Mit mesélhetnék New Yorkról, mikor összesen három órám volt végigrohanni a városon? A drága jó parti őrség ugyanis pont az egyetlen ottlétemre igazította a gyakorlatát, ezért fél tizenkettőig az egyik étterem ablakából néztem a Brooklyn-hidat és közben a mentőmellényembe átkozódtam. Mindent, mindent megírtak már erről a városról, amelyet elsőként szállnak meg a filmekben az idegenek, amelyet mindig fel akarnak robbantani a terroristák és amely San Francisco után a második olyan hely, ahol el tudom képzelni, hogy lehet élni az Egyesült Államokban.

Minden beszámoló helyett álljon itt csak egy történet.

Időnk vészes rövidsége miatt taxiba vágtuk magunkat. P., aki már sokszor járt itt, kiadta az utasítást a sofőrnek: a Brooklyn-alagúton át irány Manhattan. A yellow cab egy romhalmaz volt, minden zökkenőnél éreztük, hogy inog a hátulja, valószínűleg már semmije nem tartott. Sofőrünk, egy idősebb, koszos és kicsit büdös néger, miközben szép tempóban hasított a soksávos alagúton, komolyzenét hallgatott és egyik kezével vezényelt. Beethoven szonátát. Mikor megkérdeztük, szereti-e Beethovent, hosszan magyarázta sípoló „sz”-jeivel (hiányzott elöl két foga), hogy korábban inkább Mozartért és Brahmsért rajongott, nehezen szokta Beethoven kádenciáit, de aztán megértette és megkedvelte azokat. Utána még barátságosan elbeszélgettünk Bartókról, majd kifizettük a viteldíjat és kiszálltunk a Broadway sarkán, bele a hömpölygő embertömeg kellős közepébe.