Sydney
Kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog, mert reggel helyett csak délután hatkor kötöttünk ki. A késedelem oka a Queen Victoria volt, amelyik elfoglalta előttünk a helyet a kikötőben. Ilyenkor, az otthoni tél tájékán elég sűrű a forgalom errefelé, minden hajó vagy itt, vagy a Karib-tengeren tanyázik, egy-kettő elmegy Dél-Amerikába is. D., az egyik zenekari tag elárulta, jópár éve hajózik, azóta nincs is téli cipője, havat is csak az Antarktiszon látott. Hattól viszont dolgoznom kellett, igaz, mivel az irodában megkértem őket, csak este fél kilencig, aztán szabad voltam.  Az azért bosszantó volt, hogy pont hat és fél hét között úsztunk be a belvárosban lávő kikötőbe, amikor nekem zongoráznom kellett – az üres asztaloknak. Hiszen mindenki kinn volt a nyitott részen, bámulta, ahogy elhaladunk az operaház előtt. Néha kirohantam megnézni, hogy néz ki. Így:

Magamban dühöngtem, hogy itt kell vakarnom a t*k*met, ahelyett, hogy én is kint gyönyörködnék a látványban. Aztán, mikor kikötöttünk, láttam, hogy az egyik kukta néz ki a partra, eszembe jutott, hogy  valószínűleg egész este és holnap egész nap is itt kell lennie a hajón, általában nem tud kimenni sehol és elszégyelltem magam.

neki ennyi jut
 

Találkoztam A.-val, aki a feleségével itt él Sydneyben, feljöttek a hajóra. Ez külön procedúra, előtte legalább egy héttel le kell adni a nevüket, születési idejüket és helyüket, lakcímüket, útlevélszámukat. A modern (és drága) telekommunkiációnak hála ezt még a hajóról megoldottam. Végigvezettem őket a hajón, megvacsoráztunk, pechükre a menü „Best of british” (höhö) volt, közben dumáltunk, ki hogy érzi magát. Az volt a vélményük, hogy szép egy ilyen hajó, meg tényleg luxus, de két nap után halálra unnák magukat. Mondtam, még szerencse, hogy én dolgozni vagyok itt.
Éjjel aztán nekivágtunk Sydneynek. Szerencsénk volt, állítólag napok óta esett az eső, de amikor megérkeztünk, az ég ugyan felhős volt, de nem esett. Elsétáltunk a Darling Harbourba sörözni. Közben rengeteg fiatalt láttunk, hiába, péntek este, mint mindenhol a világon ilyenkor nagy a nyüzsi. A lányok nem szégyellősek, kitesznek mindent és megbámulják az embert. Nagyon, de tényleg nagyon csinosak, fehérek, feketék, ázsiaiak, mindenféle népség. Szerencsére (?) velünk volt A. felesége, így csak távolról csodáltuk őket; egyszer igencsak utánafordultam két elsőrangú lábú ázsiai lánynak, és láttam, hogy ők is forgatják a fejüket. De nekünk fontosabb dolgunk volt: beszélgettünk hajnalig, kivel mi történt. Az a jó, hogy vannak emberek, akikkel bármi történik, ugyanolyanok maradnak, és az ember viszonya is ugyanolyan marad velük. A.-ék ilyenek, mintha Pesten lettünk volna és egy hete láttuk volna egymást, olyan hangnemben folyt a társalgás. Közben bámultuk az éjszakai varost.

Darling Harbour
 

Hajnali háromra értem vissza a hajóra, reggel kilencre beszéltük meg a reggeli randevút.
Reggel aztán persze tíz lett belőle, mire összevakartuk magunkat. Elsétáltunk a fűvészkertbe, ahonnan a klasszikus kilátás nyílik: operaház, híd, hajók.

Maga az operaház, amelyik szerintem a világ egyik legismertebb építménye, közelről lehangoló képet mutat. Este, kivilágítva gyönyörű,

és nekünk pont vele szemben sikerült kikötnünk

az Arcadia Sydneyben
 

de nappal, közelről, olyan, mint egy SZOT üdülő a hatvanas évekből. Ujjnyi vastag fuga, fürdőszobacsempe a tetején, és belül  látszik a puszta beton, sőt néhol a zsaluzás is. Egyébként nem is egy épület, hanem három, csak zseniális a látványterve. Azért megérte megnézni, megtapogatni.
A botanikus kert gyönyörű, teli érdekesebbnél érdekesebb fákkal és természetesen a hozzájuk tartozó madarakkal. A papagáj itt olyan hétköznap állat, mint otthon a veréb. Legel.

 
Számtalan sirály kering itt, nagyon pofátlanok, összeszokottan kunyerálnak, sőt, szerintem titkos katonai juntába tömörülnek. Ennek bizonyítékaként álljon itt egy kép, ahol az őrmester szemlét tart a közkatonák felett:

katonák, őrmester, opera
Láttam repülő rókát, olyan mint a denevér, csak barna a feje. Mikor én ott jártam, aludtak, csomókban csüngtek fejjel lefelé a fán, G. később elkapott egyet, amint éppen ébredezik és nyújtózik – a föld felé:

Itt is találtam érdekes szobrot, acélból bokrot készítettek a kert közepére. Nem hittem el, odamentem megtapogatni, először azt hittem, valami furcsa növény.

