Melbourne
Soha többet nem hiszek a híd időjárásjelentésének! Reggelente mindig megnézem, milyen az idő odakint, hogy öltözzek. Most 18 fokot írt, ehhez képest olyan meleg volt, hogy a hosszúnadrágban csorgott rólam a víz.Ráadásul reggel jó nagy sorbanállás volt az ingajáratnál (ez a kifejezés talán jó lesz...), a napon álltunk vagy húsz percet. Kiderült közben, hogy a kikötőből egyenesen a városba visz a 109-es villamos, de mikorra ezt elárulták, már jött is a busz. Újabb húsz perc zötyögés után tett ki a főutcában, a Swanston Streeten. Itt elindultam felfelé, a legelső Burger Kingben berobogtam a WC-be és az előrelátó módon elcsomagolt rövidgatyámat rántottam fel. Egész nap aztán cipeltem a pulóvert meg a hosszúgatyát, de nem baj, mindenkit érhet baleset, ahogy Fülig Jimmy sapkáján a két srófhúzó is jelöli. A gyorsétteremből kilépve rögtön a könyvtárral találtam szembe magam.

Nem, ez nem a Majmok Bolygójából van, csak egy szobor. Melbourne az érdekes épületek és furcsa szobrok városa. Jók. Természetesen a könyvtár környékén nyüzsögtek a fiatalok. A lányok szépek, csoportosan járnak, sokszor iskolai egyenruhában, a fiúk meg nyakkendősen.
Én ennyi furcsa alakú házat még egy városban sem láttam. Nagy a tervezők fantáziája, és az is látszódik, hogy nem kötötte meg a kezüket a helyszűke. Az utcák szélesek, sok fa nő az út szélén, tágas parkokkal van tele még a belváros is. Bár van autóforgalom, a villamosközlekedést és a kerékpárt szemmel láthatóan előnyben részesítik. Többfajta villamos közlekedik, én nem nagyon láttam két egyformát, mégse tűntek szedett-vedettnek. A belváros körül körbemegy a „City Circle” régimódi villamos, „természetesen” ingyenes, ahogy ezt már Ausztráliában megszoktam.

Belül is megőrizte az ötvenes évek jellegzetességeit, fenn végighúzódik a kapaszkodók mellett az a bőrszíj, amivel jelezni lehetett a leszállást. Bizonyos közönként lelóg róla egy kis fogódzó, azt is meg lehetett rántani

Érdekes, itt nem tekintették ezeket a járgányokat elavultnak, mint nálunk az UW-kat, megtalálták a helyét. A járat minden látnivalónál megáll, érthető géphang mondja be, mit lehet látni és merre. Meleg van benne, mert légkondicionálást nem tettek be, de a helyes kis ablakok le vannak húzva, így menet közben jár egy kicsit a szél és ki is lehet fényképezni. Az egyetlen újítás a LED-es kijelző, ami az időt és a következő megállót mutatja.  Élvezetes volt. Ezen a viszonylaton leginkább turisták közlekedtek, de azért előfordult egy-két helybeli is. A többi villamost viszont rendesen használják a helyiek, logikus a jegyrendszer, zónás szisztéma van itt is. Lehet váltani két órára, egy napra, egy hétre, gondolom hónapra is, de azt nem láttam az automatán. Lehet kapni csak egy zónára vagy többre. Tehát az én jegyemet, amit később használtam, így kellett megvenni: pénzt be az automatába (minden megállóban van, és működik is, csak azt nem értem, ezt minek külön leírni?!), jegyválaszt
ás: két órára; a kettes zónába (a kikötő messze van és oda kellett); teljes árú. Drága volt, 3,50 AUD, kb két USA dollár harminc cent, azaz majdnem ötszáz forint, de cserébe két órán át annyit utazhattam volna elméletileg az egész városban, amennyit akartam. Mondjuk nem tettem, mert csak a végén vettem jegyet, de erről később.

Ilyen is sok van. Ez a kikötői járat.

