnunk. Még egypárszor megpróbáltunk lemenni az óceánhoz, de mindenhol magánterültbe ütköztünk. Szegény családi autó csak nyögött, mikor az elhanyagolt utakon egy-egy bukkanóba belefutottunk. Az egyik helyen már majdnem leértünk, de az út hirtelen megszűnt, csak egy csapás vezetett tovább. Az épített út végénél cigánytelep-forma közösség, elhanyagolt házak, öreg, nagy autók és ugató kutya. Hát itt nem merjük hagyni a mi kocsinkat, döntöttünk, inkább visszafordultunk. Az egyik autóból két férfi közömbösen nézett ránk, a hangszóróból szemét-zene áradt.
Hazafelé (Haza?! A hajó most a hazánk…) tartva S. gyümölcsöt kívánt. Egy büfénél megálltunk. Színes-szagos friss gyümölcsök és rengeteg kókuszdió.
kókuszdiók
Végük elegánsan kihegyezve a machetével, hogy csak a tetejét kelljen lecsapni és már bele is lehet tenni a szívószálat. A kókusznak nem csak a húsát lehet megenni, mikor lereszelik, hanem sok folyadék is összegyűlik a belsejében, körülbelül két deci, íze édes, pompás frissítő. Sz, az örök szervező megkérdezte csak úgy balkézről az eladót, nem tud-e a közelben egy vízesést. Már csak egy óra szabadidőnk volt, ha az utat nem számítjuk és nem igazán reménykedtünk benne, hogy találunk. Az eladónő mosolyogva válaszolta, hogy – de igen! Itt van alig tíz perc sétára, kocsival nem lehet behajtani, kellemes (ős)erdei út. Az út elején mezőgazdasági tevékenység folyt, idénymunkások jöttek szembe, fáradtak voltak.
idénymunkások
A vízesés maga a csoda. Igaz nem nagy, de a vize kellemes, épp hogy hideg, a melegben gyaloglás után jól esik megmártózni. A vulkáni kőzet miatt az vize tiszta, nem kavarodik fel benne az iszap, lelátni az aljáig. Ajánlott papucsot húzni, mert bizony az éles kövek vágják az ember talpát!
vízesés
A természetes medencében többen fürödtek. Sz., M. és S. is beálltak a zuhany alá, miközben én a sziklán egyensúlyozva igyekeztem nem beleejteni a fényképezőgépeket a vízbe. Nem egyszerű feladat, az iszamos kavicsok pokolian csúsznak!
természetes zuhany
Számomra meghatározhatatlan virágok pompáztak.
virágok
Az óceán partjára visszaérve először egy szemmel láthatólag boldog tehénre,
boldog tehén
majd windszörfösökre bukkantunk.
szörfösök
És bizony itt vannak a híres hullámlovasok is. Nem egészen olyan, mint a Discovery Channelen, ahol csak azt mutatják, mikor száguld a hullámlovas és a feje fölé tornyosul a hullám. Sokat kell várni, mire egy megfelelő érkezik.
hullámra várva…
Akkor aztán az ügyesebbje gyorsan felpattan a deszkára és szélvészként suhan, a hullám oldalára támaszkodva.
...és hullámokon lovagolva
A kevésbé ügyesek pedig lemondóan néznek utána.
Már csak egy kicsit kellett izgulni. Nekem lejárt az ideiglenes debitkártyám (erről a következő bejegyzésben bővebben) és valamiért nem jött meg az új, Sz.-nek pedig csak európai kártyája volt, azon sem sok pénzzel. Reméltük, hogy mikor visszavisszük az autót nem fogják ezt szóvá tenni. De a visszavétel csak annyi volt, hogy a sorompónál benézett egy hölgy az autóba, leolvasta a kilométerállást, azt egyeztette a benzinszámlánkkal, majd intett, hogy abba a sorba tegyük le az autót, ahol két ember buzgón porszívózta a visszahozott járműveket. Kérdeztük és a fizetés? Ó, hát már odaadtuk a bankkártyát az elején, majd megoldják – mosolyogtak. Mi is mosolyogtunk (végül kiderült,hogy Sz. otthoni bankszámláján pont annyi pénz volt, amennyi kellett), elbúcsúztunk és pirosra sülve, széltől csípve, kavicsoktól felsértett lábbal de elégedetten a világgal mentünk vissza a hajóra. Dolgozni.