2010. augusztus 29. La Coruna
Ez most egy érdekes kör: csak egy tengeri nap van. Ritka az ilyen. Igaz, az egész túra nem hosszú, összesen egy hét. Meg is látszódott a berakodásnál, máskor az ideiglenes raktárban fel vannak tornyozva az áruk, most meg épp csak egy pár hektó sör, egy-két paletta liszt és ipari gázpalack heverészik.
Southampton után:
La Coruna
Imádom a spanyol építészetet! Olyan ügyesen bánnak a térrel, látszik, hogy déli népség, akik szeretnek - és tudnak - kinn lenni az utcán. Számukra a város nem csak egy közlekedési útvonal, ahol az emberek igyekeznek eljutni a céljukhoz, hanem élettér, ahol le lehet ülni beszélgetni, enni vagy csak bambulni.
Bár szabadnapos voltam, annyira korán kimentem, hogy még csak az egyik hajóhíd volt kész, a másikat még éppen engedték le.
Engedik le a hajohidat:
A város még félig aludt, a szobrok elhagyatottan álldigáltak a kihalt utcákon. Ez engem Max Bill "Pavillon"-jára emlékeztett a zürichi foutcáról
Szobor:
Madonna is árván nézett egy kirakatban
Madonna:
A sétálóutcák mozaikja nedvesen csillogott, még nem tudta a mohó nap felszippantani az összes nedvességet
Mozaikkal kirakott utcák:
A kávéházakban álmos kezek tapogatnak a reggeli tejeskávé után, még a kutya is kókadtan mered maga elé
Ilyenkor a legjobb templomba menni, vasárnap autentikus közönség van még, a turisták fényképezogépe nem csipog, mikor idióta módon vakuval befényképeznek a hatalmas hodályba. A Szent Miklós templomban a mellékoltároknál abszolút tuzbiztosan lehet gyertyát gyújtani: az ember bedob egy érmét és a pénzösszegnek megfeleloen kigyullad egy pár kis izzó, ami meghatározott ideig ég.
A Plaza de Marireta-n a városházánál jazz-zenekar próbált, mellettük szinte bedugta az orrát a térre az Oriana
Az épületek... hát igen, az épületek fantasztikusak, nagyon tetszenek a tipikus lodzsás házak, ko az alapjuk és fával fedett erkélyeik vannak
Valahogy meg tudják oldani, hogy a modern házak nem lógnak ki a sorból, organikus egészet alkotnak régiekkel, mutatván a folyamatot, hogy a város él, változik, de nem szakít a múltjával. A katonai negyed templomának régi tornya mellé harmonikusan illeszkedik a tengerészeti felügyelet modern kockája.
A fölso kis kocka alatti nagy kockában tükrözodik a város
Szobraik nem piedesztálon álló hosök, hanem emberek.
Valahogy megoldják, hogy mindig legyen egy átjáró, ne kelljen az embernek sokat kerülnie.
Mire megkerültem az óvárost, kinyitottak a boltok, beindult a vendéglátás. Mindenféle finomság kapható, például forró polip
vagy félembernyi sonkák.
Kiérve a plázsra pompás látvány tárult a szemem elé: csinos nok fekszenek az aranyló homokon, a tenger azúrja lágyan sötétedik, az égen épp csak annyi bárányfelho, hogy egy kis finom fehérséggel vidámabbá tegye a kéklo horizontot. A fagylaltárus idonként csenget egy picit, mint azt már a nagyapja is tehette annak idején.
Vannak, akik ezt a sjaát kis villájukból élvezthetik
A hosszú gyaloglás után inkább a kék régimódi villamost választottam. A sofor állva irányítja a gyakran csak egy sínpáron közlekedo tuját, kitérok csak a megállókban vannak, ahol a villamosvezeto maga ad jegyet az utasnak. A bokrok be-behajolnak a nyitott ablakon, de semmi vész, a tempó úgy húsz kilométer óránként, van ido bámészkodni. A százas járat körbemegy a város körül, végig a parton.
Hamar elmegy ám a nap, foleg ha négyre vissza kell érni, mert indul a hajó. Szép az Oriana, jó a fedélzetén, de azért maradhatna kicsit tovább is.
Este gondoltam most úgy fogok élni, mint egy utas. Belenéztem a színházi eloadásba (10 percig bírtam), meghalgattam a tánczenekart (újabb 10 perc), beugrottam az egyik pubba (negyedóra), aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való életforma. Visszamentem a kabinomba és megnéztem a Tarkovszkij-féle Solarist. Jobb, hogy dolgozom itt.
