Az elmúlt ötnapos úton magyar család járt a hajón. Mikor meglátják a nevemet a hajóújságban, a Navigatorban, mindig odajönnek. Jó húsz évvel ezelőtt vándoroltak ki Kanadába a Délvidékről a háború elől. Nagyon kedvesek voltak, negyven körüli anyuka a kamaszodó fiával aki annak ellenére, hogy külhonban született, ízes bácskai kiejtéssel beszélt magyarul. Játszottam Máté Péter és Kovács Kati számokat örültek neki. Munka után beszélgettünk, Torontóban laknak. Toronto jó hely, ott van az egyetlen olyan tér, melyet magyar költőről neveztek el, a George Faludy place, azaz a Faludy György tér. Nem mellesleg országunk szégyene, hogy például Budapesten nincs ilyen.
Furcsa volt az átriumban anyanyelvemen beszélgetni egy vendéggel. Mert persze a személyzeti részen egymás közt mindenféle nyelven karattyolunk, de kint, “on stage”, ahogy itt mondják csak angolul vagy ahogy a vendég tud. Kérdeztem, milyen az élet arrafelé, mesélte jó kis magyar közösség él ott, a gyerek is magyar iskolába jár. Azt is mondta, könnyen ment a beilleszkedés Kanada befogadó ország. Mikor megemlítettem, hogy vannak akik ezt most ki is használják, elborult az arca és szomorúan sóhajtott: bizony sok baj van a menekültstátuszt igénylő cigányokkal, szégyelli is magát minden kinti becsületes magyar, félnek, hogy tönkreteszik a renoméjukat. Nem tudtam megnyugtatni, ha belegondolunk, hogy a harmincas években ugyanez játszódott le az Egyesült Államokban az olaszokkal, akkor bizony megvan rá az esély.
Aranyos volt, hozta otthonról a kultúrát, szinte felháborodott azon, hogy Mikiegér vagy Goofy nagyobb szenzáció az átriumban, mint egy zongorista. Nevettem, rendkívül kedves, de hát ez nem egy hagyományos kirándulóhajó, ez a Disney, ide pont a karakterek miatt jönnek az emberek. És tényleg vicces látvány, ahogy a rajzfilmfigurák megelevenednek.
Kérdeztem, milyen gyakran jár haza, mondta nem sűrűn, hiszen nagy a távolság. Időben, térben, mentalitásban. S míg az első kettő változatlan, az utóbbi folyamatosan nő. Kitárgyaltuk, hogy Kanadában – és amennyire én látom az Egyesült Államokban is – az emberek becsülik egymást és főleg azt, ha valaki tud valamit. Igen, itt megbecsülik a tudást. Tudják, hogy nem ingyen adják, mindenkinek nagyon keményen meg kell küzdeni a tehetsége mellett azért, hogy elérjen valamit. Az otthoni elképzelések szerint se itt, se Kanadában nincs tejjel-mézzel folyó kánaán; ami óriási különbség, hogy a lehetőség adott, hogy valaki előrejusson. Itt örülnek annak, ha a másiknak jobban megy a sora, mert nagy valószínűséggel magának köszönheti. Megdolgozott érte. Otthon, tisztelet a kivételnek, ha a másik egy kicsit is előbbre jut, máris megy az irigykedés, a sugdolózás. Ebbe nehéz visszazökkenni.
Szomorkásan jegyezte meg: “Magyarországot, a hazámat távolról könnyebb szeretni.”
