Tulajdonképpen ennek a szigetnek (a nagy szigetnek) a neve Hawaii, a többi csak a Hawaii szigetcsoport része. Cook admirális „fedezte fel” 1773-ban, s megbízójának, Lord Sandwichnek a tiszteletére nevezte el Sandwich-szigeteknek. Igen, ez a lord szerette a kis rakott kenyérdarabokat, melyet ezért nevezünk szendvicsnek.
Ha megnézzük a térképet, láthatjuk, hogy a Hawaii-szigetek északnyugatról délkelet felé nőnek. A szigetek kialakulásukat egy forró pontnak köszönhetik, amely felől szép lassan elvándorolt a kőzetlemez és így a szigetek és mállani kezdtek. Nagyjából hasonló nagyságúak voltak keletkezésükkor, de aztán elkoptak. Ma az összes – felszínen lévő – szigetek közül csak Hawaiion van vulkanikus tevékenység, de már ott is csökken az ereje. Szomorúságra semmi okunk, még körülbelül tízezer évig működni fog, unokáink pedig majd legfeljebb az új szigetet, a most kiemelkedő Lo’ihi-t látogatják.
Hogy is van ez, hogy mindig új és új vulkánok keletkeznek s a régiek kihűlnek itt, a Csendes-óceáni kőzetlemez közepén? Két bejegyzéssel ezelőtt megígértem, hogy írok erről. Figyelem! Lemeztektonika következik alapfokon.
A föld felső kőzetlemezei (a litoszféra) nem szilárdan állnak a helyükön, hanem folyamatosan elmozdulnak, mindegyik más irányba. Ahol ezek a lemezek összeérnek, ott vagy összeütköznek (konvergens vagy destruktív szegély), vagy szétválnak (divergens vagy konstruktív szegély), vagy súrlódva egymáson elmozdulnak (súrlódó vagy konzervatív szegély). Az első kettő valamiféle vulkáni tevékenységgel jár, az utóbbi földrengések okozója.
Hawaii viszont más, hiszen egy nagy kiterjedésű kőzetlemez, a Pacifikus-lemez közepén helyezkedik el. Miért tör ki akkor mégis vulkán? A megoldás az úgynevezett forró pont, mikor a földkéreg alatt egy, a környezeténél melegebb rész helyezkedik el. Ez a forróság meggyengíti a fölötte lévő kőzetlemezt és az átlyukadt lemez utat engedett a lávának. Mivel a pacifikus lemez észak-északnyugati irányban mozog, ezért továbbhalad a forró pont felett. Így nem egy szigetet, hanem szigetcsoportot hoz létre, melynek délkeleti tagjai az újabbak. Az északnyugatiak lassan kopnak, elenyésznek vissza a tengerbe. Ahogy azt Kiko Kitazawa, a vulkánnál szolgálatot teljesítő vadőr, kinek egyik szülője japán, a másik hawaii őslakos volt magyarázta: olyan ez, mint egy gyártósoron végiggördülő lemez, amibe alulról ugyanaz a gép mindig egy lyukat üt. Ahogy a lemezt a görgők továbbítják, a lyukasztógép mindig új helyen szakítja be az anyagot, szép egyenletes mintát alkotva.
A hatalmas tömegű vulkanikus kőzet súlyával benyomja az alapot, amin nyugszik, így alakul ki Hawaii jellegzetes partvidéke, ahol a nagy mélységű óceánból hirtelen magas hegyek emelkednek ki. Ehhez hozzájárul a szigetek fekvése, hogy a passzátszél pont itt fúj s a hőmérséklete is ideális. Ha ezeket összeadjuk, máris megérthetjük, miért a világ legkedveltebb üdülőhelye Hawaii. Jó klíma, fantasztikus növényzet, gyönyörű mély, tehát mindig friss tenger és hozzá a passzát miatt egyenletes hullámok.
Tengerpart 1.
Tengerpart 2.
Tengerpart 3.
