vízizene

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

Friss topikok

  • tömjénzsolti: Nagyszerű! Már régen hiányoltam az újabb útibeszámolókat és a csodálatosnál csodálatosabb fotókat.... (2018.07.29. 12:57) 2018.02.13. Fort-de-France, Martinique
  • tömjénzsolti: Érdekesek és informatívak a képek,jó a tájékoztató összekötő írás is, várom a folytatást. (2018.04.15. 10:32) Szentpétervár (3. rész)
  • Zsomatograf: Hello! Eltűnt a Szentpétervár 1. része. :-O Mondjuk a Feedly becachelte, így ott meg tudtam nézni... (2018.02.20. 08:42) Szentpétervár ízelítő
  • Kis ember: @luxusMátéslusszkulcs: Az útnak vége, de nemsokára jön a következő. És ígérem, hogy befejezem az ... (2018.01.24. 11:33) 2017.07.27. Visby, Gotland
  • Csöre: wow!Hűha!Hajjajjaj!Meg se tudok szólalni! És a ti hajótok "csak" olyan böhöm nagy volt??? Azért az... (2017.11.18. 15:18) 2012. december 17. Panama-csatorna

Linkblog

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

AZ ÚTVONAL

Hogy merre járok, az https://www.icruise.com/ships/silversea-cruises-silver-wind-cruise-itineraries.html oldalon lehet megnézni

2011. december 3. Az elutazás

2011.12.09. 10:57 :: Kis ember

Annyira, de annyira szeretnék már egy nyugodt utazást. Öregszem, vagy nem tudom, mi van velem. Egyre jobban utálok repülni, egyre jobban idegesítenek a határőrök és a beléptetőrendszerek, már nem élvezem annyira az idegen szállodákat. Pedig szeretem az új dolgokat, szeretek ismeretlen helyeket felfedezni, de az ezzel járó, egyre szigorúbb adminisztráció elrontja az egészet.



Vlószínűleg a nemrég sorozatban megnézett Poirot-történetek hatására eldöntöttem, hogy urasan utazom. Négy (!) csomagom van, két nagy és egy kicsi bőrönd valamint egy laptoptáska, benne az összes fontos műszaki cikkel. A kabinbőrönd mindig jön velem az utastérbe, abban vannak a kották, ha elveszne, sok kényelmetlenséggel járna. Még egy évvel ezelőtt is azt mondtam volna, pótolhatatlan veszteség, ha eltűnnek a kottáim, de a modern technikának hála ez már a múlté. A kézzel írt kottáimat beszkenneltem, a nyomda ívben kinyomtatta, a könyvötő gyönyörű bőrbe bekötötte, úgyhogy most már csak a fakszimiléket viszem, az eredetiek otthon pihennek az öreg Réka szekrényben, és – hogy brunellagasperinis legyek – időnként biztos a régi időkről mesélnek egymásnak, ki hol járt velem, mit látott. Van, amelyik az Alagútban segített ki, van amelyik wellness szállodában, reptéri meglepetéskoncerten olvastatott és van, amelyik még emlékszik azokra az időkre, mikor a 47-es sárga villamoson a hidegben dideregve zötyögött velem minden alkalommal messze ki, Újpalotától majdnem a Törley pezsgőgyárig a zongoratanárhoz, másfél órát oda és ugyanennyit vissza hetente kétszer.

Na tessék, akárcsak Gasperini, én is mindig elveszítem a fonalat. Ott tartottunk, hogy urasan akartam utazni. A bőröndemelgetéstől napokra kikészülnek a kezeim, úgyhogy elhatároztam, most majd hordárt fogadok, aki helyettem rakosgatja a csomagokat, nekem csak a kis kézipoggyász marad. Beszállásnál még nem volt gond, a családtagok segítettek becsekkolni. A gép a köd miatt egy órás késéssel indult, nem baj, így is marad plusz egy órám Frankfurtban, majd ott eszem egy finom kolbászt és iszom hozzá egy pofa sört, gondoltam. Már éppen landoltunk volna a viharos időben, a kerekek alig pár méterre lehettek a betontól, mikor a pilóta újra gázt adott, belenyomva minket az ülésbe és meredeken felemelte a gépet. Nem jött össze a leszállás elsőre, túl erős volt az oldalszél. Menni kellett még egy kört, újabb fél óra kiesés. Most már igyekezni kell! Az utasok közül jópáran bosszankodtak, nekik már elment a csatlakozásuk, nekem ha szerencsém van, elérem. Az orlandói járathoz nem kellett sokat gyalogolni, csak felmentem egy emeletet a mozgólépcsővel és már ott is voltam – egy hatalmas sor végén. Innen mentek azok a gépek, amelyek az Egyesült Államok területére lépnek be, mindenkinek a papírját már itt nagyon ellenőrzik. Egy emberrel legalább három-négy percet elszórakoztak, előttem vagy harminc ember, hát én erre nem érek rá. Kislisszoltam jobbra és beálltam az elsőosztályú utasok részére fenntartott sorba, ahol csak ketten álltak. Persze az előttem lévő norvég párral valami gond volt, telefonálás, kapkodás, újabb biztonsági emberek, rólam meg dől a víz, hogy sikerül-e elérnem a gépet. Aztán végre én jövök, mutatom a jegyet, direkt a tengerészkönyvben tartom, lássák csak, hogy kolléga vagyok, a fickó még megnézi a meghívómat és nagy kegyesen beenged. A határőrnek gyanús, hogy magyar létemre miért beszélek németül és miért van emellé még brit tengerészkönyvem, de amikor gőgösen közlöm vele, hogy sok nyelvet beszélek (ez persze nem igaz, de mindig lenyűgözi őket), megadja magát és az engedélyt a belépésre a tranzitba.



