“Gyönyörű autók, gyönyörű nők/
Éjszakai dühöngők/
Halvány, utolsó emlék...”
Európa Kiadó
Nem, nem fogtam meg egy pincérnő mellét, bár a dalszöveg így folytatódik. Mégis ez a három sor járt a fejemben, amikor...
Tegnap este kiderült, hogy ma szabadnapos vagyok. Először bosszankodtam, hogy jellemző, pont akkor van szabadnapom, amikor nincs rá szükségem, ráadásul egész délelőtt nem lehet kimenni, de aztán megszületett a nagy ötlet: biciklitúra az Azúrparton!
Reggel hatkor felkeltem, hátha az első komppal ki tudok menni a partra. Ez ugyanis még nem visz utasokat, csak a biztonsági személyzetet, akik kiépítik a fogadóállomást a mólón. Látni kellett volna a fejemet, alvajáróként mentem végig a folyosón. Pratima, kedvenc nepáli biztonsági alfőemberem (a főfőember természetesen angol) még nem kelt fel, reggelizni csak fél héttől lehet, vissza a kabinba. Kellett hozzá akaraterő, hogy ne aludjak el, de sikerült. Megreggeliztem. Úristen, van olyan ember (angol, ofkorsz), aki reggel fél hétkor meleg paradicsomos babot és sült kolbászt eszik??? Én legyürtem két adag corn flakes-t, aztán vissza az alsó szintre. Már felébredtek, állati kedvesek voltak, szeretnek, imádnak, de olyan kemények, mint a gyémánt. Nem engedi a szabályzat, szó sem lehet róla. Majd az utasok után. Mindegy, ezt dobta a gép, visszamentem a kabinba és dühömben visszaaludtam 11-ig. Arra ébredtem, hogy bemondják: már a személyzet is kimehet. Összekaptam magam, a pakoláson nem kell gondolkodni, a szekrényajtón kinn lóg egy cetli, hogy mi az, amit be kell tenni a kistáskába. Most csak egy hosszúnadrággal egészítettem ki, mert bár gyönyörű idő volt, ki tudja, milyen lesz. És a hátizsákot vittem, hosszútávon a féloldalas táska kellemetlen, nem is tudom, a futárok hogy bírják.
Az egész kerékpározással egyébként az a gond, hogy a vállízületet és a kis hát- és nyakizmokat igénybe veszi. Ha sokat biciklizem, este nem tudok jól zongorázni, pontatlanabb vagyok, a billentés katasztrofális. Ezért mondom mindig a kezdő zongoristáknak, hogy az ember nem az ujjaival zongorázik, hanem az egész testével, minden izomnak helyesen kell mozogni. Ezért volt jó ma a szabadnap, nem érdekes az egész, majd este kipihenem magam.
Felszaladtam a grillbe, előrelátóan befaltam egy adag rántottcsirkét, kell az energia az útra. Kicsit csodálkoztak, eddig szerintem hozzám igazították az órájukat, most meg egy órával korábban megyek. Aztán bedobtam a bringát a mentőcsónakba, gyerünk.
Az első meglepetés rögtön Cannes-ban ért: a fesztivál zárónapja volt. Állítólag minden teli volt hírességgel, én nem ismertem fel senkit. Mondjuk az egyetlen esélyes Woody Allen lett volna, ha húsz évvel fiatalabb és a fekete keretes szemüvegét viseli. Hiába no, műveletlen vagyok filmsztárok tekintetében, pedig már Lenin is megmondta: “Korunk legfontosabb propagandaeszköze a film” (Lenin összes, Szikra Kiadó, 1949).
Alig lehetett haladni, hatalmas tömeg, gyönyörű nők, a legmodernebb sportkocsik. Az első Ferrari még tetszett, főleg azért, mert szőkített nő vezette, aki mellett filmrendező külsejű férfi ült. Biztos Vittorio de Sica reinkarnációja. Szépen lehagytam őket vagy 100 métert, így volt alkalmam lefényképezni, ahogy udvariasan minden zebránál megáll és átengedi a gyalogosokat. Úgy látszik, ő már megteheti...
az ezüst szín a menő idén
Az ötödik Ferrari (egy ezüst, két fehér, egy tűzpiros és egy sport-sárga) után már csak legyintettem. Porsche annyi van, hogy szerintem már ciki, a sportkupé Audit már észre se venni. Viszont rengeteg a profi vagy félprofi kerékpáros, a biciklijük kb annyit érhet, mint egy-egy jobb autó. Én csak keccsöltem a kis tescogazdaságos összteleszkópossal, miközben ők elsuhantak mellettem.
Egyébként az autóvezetők végig rettenetese udvariasak és türelmesek voltak, ha nem tudtak legalább két méter oldaltávolságot tartani, még a legnagyobb kocsik is szép nyugodtan jöttek mögöttem perceken át.