acélbokor
 

Bementünk a központba, gyalog negyedóra, itt elváltunk, A.-éknak dolguk volt. A városházánál találkoztam az első barátságtalan ausztrállal, a turista információnál dolgozott, olvasott és fel sem nézve lökte elém az ingyenes várostérképet. Mintha csak otthon lennék. Gondoltam, beszólok neki, hogy helló haver, hoztam nektek egy kis pénzt, itt fogom elkölteni, de aztán rájöttem, hogy ezt majd Budapesten gyakorlom, magyarul jobban is megy. :)
Útbaejtve a Victoria bevásárlóközpontot a  Hyde Park felé vettem az irányt. A Victoria Mall egyébként azért jó, mert teljesen megőrizték az harmincas évek hangulatát. Az egyetlen változás talán – leszámítva az árukészletet – ,hogy nem élő zongorista van, hanem a Yamaha gyár „modern” terméke,  a Cd-ről vagy floppyról játszó gépzongora, amelyiken a billentyűk is mozognak. (Hmm. A zongoránál Pepita Ofélia áll és gitározik.) A távolban látható, éppen játszott, rátéve egy felirat: kérem ne játsszon a zongorán! Lehet félteni az állásomat.

Igaz, van ilyen a hajón is,a Meridien étteremben, mégis mindig én játszom rajta tengeri napokon az ötórai teához, ami természetesen négykor van.
A Hyde Park, nagyon szép, közepén első világháborús szökőkút-emlékművel.

Csodálkoztam is, hogy ennyire másfajta stílusban hogy tudtak alkotni az ausztrálok, aztán a feliratból kiderült, hogy egy francia szobrász alkotása. Na ja, mint a Szabadság-szobor New Yorkban. :)
A parkban fiatalok, idősek, sakkozók, kismamák élvezték az esőmentes napot. Láttam esküvő előkészületet is, azt még a fűvészkertben, pont amikor elmentünk mellettük, elkezdett az eső cseperészni (de mintha mindegy volna, el is állt...)
Láttam pihenő biciklisfutárokat, messziről meg lehetett őket ismerni. Éppen az egyikük biciklijét mustrálták, szakálluk volt, és futártáskájuk. Megszólítottam őket, mondam, hogy kiféle-miféle vagyok; voltak Budapesten Alleycat versenyen, ezen kívül mélyreható benyomásokat szereztek az Unicumról.
Könnyű itt nekik, kiépített bicikliSÁVok, 50-100 méterenként lakatolási lehetőség.  A forgalom egyébként, szombat lévén nem volt vészes, hétköznap állítólag nagy dugók vannak. Működik a monorail, az egysínű vasút, amely nagyon keskeny és az ember feje felett pár méterre megy, közvetlenül a házak mellett. Volt egy hely, ahol talán ha tíz centi volt az első emeleti erkély meg a kocsik között. Egy-egy fülke nyolc ülőhelyes, egy szerelvény négy fülkéből áll. Nem saját lábakon álló megállója van, hanem a házfalakra támaszkodik – sőt, néha be is megy a házba,és az első emeleten teszi ki az utasokat. Mondanom sem kell, hogy beléptetőkapu van, olyan, mint otthon volt a metróban a nyolcvanas években: bedobja az ember a tantuszt és át tud menni. Csak ez nem vágja golyón az embert.

Utaztam vele, leszálltam a kínai negyednél, ott volt a piac is. Vettem egy méretesebb bumerángot, szolid anyagból van, majd a telken kipróbálom. Itt nem merem eldobni, ha nem jön vissza, akkor megeszik a halak. Eszembe jutott, hogy közben az ismerőseim sorra gyerekeket szültek, úgyhogy beszereztem egy pár plüss koalamacit. Akartam venni még egy sörnyitót, amit kenguruheréből készítettek, vagy egy hátvakarót, amely a mellső lábából készült, de aztán eszembe jutott, hogy milyen kis aranyosak voltak, ahogy a kezemből ettek, inkább szolidarítottam. Viszont végre vettem magamnak cipőt, már Kuala Lumpur óta akarok, természetesen kínai, de legalább bőr. A régit elhordtam, az úri cipőimet meg nem akarom mindennap viselni.
A kikötőben még bámészkodtam egy kicsit, egy aboriginal fickó produkálta magát: didgeridoo-n játszott, közben a keverőpultról Ipodról nyomta alá a zenei zenei alapot. Időnként tökéletes angolsággal a mikrofonba magyarázott. Modern abo!

Igyekeztem vissza utána a hajóra, mert egész este én játszottam a Piano bárban. Kiszámítottam, hogy a második koktél és az első esti szett között pont annyi időm van, hogy átszaladjak a kikötő másik oldalára, egy éjszakai képet lőni, olyat, mint a fenti, csak nappal. Mindent megterveztem, már a laminexemmel és a fényképezővel a kezemben mentem zongorázni, de mikorra befejeztem a koktélt, zuhogni kezdett az eső. Majd megevett a méreg. Később G. mondta, kár volt idegeskednem, mert a fűvészkertet, ahonnan jól lehet fotózni, bezárják éjszakára, tehát meg kellett volna kerülnöm és így esélyem sem lett volna visszaérni. Ő viszont remekül fényképez, profi technikával és profi géppel, ráadásul ideje is volt. Szíves engedelmével itt van egy kép:

Kicsit csúszva indultunk, mert az egyik utasra várni kellett, így a munka után még maradt időm a hajó végéből bámulni az elmaradó várost. Adieu, Sydney, te voltál a legtávolabbi pont, innen már visszafelé megy a hajó!