A másik közlekedési eszköz, amiből sokat láttam, az a bicikli. Pedig Melbourne nem teljesen sík, igaz hegyek nincsenek, de kisebb dombok igen. Mégis, ebben a melegben is sokan kerékpároztak, fiatalok, öregek, mindenfajta- féle népség. Nem tudom, kötelező-e a bukósisak, de én mindenkin láttam. És amikor kikötik a biciklijüket gyakorlatilag egy spárgával, akkor hanyagul odafűzik a sisakot is. Elég jó lehet a közbiztonság.

Mondanom sem kell, hogy mindenki nagyon kedves, segítőkész és beszédes. A kedvencem a sor a postán. Nálunk ugye, ahány ablak (ez is jellemző, hogy elzárva ablak mögött ülnek a postások), annyi sor. És ha kifogsz valakit, aki felad kb. 450 céges levelet, számlára, akkor bosszankodhatsz, hogy miért nem a másik sorba álltál. Itt ezt egyszerűen oldják meg. Csak egy sor van, kb. két méterrel az L alakú pult előtt kezdődik egy „please queue here” feliratú táblánál, mindenki ide áll be, és amikor felszabadul egy alkalmazott, „yes please” kiáltással tudtára adja az örömhírt a népnek, és jöhet is a sorban legelöl álló, bármelyik ablakhoz. Így aztán elég gyorsan el is fogy a sor, és nincs az az érzése az embernek, hogy megint lúzer volt, rossz sorba állt. Még én a két darab levelezőlapommal is nyugodtan álldigáltam, és nem érdekelt, hogy a kettővel előttem levő vastag dokumentumot szorongatott. És nem kell elektronikus rendszer, meg sorszám, ami csak elromolhat. Előttem egy szép fejű
öreg volt, galambszürke  öltöny-ing-nyakkendő-szalmakalap kombóban, a harminc fokban.

szép fejű öreg a sorban
 

A szűken vett belvárosban sétáltam. Eltévedni nem lehet, az utcák sakktáblaszerű rendben vannak, jellegzetes szobrokkal.

pénztárca:

Az építészet eklektikus, simán összeépítik a kolonialista stílusú házakat a felhőkarcolókkal. Egy-egy régi templom szinte megbújik a toronyházak tövében.

A magasházak csavarodnak, hiányzik belőlük egy-egy rész, mindegyik különbözik. Ez pl. olyan, mintha a munkások menet közben összegyűrték volna a tervrajzot.

Ez meg olyan, mintha legóból lenne, és a gyereknek, aki építi, elfogytak volna a nyolcas fődarabjai.

A belváros közepén érdekes hangra figyeltem fel: mintha cimbalmozna valaki; de nem. Egy kivénhedt, öreg pianínón zongorázott egy kivénhedt öreg hippi, a járdán.

zongorista az utcán

Mindent esz-tammal játszott, de szerintem ezen a hangszeren nem is lehetett volna másképp. A billentyűi elkoptak már, akárcsak az öreg keze,

a húrjait és hangolószögeit megette a rozsda, mint az öreg bőrét a szesz és a nap

Minden szám után megtapsolták, a kétoldalt elhelyezett vödrökbe hullott az apró. Én is beleszórtam az összes ezüstszínű, nagyalakú ötvencentesemet, ki tudja, lehet, hogy egyszer én is így végzem...

Négy-öt sarkonként állt egy zöldruhás nő vagy férfi, „tourist information” felirattal a hátán, tőlük mindent meg lehetett tudni a városról. Térképet is adtak, s elmagyarázták, mi merre hány méter. Az egyiket megkérdeztem, hol lehet kenguruhúst enni (bocsánat), de ezt nem tudta. Úgyhogy irány a görög utca, az ott volt közel. Igazság szerint ez csak egy fél utca, azaz az utca egyik fele. Odafelé menet éppen egy toronyházat építettek, úgyhogy lezárták a járdát. És ahelyett, hogy a „gyalogosforgalom a túloldalon” táblát tették volna ki, lezártak egy sávot az autók elől kordonnal, ott lehetett továbbhaladni.
Egész utazásom legjobb kajáját ettem egy görög étteremben, egy sima gyrost, de olyat, amilyet még Athénban sem. Ráadásul egy csinos, mosolygós lány szolgálta fel, kérés nélkül hozta mellé a jeges csapvizet. A gyros fűszeres vot, érezni lehetett benne az oreganót és a fokhagymás mártást, nem sajnálták bekőle a húst és pont kellően volt megpirítva. Az ilyen részletek csak annak mondanak valamit, aki már sínylődött több hónapig angol konyhán. Mert itt a hajón nemes élelmiszerekből állítják elő a mindennapi betevőt, van bőségesen választék is, de az elkészítés nem az én fogamra való. Hányszor ezembe jut nagyanyám paprikás krumplija grízgaluskával! Hajajj! Bertha Bulcsú írja, hogy a honvágy a gyomron át kezdődik.
Vissza a városba: az egyik helyen érdekes épületek álltak. Nem voltak magasak, de mintha ad hoc módon épültek volna, ami éppen a kőműves (vagy inkább acél- és üvegműves) keze ügyébe esett.
érdekes házak
 