Túljutva a tömegen kicsit gyorsítottam a tempón. Szép, árnyas út vezet ki a városból, szinte végig a tengerparton. Időnként megálltam bámészkodni. Micsoda villák, milyen gyönyörűen, ízléssel berendezett környezet!
átlagos villa, átlagos autó
Parkolóhely sehol, de nekem nem is volt rá szükségem. Viszont rettenetesen lelassította a kijutást egy-egy parkolóhelyvadász. Kiérve a városból jobbkéz felől a tenger, bal kéz felől dombok, hegyek, a kettő közt kanyarog az út.
meseút
Bár az idegenvezető hölgy, aki a mólón fogadott és térképet is adott, azt mondta sík, nem tudta, hogy alföldi gyereknek a sík az a tényleg lapos. Itt azért volt egy kis emelkedő néha, igaz nem veszélyes, de érezem, hogy energiám nagy részét a teleszkópokba ölöm haladás helyett. (Enyhén lejt, mi?) Ráadásul, bár a bringa jó állapotban van, az első váltóját nem lehet használni, ott a legnagyobb tányéron mentem. Ez eddig nem derült ki, mert nem volt rá szükség. Majd szólok Troynak, hogy vegye elő a franciakulcsát és szerelje meg.
a járgány
Sütött a nap, de nem volt melegem, mert a tenger felől fújt a szél. Illetve a tenger felől és szemből, mert ez úgy látszik, törvény. Nem vészesen, pont eléggé, hogy hűtsön az ellenszél. (Ekkor még) nem siettem, szép lassan tekertem, élveztem az utat. A főút bement a dombok közé, jobbra lefordulva egy kisebb lejtő után elém tárult a Juan-öbölben lévő plázs.
aranypart a Juan-öbölben
Hát igen, ez tényleg azúrkék! Délután egy óra lévén az éttermek tele vannak. Érdekes, hogy a vendégek a plázs felőli oldalon ülnek, az éttermek – és persze a konyhák – az út másik oldalán, így minden étterem előtt, körülbelül húszméterenként vagy egy zeba, ahol a pincérek az ételt átviszik.
viszik az ételt a zebrán
Itt úgy elbambult a kis vicik-vacak autó sofőrje, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült megállnia. Volt is nagy bocsánatkérés utána! Persze megértem, lehet, először járt arra, nem könnyű közlekedni, teljes az összevisszaság, hogy hova lehet behajtani, merre kell fodulni. Engem ez sem érintett, mentem, amerre jólesett. Az elején még nagyon szabályos voltam, aztán láttam a többi biciklist, onnantól fogva csak a zebráknál törődtem a KRESZ-szel – ott is csak becsületből.
Antibes-be érve láttam, hogy itt ugyanaz a rongyrázás folyik, mint Cannes-ban, minden arról szól, hogy ki tud nagyobbat mutatni. A legkisebb helyet is kihasználják, ez a két gyerek például egy mélyben lévő, piciny gokartpályát bámult
gyerekek Antibes-ben
Leültem egy snack bár utcán lévő asztalához. Mikor kértem egy krémkávét, a pincérnő visszakérdezett: csak egy kávét? Mondom csak (bazmeg, tettem hozzá magamban, kiengedve a nyóckert, ha majd mást is akarok, akkor majd mondom, hogy mást is). Ő nem látta a biciklimet, azt egy kicsit odébb parkoltam le, szerintem valami csavargónak nézett. Divatjamúlt sport rövidnadrág, fehér galléros póló, fehér átizzadt bézbólsapka, hátizsák. A mellettem lévő asztalnál egy közepes rangú kokainkereskedőnek tűnő figurának hoztak ki tízpercenként egy-egy újabb tükörtojást a salátájához. Fehér cipő, bermuda, divatos fehér vászoning, a kivágottnyakú fajta, elöl kopaszodik, de hátul a tarkóra lóg az enyhén hullámos haja, kis pocak, napszemüveg, két telefon, az övéről garázskapu-távirányító, vagy valami hasonló lóg. Később átszaladt a szemközti boltba, mindkét telefonját addig otthagyta az asztalon. Megnyugodtam, akkor az bringámat sem kötik el. Ennek az összteleszkóposnak az a baja, hogy nehéz olyan tereptárgyat találni, amihez ki lehet láncolni, mert csak egy helyen lehet rögzíteni. Elővettem a kis kéziszámítógépemet, örömömre, akárcsak Cannes-ban, itt is találtam védetlen hálózatot, gyorsan neki is álltam skype-olni. A pincérnő, ha lehet, még nagyobb undorral nézett rám. Rámosolyogtam, aranyanyám, te holnap is itt robotolsz majd, én meg már Barcelonában leszek és engem ezért fizetnek, gondoltam és csak azért sem adtam borravalót, mikor elém lökte a komoly, 2,50 eurós számlát. Pedig ha kedves lett volna, akkor gavallér lettem volna vagy 50 centtel. Nu, nem nagy forgalom, de mekkora a haszon – mondaná Kohn bácsi a bélyegkereskedő, mikor valaki letett egy márkát az 50 pfenniges bélyegért és továbbrohant.