Későn szabadultunk, gyakorlatoznunk kellett. Ennek az a hátránya, hogy ilyenkor az egész legénység egyszerre áramlik ki, nehéz taxit találni. Nekünk is csak úgy sikerült, hogy beszálltunk még 4 emberhez, elmentünk velük a városba, kifizettük a ránk eső részt, majd megkértük a taxist, hogy hajtson a repülőtérre, ott lehet autót kölcsönözni. Most is Musztángot béreltünk, a változatosság kedvéért fehéret. Nem kivagyiságból, hanem egyszerűen – nem volt más. Ezen ne múljék, ráadásul feleannyi volt, mint Honoluluban. Irány a Hawaii vulkán nemzeti park és remélhetőleg a fekete homokos strand. Kérdésemre taxisofőrünk elmondta, hogy nincs ugyan közel, de nyomjam neki nyugodtan, nincs sebességmérés. A széles főutat elhagyva kétszer egy sávon nem lehetett száguldozni. Megálltunk egy stopposnak, hatvan év körüli hölgy volt, egy vödör és pár szerszám volt a kezében. Ahogy annak idején Athénben (lásd ottani bejegyzésemet), most is sikerült egy öreg hippit kifognunk. Kiderült róla, hogy nyugdíjazása előtt szexuális felvilágosítással foglalkozott, afféle szextanár volt. Most már visszavonult, de nyugdíjkiegészítésként különböző szexuális segédeszközöket gyárt, főleg BDSM témakörben, paskolók, korbácsok, szíjak de különleges kézzel készített műpéniszt is. M. kicsit csodálkozott, hogy ilyen kifejezéseket tudok angolul, de hát aki rendszeres napiszar.com és puruttya bizarr olvasó volt az a „2 girls 1 cup” után már elég képzettnek számít. (Figyelem, google keresés csak erős idegzetűeknek!) Utasunkat ha házig nem is, de a bekötő földútig elvittük. Megérte, mert lefordulva a főútvonalról, áthajtva egy két bumperen – ez olyasfajta, mint nálunk a fekvőrendőr, csak nem teszi tönkre az autót – hamisítatlan hawaii településen találtuk magunkat. A dombok között elszórva épületek, kerítés sehol, mintha az egész sziget egy falu lenne.
Az út meredeken emelkedni kezdett, de Musztángunknak meg se kottyant. A levegő egyre hűvösebb lett, ahogy közeledtünk a nemzeti parkhoz.
Nemzeti park
A kénkőszagú gázokat eregető vulkán nem a legnagyobb a hegyen. Ahogy Kitazawa úr elmondta, különböző utakon tör magának utat a láva és a forró gőz. Látványnak kopár, hiszen itt most nem látszik mögötte a kéklő tenger.
Füstölög
Egy ideig még elbámészkodtunk, majd irány a fekete homokos strand! A vulkáni kőzet ugyanis fekete színű, annak lassú morzsolgatásával keletkeznek a fekete homokos strandok.
Fekete homokos strand 1.
Fekete homokos strand 2.
Ez a hegy túloldalán volt, cserjés-sivatagos hosszú lejtőn jutottunk el odáig Fél szemem az úton, másik az órán, mikor érjük el a „no return pointot”, azt, ahonnan már nincs időben visszatérés. Az utolsó pillanatban tűnt fel oldalt a strand. Szerencsére a víz hideg volt, nem estünk kísértésbe, hogy belemenjük, kicsit dobálóztunk a salakszerű anyaggal, aztán söprés vissza. A hazaúton a mutató folyamatosan 90-100 mérföldet mutatott, de nem lehetett alább adni, szorított az idő. Az utolsó pillanatban kaptam észbe, hogy meg is kell tankolni az autót, ez nem olyan, mint a sajátom, hogy még van benne elég, majd holnap. A benzinkutasnőtől megkérdeztem, milyen messze van a reptér? Fél óra – mondta. Az órámra sandítottam. 50 perc múlva a hajón kell lennem és még le kell adni az autót, vissza kell jutni a kikötőbe. Akkor nincs mese, nyomni kell. Behoztam egy-két percet, mikor útjavítás miatt feltartották a forgalmat. A kocsiban a feszültség egyre nőtt, már a „vastartalékot” kezdtük fogyasztani. Ez az az idő, amivel hajósember nem számol, olyan, mint a búvárnak az utolsó korty levegő; ott van, de nem szabad elhasználni. A reptéren még nyomtunk két felesleges kört, mire megtaláltuk a visszadópontot. Utolsó előttinek futottunk be – azzal a különbséggel, hogy én személyzet vagyok, tehát fél órával az utolsó időpont előtt a hajón kellene lennem. Szerencsénkre nem kellett taxit rendelni, egy kisbusz összegyűjtött minket. A hajónál hatalmas a sor, megkönnyebbültem: most már mondhatom, hogy régóta itt vagyok, csak sorban állok. Egy kicsit behúztam a nyakam, mikor a nepáli őr lehúzta a hajókártyámat, de nem szólt semmit. Később kiderült, hogy a hajón sem izgatták magukat, pedig nekik a rendszerben megjelenik, ki mikor érkezett vissza. Érdekes módon éjszaka nem álmodtam azzal, hogy lekésem a hajót, pedig ez sokszor előfordult és nem csak velem, hanem ahogy beszélgetéseinkből kiderült más személyzettel is.
Este megint a hajófarról néztük, hogyan tűnik el Hawaii. Viszlát, gyerekkori álmok és sóvárgások szigete, ígérem visszajövünk!