Az Alfred Deakin Buildings volt az, közvetlenül mellette pedig egy műanyag ló volt, az oldalán galoppverseny képével. Az Ausztrál Lóverseny Múzeum!

Családi kötődésemnek engedve bepillantottam, de az emeleten lévő múzeumba valamiért épp nem lehetett bemenni, úgyhogy csak a lenti shopban tudtam nézelődni. Akartam venni egy bögrét, melyen híres ausztrál ló képe van, de mindegyiket Kínában gyártották. Hát csak azért se fogok Ausztráliában kínai bögrét venni! Nem elég, hogy az ausztrál baseballsapkám, amit ahelyett vettem, amit elfújt a szél (Gone With the Wind...) kínai? Most is láttam szuper kengurubőr kalapokat, de nagyon hülyén néztem ki benne. Szóval bögrét nem. Majd Kínában. :) Azért egy kicsi meglepetést beszereztem.
A Yarra folyó partján nem járnak autók. Igen, így is lehet, hogy a városon keresztülvezető autóutat egy alagútba terelték, így a folyó az embereké lett, ahogy régen is volt. Kávézók, teraszos éttermek, fák, padok, áruházak, szóval élet, autópálya helyett. És: gyaloghíd.

Van abban valami különös, mikor az ember a folyó fölött lépked és nincs közben zaj. csak az emberek beszélgetése hallatszódik, meg persze az odaszűrődő zajok, de valahogy olyan emberléptékű. Igaz, a Yarra nem túl széles folyó, viszont a növényzettel a partján határozottan romantikus.
Még megtekintettem a parlementet (semmi különös, a Szépművészeti Múzeum és a Keleti Pályaudvar keveréke), végigsétáltam még egy pár utcán, aztán visszamentem az ingajárathoz... amit nem találtam. Az órámra néztem: fél öt, itt kellene még lennie, de se a busz, se várakozó utasok. A hajóra legkésőbb 5:30-ig vissza kell érni, mindig hagyok elég időt, nehogy gond legyen. Nosza, menjünk villamossal. A tuja pont jött, a jegyet egy pillanat alatt egy kis segítséggel megvettem, de mint kiderült nem kellett volna kapkodni, mert a villamoson is van automata. Az első hat-hét megállónál állandóan ellenőriztem a térképen, hogy jó irányba megyek-e, szerintem a szembenülők hülyének néztek, hogy ellenőrzöm, nem tévedt-e el a villamos. Csak gyanús volt, hogy nem láttam hajóutasforma angolokat, mindig szoktak lenni. De gond nélkül visszaértem, még találkoztam egy munkáját végző vámos kutyával is, amelyik a bejövő utasokat vizsgálja, nincs-e náluk élelmiszer. Ez lenne a Deninek való munka! Fix
 kiszagolná még a nylonon keresztül is...

Éjjel fél kettőkor leszólt a kabinba telefonon G., hogy kolbászparty van fenn a kilencediken. Ez a kis élelmes zenekar hozott otthonról kolbászt (szerintem csabai volt), szereztek kenyeret meg póréhagymát, rányomtak egy kis hazai piros aranyat. Rendeltem hozzá egy korsó sört az egyik bárból, mennyei volt. :)
Holnap Sidney.