A nők egyébként szépen adjusztálják magukat, öröm a szemnek a sok angol után, de mikor az egyik strandon cicisnéniket (© az egyik barátom kisfia) láttam, kiderült, hogy csak a csomagolás szép, az otthoni nők sokkal csinosabbak. Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket...
Megmásztam egy dombot, a tetején luxusszálloda, előtte három motorosrendőr. Kérdeztem, hogyan lehet lejutni a partra. Mondta az egyik rendkívül udvariasan és meglepően jó angolsággal, hogy menjek tovább kb. két kilométert, ott a plázs, nagyon szép. De hát nekem arra nincs időm! Akkor menjek vissza egy kicsit és ott is van egy kisebb plázs, de az nem olyan szép, köves a part. Ez engem nem zavar, nem akarok fürdeni.
Visszasuhantam a lejtőn tehát és egy kis lépcsős ösvényen lementem a partra, ezzel elértem úticélomat, az Antibes-fokot (Cap d'Antibes), ez mindig, ha olvastam róla, olyan romantikusan hangzott. Hát romantikus is, itt is minden együtt van, luxusyacht, fürdőzők, siklóernyősök.
hájlájf
Gondoltam, papírkutya leszek és visszafelé kipróbálom a vonatot. A jegy nekem kettőötven (pont egy kávé ára borravaló nélkül), a bicikli természetesen ingyen utazik. Vasárnap van, nemrég ment el, a következő egy óra múlva jön. Ekkor kicsit összezavarodtam. Úristen, az utolsó komp 16.15-kor vagy 17.15-kor megy? Ha lekésem, gáz. Az órámra néztem. 15.20! Akkor nyomás! Felpattantam a nyeregbe és levágtam egy 12 km-es sprintet. Ajjaj, hova tűnt a csirke a gyomromból? Visszafelé rövidebbnek tűnt az út, igaz, feleaanyi idő alatt tettem meg, mint odafelé. Persze hogy 17.15-kor megy, úgyhogy visszamentem még csavarogni. Cannes-ban még mindig tömeg, az egyik szálloda előtt hatalmas tömeg, biztos valami híresség van itt. Én nem láttam senkit, az emberek fele filmrendezőnek tűnt, a másik fele maffiózónak. Néha van átfedés...
itt valamiért nagyon sokan álltak...
Feltűnőbbnél feltűnőbb öltözékek, járművek. Drága nagyanyám mondaná, ezek sem tudják jódolgukban mit csináljanak.
a lényeg, hogy feltűnő legyen
Az utolsó előtti komppal jöttem vissza, az egyik mentőcsónakot már emelték a helyére. Érdekes volt ilyen pozícióból látni, eddig mindig csak felülről láttam. Volt idő megfigyelni, legalánn öt perc volt, míg a csónakunkat rögzíteni tudták a dokkoló platformhoz, pedig nem voltak nagyon magas hullámok. Mégis, olyan érzése volt az embernek, mintha egy széken ülne, amit húszmásodpercenként ledobnak fél méter magasból. Az angol nyugdíjasok kacarásztak, milyen jó tréfa én meg igyekeztem nem beleesni a vízbe, miközben a kamerát próbáltam két kézzel félig térdelve fixálni. Az Oceana közben meg se mozdult, úgy állt a horgonyon, mintha odaszögezték volna a tengerre. Hiába, 76.000 tonna nyugvó tömeget nehéz kimozdítani. Összenéztünk az orosz kaszinóslánnyal és megjegyeztem: nem szeretnék ebben a mentőcsónakban menekülni, ha viharban süllyed a hajó. Azt mondta, még mindig jobb, mint a felfújható mentőtutaj, ami a személyzet nagy részének jut. Értelmes kislány.
emelik a mentőcsónakot
Visszaérve a hajóra felmentem a welness részlegbe és belerogytam a jakuzziba. Egy angol nővel beszélgettem vagy fél órát, meglepően jól lehetett érteni, csak egyszer kellett leállítani, hogy fél percnél rövidebb mondatokban legyen szíves beszélni. Észak-Angliából jött, kiderült, hogy rajongó, majdnem minden este jönnek hallgatni engem, a férje és ő is amatőr zenészek és szerinte milyen jó lehet ezt csinálni. Elmagyaráztam neki, hogy az a különbség az amatőr és profi zenész között (leszámítva persze, hogy amatőrnek ihlet kell, profinak előleg), hogy nekem akkor is játszanom kell, mikor semmi kedvem. Ezen elgondolkodott.
Aztán befaltam egy hatalmas adag májat főtt répával (ez volt ehető), de már megint éhes vagyok. Elszaladok, hozok zsemlét és falatozok a titkos magyar szalámimból. Erősen fogyóban van, de még tart.