Mondanom sem kell, hogy az orlandói járat is késve indul, ráadásul a gép farkában kaptam jegyet, ott, ahol az ülés nem ér hozzá az ablakhoz. Mellettem egy egyiptomi srác, kettővel mögöttem a mellékhelyiségek, az egész úgy inog, mintha le akarna szakadni a repülő hátulja, jó kis út lesz, mit mondjak. És valóban, elég kátyús volt a levegő, belengette rendesen a farát, amúgy sem tudok repülőn aludni, most meg amint félálomba merültem, kevéssel később már úgy éreztem, mintha a régi Kőbányai úton mennénk a kilences busszal, Ha valaki emlékszik rá, akkor tudja, miről beszélek, szerintem a veseköveseket oda küldték, hátha utána konzervatív úton is meggyógyulnak, nem kell felvágni az oldalukat. Kis idő múlva szarszag nyomult alattomosan hátulról felém. Egy kiskambó bedrekkelt, az apa arra várt, hogy felszabaduljon a pelenkázó, addig ott várakozott két méterrel a hátam mögött. Próbáltam olvasni a kis palmtopomon, de amint zötykölődni kezdtünk, le kellett tennem. Mindegy, túléltem a több, mint kilencórás utat, megkönnyebbültem, mikor egyet ugorva a betonon megérkeztünk az Ígéret Földjére.







“Az illegális bevándorlás mindig is nagy gondot jelentett Észak-Amerikában. Kérdezzék csak meg az indiánokat!”



Ez járt a fejemben, mikor több, mint másfél óra várakozás után eljutottam a beléptető határőrhöz. Hétszeresen kígyózott végig a kordonok közt terelt sor, 17.30-kor landolt a gép és én negyed nyolckor kerültem sorra. Megnézték az ujjlenyomataimat, amit nagyon utálok, mindeg az 1984 jut róla az eszembe, majd mikor megmondtam, hogy a Disneyhez jöttem dolgozni, akkor átkísértek egy másik helyiségbe, ahol további másfél órát intézkedtek. Sokan voltunk ott hajósok. Stok szovjet ezredes, kedvenc kémregényem (Len Deighton: Temetés Berlinben) egyik hőse mondja, hogy az amerikaiak olyanok, mint az oroszok, csak ki van vasalva a nadrágjuk. Hát ez teljesen igaz, nem értem az egészet. Látják, hogy a Disneyhez jövök, ott a meghívólevél, látják, hogy már dolgoztam náluk, egy európai úniós országból jövök, minek ennyi kekeckedés? A gépet már felrobbantani nem fogom, illegális bevándorlásról a papírok alapján szó sem lehet, hát akkor meg?

Mindegy, kiszabadultam. Itt este kilenc, otthon már hajnali három, a fejem szép lassan zúgni kezd. Ilyen későn már nem találok hordárt, apróm nincs, csak százdolláros, szerencsére Gyurgye, a szerb sortársam, aki pincér a hajón kisegít egy ötdollárossal, ki tudok venni egy tolikocsit, azzal rollerezünk a reptéren, míg kiderítjük, hogy hogyan kell odarendelni a szálloda buszát. Az öreg néger sofőr barátságosan vigyorog, kis áttételes karral húzza be az buszajtót, ahogy azt a amerikai filmekben láthatjuk. A szállodában sietünk vacsorázni, nehogy lekéssük. Disney nagyvonalú, állja az étkezésünket, kivéve az italt, Gyurgyét meghívom két jóéjt-sörre, utána megyek lefeküdni. A szobám akkora, mint egy táncterem, két hatalmas ágy is van benne. Szerencsére nem járok úgy, mint a múltkor a Disney Worldben, mikor a két ágy között a padlón aludtam, mert annyira puhák voltak a matracok. Itt minden kényelmes, a szállodai ingyenwifiről még felhívom a hozzátartozókat, hogy minden rendben. Egy kevés alvás, de 4.45-kor már csörög is az ébresztő, 5.30-kor indulás a hajóra.

Itt mindenki örömmel fogad. Furcsa, de kellemes érzés, először jövök vissza egy hajóra, eddig mindig máshol szolgáltam. A kabinom a régi, az amit kiharcoltam magamnak, az előző angol zongorista éppen készülődik. Meglehetősen fagyos vagyok vele, mert összedohányozta a szép szűz kabint, legalább két hét, míg úgy-ahogy kiszellőzik, de persze olyan, mint volt, sose lesz. Örömhír, hogy végre eltettek az Outlookból, ahol volt, hogy a kutya se nyitotta rám az ajtót, ki mászik fel olyan magasra? Helyette a Palo étteremben, a két fizetős vendéglő egyikében (is) dolgozom, nekem való, finom kis zongora, elegáns közönség. Érdekes módon a többiek respektálják, mintha nagyobb szám lenne ott zongorázni, mint pl. a District Lounge-ban, amit egyik zenész sem szeret, mert átjáróház jellege van, olyan, mintha egy folyosón zenélne az ember. Nekem mindegy, én örülök, ha minél többen hallgatnak, ráadásul itt még a hangszer is kellemes.



Az idő gyönyörű, kellemes tavaszias, reggelente foga van a szélnek, de délutánra le lehet vetni még a trikót is az üveg mögött. Este a személyzeti kocsmában mindenki csak lézeng, hiába, holnap hosszú éjszaka van Nassauban, készülnek ki a Senor Frogba. 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vizizene.blog.hu/api/trackback/id/tr793450224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása