Hamburg a klasszikus linerek egyik kiindulópontja, ugye Hamburg-Southampton-New York járat volt a kivándorlás fő útvonala. A Queen Mary ugyanezt a hagyományt követi.  Érdekesség, hogy az óceánjáró mintegy 110 kilométert felúszik a majdnem egy kilométer széles és átlagosan 16 méter mély Elbán. Hamburg egyébként nem érdekes város, a szövetségesek a II. világháborúban szinte teljesen lebombázták, új építésű házak mindenhol. A kikötőtől negyedóra gyalog a belváros, a modern Hafenstadton kell átvágni, érdektelen blokkházak között tekergek, hidakon megyek át.

csatornák mindenhol

A város így kora reggelt kihalt még, szerencsémre süt a nap, de rendkívül alacsonyan jár, hideg van. Furcsa ez, ilyenkor a legtöbb hajó elhúz délre, melegebb éghajlatra, talán csak az Alaszkába és Norvégiába tartó járatokon volt ilyen hideg. Igazi pedáns, munkába siető németeket látok, sokan kerékpárral mennek, láthatóan nem anyagi, hanem inkább környezetvédelmi vagy parkolási megfontolásból.

reggeli biciklisek

Itt hívnám fel a figyelmet, hogy mindegyiknek van lámpája, sárvédője és a legtöbbnek láncvédője is. Ezek kérem nem wannabe futárok vagy hipszter nagyvárosiak, hanem tisztességes hivatásforgalmi kerékpárosok. A biciklizésről jut eszembe: régi bánatom, hogy a hajón nem nagyon lehet biciklizni. Illetve Tengerész barátom mesélte, hogy ők a teherhajókon bicikliztek, mert annyit kellett volna gyalogolni, de ezeken az utasszállítókon nem igazán jönne be ez a dolog. Az egyetlen hajó, ahol volt bringa az Oceana volt, annak idején írtam is, milyen jókat csavarogtam a szörnyű összteleszkópos bicajokkal a Cote D’Azuron és Pisa környékén. De azóta semmi, pedig milyen jól jött volna San Franciscoban vagy Alaszkában, esetleg Mexikóban. „Rendes” bicikli a Queen Maryn sincsen, de van a konditeremben egy fantasztikus találmány: a számítógéppel összekötött mountain bike. Ugye a szobabicikliken unalmas tekerni, még akkor is, ha van tévéje vagy kiteszek egy könyvet. Ez a masina viszont teljesen más. Van rendes klipszes pedálja, fékje, mozgatható kormánya (melyet nem forgatni kell, hanem bedönteni, mint a rendes biciklit) és egy monitor van elékötve. Az ember csak kiválaszt egy pályát és indulhat is a verseny. Jobboldalon kis GPS-szerű itiner, a bal oldalt jelzi, hogy milyen a terep és amikor emelkedik tényleg nehezebb tekerni, mikor lejt, magától megy a biciklis figura a képernyőn, sőt a kanyarban fékezni is kell, különben kisodródunk és „bukunk”.  Figyelni kell, éles fordulók és göröngyös terep váltják egymást, versenyt futunk az idővel és a többi sporttárssal, amiket a számítógép kreált. Úgy elmegy egy-másfél óra, hogy észre sem veszi az ember. Elméletileg nekem nem szabadna mindig mennem az utas konditerembe, csak csúcsidőn kívül, de úgy döntöttem, nem érdekelnek, három hétig vagyok itt, azt csinálok, amit akarok. Erről bővebben majd később.

Vissza Hamburgba.

Mint írtam, a legtöbb házat újra kellett építeni, a régieknek mindösszesen 20 százaléka maradt meg.

a legtöbb épület új

A németek bátran nyúltak a dologhoz, nem akartak archaizáló megoldásokat. Kedvenc kémregényemben, a már sokszor emlegetett Temetés Berlinben címűben mondja az egyik kém:

„Mi, németek szeretjük jól csinálni a dolgokat. Még a háborúkat is szeretjük jó alaposan elveszteni.”

Bizony, alaposan és jól csinálták meg az új Hamburgot is, egyetlen bajom, hogy ezáltal borzasztó unalmas lett, célszerű de unalmas. A modern térinstallációk ugyan enyhítenek ezen

térinstalláció

de nem segítenek azon az érzésemen, amitől – San Francisco kivételével – az usa-beli városokban is ásítoztam: nincs meg benne a szerves fejlődés,mesterségesnek tűnik az egész. Egy jó ízléssel kialakított Leninváros. Úgy látszik az ember lelkének kell a szabálytalanság, kell, hogy bizonyos szükségmegoldások miatt görbe és haszontalan-használhatatlan dolgok vegyék körül. Mégiscsak igaza lenne Hundertwassernek, hogy „semmi sem szimmetrikus, csak az emberi hülyeség”?

Szerencsére a városházát renoválták.

városháza

Még egyetlen igazán szép épületet láttam a régi postaépületet

régiposta

aztán ennyi.

Gondoltam elmegyek a Reeperbahnra, hogy a híres piroslámpás negyedet is lefényképezzem, de tapasztalt kollégáim lebeszéltek róla, mondván reggel csak másnapos kurvákat és rengeteg hányásnyomot lehet ott találni. Nekünk meg 15.40-kor jelenésünk van a hajón, úgyhogy inkább kihagytam.

A város erősen náci volt a háború előtt, a zsidó lakosságot egy az egyben elküldték Auschwitzba, a 17.000 zsidóból összesen 632 élte túl a vészkorszakot. A hanzaváros máskor is nagy veszteségeket szenvedett,  Az 1943 augusztusi bombázásban kb. 40 000-en meghaltak. És ugyanennyien pusztultak el az első Világháborúban is, az ő emléküknek állították ezt az oszlopot.

emlékmű a Világháború halottainak

A városháza előtt egy 1981-ben készült Heine szobor, Otto Waldemar alkotása.

Heine szobra a Városház téren

Az eredeti Heine szobrot, melyet Hugo Lederer alkotott a náci könyvégetéskor tönkretették. S milyen igaz, amit a híres író mondott: ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak. Igaza is lett, két értelemben is: először a nácik égettek el embereket hogy aztán a háború vége felé ők maguk pusztuljanak el.

Lassan eleredt az eső, majd vigasztalanul zuhogni kezdett. Lehajtottam a sapkám kepi-részét és visszaoldalogtam a hajóra. Hideg város ez, mondom én.