Érdekes dolgokat lehet megtudni egy-egy késő éjszakai beszélgetés révén. Az élet a személyzet részére ugyanis általában éjfél-fél egy között kezdődik és kettőig-fél háromig tart. Ebben az se nagyon zavar egyeseket, hogy van aki reggel fél hatkor kel, mert reggelizteti az utasokat. Míg a többiek a személyzeti kocsmában múlatják az időt, én legtöbbször a promenádon a starboard oldalon (szárazföldi patkányok kedvéért: starboard side= jobb oldal, port side=bal oldal) üldögélek. Ennek megvan az az előnye, hogy a nyugszékben elterülve friss levegőt szívhatok és fél kettő-kettő körül úgyis elvonul előttem az egész léhűtő banda (léhűtők: mindenki, aki zenész-színész, egyéb csepűrágó, engem is beleértve). A múltkor is ott heverésztünk és “E”-vel beszélgettünk. "E" furcsa figura; magyar srác, aki két évet lehúzott Castaway Cay-en mint úszómester, baywatchozott a Bahamákon, nem rossz. Mikor megkérdeztem, mi vette rá mégis, hogy hajóra jöjjön és otthagyja azt a paradicsomot, tömören csak annyit mondott: “A szigeten nincs nő”. És valóban, itt alig kellett várni húsz percet és megjelent egy alacsony, nem karcsú lány. Nem molett, csak mintha egy húsz centivel magasabb nőt összenyomtak volna, úgy néz ki. Leült “E” mellé és mórikálta magát, onnantól angolul folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy ő egy karakter, azaz napközben valamilyen jelmezbe bújva boldogítja a gyerekeket. Ő általában (lány létére) Mikiegér, amikor be akartam mutatkozni, csak annyit mondott, ismerlek, te vagy a zongorista, egy pár napja fényképezkedünk együtt. Én így “civilben” nem ismertem meg...



 Balázs és Mikiegér



Kérdeztem, mindig ő-e Miki, azt válaszolta, legtöbb esetben, de nem mindig. És tényleg, azóta megfigyeltem, az összes karaktert ugyanolyanok személyesítik meg: alacsonyak, nem soványak és – legtöbbször lányok. Kivételt képez Goofy, mert ő magas és azok a karakterek, akiknek látszódik az arca, róluk később.



Ezek a figurák meghatározozott időben feltűnnek a hajó különböző pontjain és lehet velük fényképezkedni. Mindenki hozhatja a saját gépét, de természetesen ott van jól beállított fényekkel egy profi fotós is a remek kamerájával. A kedves szülő odaadja a fedélzeti káryáját, azt lehúzzák egy szerkezeten, katt – és már lehet is fáradni a központi fotógalériához, ahol a kártya egy újabb érintésére egy képernyőn megjelennek az utas fényképei. Csak ki kell választani és utána kifizetni a nem éppen szerény, de nem is túl borsos árat. Lehet kapni úgynevezett “Autograph book”-ot is, ebbe a figurák szépen beírják a nevüket. Szegény Plútót szoktam sajnálni, mert neki az orrára kell támasztani a könyvecskét, hogy lásson is valamit a nagy mancsával pedig esetlenkedik, mire meg tudja fogni a tollat.



 Plútóval



Rejtély, hogy hogyan tudnak közlekedni, igaz, mindig kíséri őket egy kollégájuk, aki épp nincs beöltözve. Pompásan alakítják a figurákat, minden mozdulatuk a helyén van, két hónapot gyakorlatoznak előtte. Soha meg nem szólalnak, mindent pantomimmel fejelznk ki, úgy, hogy közben nem látszódik az arcuk. Szép teljesítmény!



 Minnie-vel





Régebben, mikor még három- és négynapos cruise-ok voltak (cruise: az az út, amit a hajó megtesz ugyanazon utasokkal, egy “menet”), utolsó este az átriumban zongoráztam a “See Ya Real Soon” program után. Ez az, mikor húsz percre feltűnik az összes fő karakter, Mickey, Minnie, Goofy, Plutó, Donald, Daisy, Chip és Dale valamint az öt hercegnő. Ha szerencsésen elöl áll valaki és van türelme kivárni a sort, ilyenkor még kaphat autogramot és fényképezkedhet is. Ilyenkor mindig szívesen figyeltem a gyerekek arcát, rajta a félelemmel vegyes örömmel, mikor megsimogathatják Plútó bundáját vagy átölelhetik a gyönyörű fekete bőrű hercegnőt, félig eltűnve a hatalmas, zöld uszályos ruhájában. Egy kattintás, egy integetés és már jöhet is a következő. Álomgyártás futószalagon. Sajnos mostanában ötnapos cruise-ok vannak és most más dolgom van, a személyzet szórakoztatórészlegét kísérem, egy bolondos kis szkeccset adnak elő, az alá kell zenélni. Ez is vicces, de azért annak volt egy hangulata, mikor a végén Captain Mickey elbúcsúzott, összenéztünk Kevinnel a technikussal, ő lekeverte a zenét és én belecsaptam a zongorába, legtöbbször a “When You Wish Upon a Star” című dallal kezdve, aztán háromnegyed órán át jöttek a legjobb Disney-zenék.